Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-26 / 34. szám
A FEKETE LÁNY Nyár van. Szól a zene. A cigány hegedűje belesír az éjszakába. A „száraz fa" évszázadok óta zengi a „mórék“ bánatát. Mert ők minden örömüket, bánatukat zenében mondják el. Életüket romantikus képzelet vette körül. Legendák szálltak rémtetteikről. . . Sokáig elhallgattunk, tudomást sem vettünk róluk, amíg cselekedetük nem ütközött törvénybe. Századok óta megaláztatás, a számkivetettség volt a sorsuk. Mindenki lénézte őket, ha lehet, rúgott rajtuk . . . mert hát csak egy cigány! Az utóbbi másfél évtizedben sokat változott életformájuk. A törvényadta jogok megszüntették számkii etettségüket. Az emberi érzés győzött az előítéletek fölött. Egyenrangú polgárai lettek hazánknak. Igaz, nehezen tudnak beletörődni a helyhezkötöttségbe. De ma már mindinkább fogy a vándorlók sokasága, köti őket a családi ház, a munkahely. Az előítéletek, a keserv és bánat, a megaláztatás és nyomorúság, mind mind a múlt ránk hagyott átka. A jelen és a jövő feladata megszabadítani őket a múlt korlátáitól. Még ma is akadnak közöttük, akik gyermekeiket nem járatják iskolába, rendezetlen életet élnek, de az első „fecskék" r- már élnek jogukkal — már bontogatják szárnyaikat. Örvendetes, hogy mindinkább sokasodik a számuk. A csallóközi rónán is találkozunk velük — Mi szeretnél lenni? — tette fel egyszer a kérdést az osztályfőnök Ilonkának. A kilencedikes kislány szemlesütve hallgatott. — Mi szeretnél lenni? ... — sokáig csengtek fülében a szavak. — Ugyan, mi szeretnék lenni? — tűnődött. Nemsokára hozzátette. — Mezőgazdász. A nagymegyeri Mezőgazdasági Technikumba jelentkezett. A félénk szemű, sötét bőrű kislány négy évvel ezelőtt lépte át az iskola kapuját. Lassan megszokta a környezetét. Az előítélet és a bizalmatlanság osztálytársaiban is felengedett. Megszerették szerénységéért. — Pedig milyen nehéz volt az első év — emlékszik vissza Ilonka. — Édesapám majdnem tíz éve rokkant. Heten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Kellett volna a segítő kéz. Nem akartak iskolába engedni. De azért sikerült. A nyárasdi cigánylány az életre készült. A tanítók, nevelők féltő szeretete kísérte négy éven keresztül. Elérte álmát, leérettségizett! Ilonka a kitartás példaképe. Igaz, nehéz volt az indulás, de az erős akarat győzött. — Miért lett éppen agronómus? Furcsának találta a kérdést, csodálkozóan nézett rám csillogó szemével. — Több akartam lenni társaimnál. Meg akartam mutatni, hogy bennünk is él a föld szeretete. Ügy lenne jó, ha nagyon sokan követnének. Bár tudom, nem vagyok az első, de hinni szeretném: az utolsó sem, aki közülünk tovább tanul. Tervei? — Szeretném, ha otthon, a szövetkezetben bíznának bennem. Nem fogadnának úgy mint „idegent“. Dolgozni akarok a legjobb tudásom szerint, s meghálálni mindazt, amit velünk és értünk tettek. Egy életvidám cigánylány kér helyet, közmegbecsülést. Hisszük, szorgalmával, tudása teljes latbavetésével helytáll az élet küzdőterén. ELÍTÉLT gyermekek Szinte íratlan törvény a cigányoknál a nagy gyermekszeretet Tucatszámra jönnek a világra, a szülők megosztják velük utolsó falat kenyerüket, ha kell lopnak, éheznek értük, verekednek, de gyermekeiket senkinek sem adják . . . A Remeteké Hámre-i Csecsemőgondozó Intézetben tett látogatásunk alkalmával meggyőződtünk a cigánytermészetnek egy új vonásáról, amely ellentétben áll az eddigi, ösztönös rajongó vonzalmukkal gyermekeik iránt. Az intézetben gondozott gyermekeknek nyolcvan százaléka cigány származású, akiket anyjuk már azzal a tudattal hoz világra, hogy majd intézetbe adja őket. A szép, fekete ikrek látogatásunk napján ünnepelték egyéves születésnapjukat. Megtudtuk, hogy születésük előtt már testvérüket is itt nevelték az intézetben, és az ismét teherben levő anya, ujjával fejlődő magzatára mutatva, kimondta az új cigány hiszekegyet: „Ezt is Hámorba adom . . .“ Tehát gyermekét, akit még alig három hónapja hordozott a szíve alatt, szintén az intézetnek szánta. Egy év múlva megint gyermeket szül, aki ismét intézetbe kerül. Itt láttuk a kis Petrik Bajkort, aki huszonnyolcadik gyermeke egy negyven évnél idősebb cigány anyának. Húszat közülük eltemetett, és a többit egymás után az állam gondjára bízta. Nézzük a játszadozó gyermekeket. Torkunkat sírás fojtogatja. Emlékezetünkbe és szívünkbe könyörtelenül bevésődik Iván Mocák, az intézet igazgatójának monológja: Ez itt Jancsika... Mamára, öröbefogadásra vár . . Nem kell senkinek ... Az anyja szülés után megszökött a kórházból . J о I á n к a. Az apja kiskorú cigány . . . Nem dolgozik ... Marian. A szülőknek nem kell, amint mondják: nevelje az állam . . . T i b о г к a. Tizenharmadik gyerek. Bogdan felvétele J ó s к a. Az anyjának nem kell. Czita Béla R u d i к a. Gyermekotthonba megy. Az anyja nem érdeklődik iránta. Megszökött a kórházból. Jancsi. Nem találjuk a szüleit. Elköltöztek valahová. К á г о 1 у к a. Gyermekotthonba megy. Minden gyermek sorsa egy tragédia, befejezetlenül, hatalmas kérdőjellel. A szülők minden kötelesságérzet nélkül világra hozzák őket, bízva az állam gondoskodásában, hogy a gyermekeket csecsemő-, majd gyermekotthonokban helyezik el. Egy gyermek gondozása a csecsemőotthonokban évente 10 000 — 12 000 koronájába kerül az államnak. A cigányszülők egy része így gondolkodik. Egy másik csoportjuk ragaszkodik ugyan gyermekeihez, de ennek legfőbb oka a gyermek után járó gyerekpótlék. Sokszor az egész család ebből tartja fenn magát, és így megkárosítja gyermekeit még azzal is, amit a társadalom ad számukra. A gyermekek szomorú sorsától eltekintve, ha a cigánykérdés problémájára minden érzés nélkül nézünk és csak az élet ökonómiai oldalát vesszük figyelembe, be kell ismernünk, hogy a rájuk fordított hatalmas pénzbefektetés, pl. a csecsemőgondozó intézetekben — igen sokszor kárbavész. Például Remetské Hámre gyönyörű környezetéből és szerető gondoskodásából egy év után sok kisgyermek tár vissza a szülők cigányputrijába, nyomorba, és piszokba, gyakran egészségtelen és fertőzött környezetbe, ahol a pontosan adagolt SUNAR és egyéb élelem helyett, amely az egyéves gyermek fejlődéséhez szükséges, — kenyérhéjat, káposztát, szalámit, krumplit kapnak. Természetesen ehhez a táplálékhoz nem képesek alkalmazkodni, és így nő a csecsemőhalálozások száma. Hiábavaló az orvos igyekezete, gondoskodása a kis cigánycsemetékről, hiábavaló a gondozónők fáradozása, hogy az apróságokat ebben a kényes korban megtanítsák mindarra, amit tudniuk kell, fölösleges a nap-nap utáni és éjszakákat igénybe vevő fáradságos munka. Kár az ablakon kidobott ezrekért . A gyermek megszületik és meghal. És ezekért a már születésük előtt halálra ítéltekért, ezekért a gyilkosságokért senki sincs elítélve. Ezek a szülők felajánlják gyermeküket az államnak, és nem vállalnak semmi felelősséget sem gyermekük életéért sem haláláért. Ideje volna már, hogy országunkban a szülők, cigányok vagy sem, teljes mértékben feleljenek cselekedeteikért. Hogy a cigány származású állampolgárok mindegyike nevelje fel maga gyermekeit. Adjanak nekik szeretetet, de kenyeret is. Értsék meg végre, hogy gyermekeket világra hozni sok-sok évi komoly emberi kötelezettséget is jelent. ERIKA BUKOVINSKÄ I * I Fejedelmi PALLOSOK A védjegyet az egész világ ismeri: két egymásra fektetett kék kard. Ez a meisseni porcelán ismertető jele ... A két kék kard: jelkép. A szászországi fejedelem előjogai közé tartozott, hogy a német császár koronázásakor ő vihette a fejedelmi pallosokat. A meisseni porcelánra először 1722- ben festették rá ezt a világhírű védjegyet. A dicsekvő alchimista Lemery, a híres kémikus írta egyszer: „Az alchimista kezdete a dicsekvés, folytatása pancsolás az arannyal, a vége pedig nyomor és hektika Nos, ez a mondat nagyon találó a meisseni porcelán felfedezőjének érdekes történetére. Johann Friedrich Böttger 1682-ben született. Amikor felcseperedett, elindult, hogy a wittenbergi egyetemen tudós doktor legyen belőle ... Böttger nagyhangú ifjú ember volt, aki szeretett lódítani. Így történt, hogy egyszer iszogatás közben eldicsekedett barátainak, hogy ismeri a „bölcsek kövének“ titkát, s ért az aranycsináláshoz ... Fülébe jutott ez Erős Ágost szász fejedelemnek, s kiadta a parancsot: Böttgert el kell rabolni! Ű lesz a fejedelem alchimistája ... Böttgert egy Elba-parti kis házba vitték, s fogolyként őrizték. Hosszú éveket töltött itt, de tégelyeiben nem csillant fel arany ... Végső elkeseredésében egyszer alaposan befűtötte a kemencét, hátha a magas hőfokon arany lesz valamelyik fémből! Amikor a kihűlt tégelyeket kíváncsian végigvizsgálta, látta, hogy az egyik nürnbergi agyagból készült edény — kiégve — kísértetiesen hasonlít az akkor még méregdrága, arannyal mért kínai porcelánhoz! Rohant a fejedelemhez: — Aranyat csinálni nem tudok, de porcelánt igenl S az Elba-parti kis ház ajtajára felírta: „Ezer áldás szálljon e házra: Fazekas lett Itt az alchimista!“ Így született meg a meisseni porcelán őse: a vörösesbarna Böttger-féle porcelán. Az elkártyázott titok A fehér meisseni porcelán születése Is a véletlen műve. Egy Snorr nevű kereskedő lóháton járta be Szászországot, s az egyik falucskában felfedezett egy olyan fehér port, amelyet el lehetett adni púderként is, az akkor divatos fehér parókák beszórásához ... Böttger is vett a Snorrföldből, hogy megtakarítsa a drága francia rizspor árát, s egy hirtelen ötlettel ebből a porból próbált porcelánt égetni. Sikerült! A Snorr-puder nem volt más, mint kaolinos agyagi S hamarosan díszes tekercs bizonyította Böttger sikerét: „A mai napon Johann Böttger úr sajátkészítményű, félig átátszó, tejfehér porcelánt mutatott be előttünk, amely porcelán olyan, mint a nárcisz fehér virága ...“
