Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-19 / 33. szám
Maria Rosa, aki gyermeket várt, hazatért a kunyhóba, ahol az öreg Lupe segített világra hozni gyermekét. Közben Jüant a kapitány maga elé hívatta, és mivel emlékezett rá, hogy Juan Villegas jó barátjánál, Givensnél dolgozik, üzenetet küldött neki, mi történjék Jüannal. Amikor Givens megjelent a kaszárnyában, átadták neki Jüant, azzal a kéréssel, sehol se mondja el, milyen humánusan bántak vele. Juan hálásan megköszönte Givensnek, hogy közbelépett érdekében. — Ne bolondozz — válaszolta Givens, — egyszer majd öt percet késem és véged. — Nos, és mi van abban, ha az embert agyonlövik! Nem félek ... — S mit szól majd mindehhez Maria Concepcion? Kissé könnyelműen viselkedsz, ahhoz képest, hogy templomban esküdtél... — Ah, Maria Concepcion! Hisz nem bántom, soha meg nem verem. De szeretem Maria Rosát is. Olyan ö nekem, mint az édes méz. Nem bántom Maria Concepciont, de nem hagyhatom el Maria Rosát, mert egy asszony sem olyan, mint ő ... — Figyelj ide, Juan, ez nem olyan könnyű eset, mint gondolod. Vigyázz magadra, hogy Maria Concepcion véletlenül ne a te fejedet vágja le. Emlékezz a szavaimra. De Jüannak jólesett, hogy két nő verseng érte. Jól érezte magát, hisz éppen most menekült meg a biztos haláltól. Lassan lépdelt hazafelé a napsütésben ... x: A faluban hamar elterjedt Juan kalandjának a híre, és sokan összegyűltek, hogy meghallgassák. A hős evett, ivott, és délután elhatározta, hogy meglátogatja Maria Rosát. Tíst.iá szalmaágyon találta, háromórás kisfiával együtt. Juan at nyira megörült a gyermeknek, hogy visszatért falujába és mindenkit meghívott a kocsmába, igyon vele egy pohár pálinkát az újszülött egészségére. » Amikor már úgy gondolta, eleget ivott, visszaindult Maria Rosához, de maga sem tudta hogyan, egyszer csak a saját házában találta magát, s meg akarta verni Maria Concepciont, hogy megmutassa, ki az úr a házban. De Maria Concepcion, aki mindenről értesült, nem hagyta magát. Nem kiabált, de eléje állt. és megütötte Jüant. Juan elfordult, lefeküdt a sarokban és csakhamar mély álomba merült. Amikor Maria Concepcion meggyőződött róla, hnpv elaludt, munkához látott. Összekötözte a csirkék lábát: aznap vásár volt. és már úgyis elkésell. Az úton azonban rá|ött. hogy nem a vásár felé indult. Már tudta, mit akar. Leült az út szélére, a rebozot fejére húzta, és Így üldögélt csendben, mintha nem is élne. Egész lényét betöltötte a gyű lölet, a halálos gyűlölet... Majd hosszú idő után felállt, és tovább gyalogolt... Juan lassan ébredezett. Maria Concepcion az ajtóban állt, úgy tűnt, mintha óriás lenne. Gyorsan beszélt, nevén szólította őt. — Úristen! — gondolta Juan. — A halállal nézek szembe! Maria Concepcion hosszú kést tartott a kezében. De Juan tévedett. Maria eldobta a kést, térdre esett, és Jüanhoz csúszott. Füléhez hajolt, néhány szót súgott neki, és ő megértette... Egy darabig szólni sem tudott. Majd összeszedte magát: — Ö, te szegény szerencsétlen! Boldogtalan asszony! Szegény Mariám, idehallgass. Ne félj. Elbújtatlak, megvédelek, én, a férjed, megvédelek. Csönd! Egy szót sem! Juan érezte, hogy mindketten életveszélyben vannak. Maria Concepciont elviszik a csendőrök, s ő is börtönbe kerül, élete fogytáig. Felállt, és felállította Maria Concepciont is. — Add ide a késtl — parancsolta neki. A kés véres volt. Juan gondosan lemosta róla a vért, és a kést a helyére tette. — Főzz vacsorát! — parancsolta Juan. — És ne félj! Most már mindig melletted maradokl A vacsora megfőtt, egymással szemben ültek, és gyertyafénynél ettek, egy tálból, mint mindig. Nemsokára hangokat hallottak: — Juan Villegas! — jöjjetek beljebb, barátaim! — felelte Juan vidáman. Az ajtóban álltak, óvatos falusi csendőrök, maguk is félvérek, akik az indiánokkal rokonszenveztek. — Bocsáss meg, testvér! — szólt a parancsnokuk. — Valaki megölte Maria Rosát, és ezért ki kell hallgatnunk barátait és szomszédait. Gyertek! — Természetesen — egyezett bele Juan. — Tudjátok, hogy jőbarátja voltam Maria Rosának. Rossz hírt hoztatok nekem. — Együtt mentek el, a férfiak külön csoportban, Maria Concepcion néhány lépéssel mögöttük, közel Jüanhoz. Senki sem szólt egy szót sem ... xxx Maria Rosa fejénél két gyertya égett. Öt magát rózsaszínű rebozoval takarták le. Maria Concepcion tekintete tétován rebbent ide-oda, a gyertyák, majd Juan és a csendőrök felé. De lassan, lassan megnyugodott: nincs mitől tartanial Maria Rosa halott — s ebből a tényből merítette nyugalmát. Már nem érzett semmit a szerencsétlen lénnyel szemben, aki a rózsaszínű rebozo alatt feküdt. Most Lupe rekedt hangját hallotta, — aki elmondta, hogy egész nap dolgozott, nos, és amikor már leszállt a nap, a kis udvaron paradicsomot és fűszereket őrölt. Amikor a házból segélykiáltást hallott, bement és ott találta Maria Rosát... — Jól van. És ki járt legtöbbet Maria Rosához? Nem voltak ellenségei? Lupe arca merev lett. A csendőrökre meresztette kifejezéstelen szemét: — öreg asszony vagyok. Nem is látok jól. Nem tudok Maria Rosa semmiféle ellenségéről. Senkit sem láttam kijönni tőle. — Lupe elégedett volt önmagával. Egyetlenegy szavával tönkre tehette volna Maria Concepciont, de sokkal jobban esett a csendőrökkel a bolondját járatni. Azután Juan Villegas kA-ült sorra. Elmondta, hogy épp ma érkezett vissza feleségéhez, reggel segített neki a csirkék összekötözésében. Felesége elment ma is a piacra, mint rendesen, délután tért vissza. Beszélgettek, az asszony vacsorát főzött, minden rendben volt. Ekkor jöttek a csendőrök a rossz hírrel. Ez minden, amit mondhat. Igen, Maria Rosa vele szökött meg, de azért nem volt harag közte és a felesége között, mindenki tudja, hogy Maria Concepcion békés, nyugodt teremtés. Maria Concepcion azután a saját hangját hallotta, amint habozás nélkül válaszol a kérdésekre. Igen, eleinte nagyon szenvedett, amikor a férje elhagyta, de azután már nem törődött vele. A férfiak már ilyenek. Nos, végül mégiscsak hazatért. Ű reggel korán elment a piacra, s korábban is tért vissza, mint máskor, mert most már a férjéről is kell gondoskodnia. Ez minden. Mások is felszólaltak. Egy, fogatlan öreg kijelentette: — María Cnnreppjonnak jó a híre, míg Maria ■ISbsáé nem volt az. Egv mosolygós fiatal anya gvermckkol a- kehién, igy-seóit: „Hogyan is gyanúsíthatnák? Nagyon megváltozott, az igaz, de azért, «•rrt «t vesztette a gyermekét, és nem a férje miatt.“ És végül, az öreg Soledad szólalt fel, hangosan és bátran: „Amikor ma a piacon megpillantottam Maria Concepciont, azt gondoltam magamban: Ma boldog napod van, Maria Concepcion!“ Maria érezte, hogy hű barátok veszik körül, védik. A javára vallanak, mellette állnak a halottal szemben. Maria Concepcion egyikről a másikra nézett: pillantásuk visszaadta önbizalmát. A csendőrök nem tudták, mit tegyenek. Ök is érezték a védőfalat, amelyen nem hatolhatnak keresztül. Meg voltak győződve, hogy Maria követte el a bűnt, de nem volt rá a legcsekélyebb bizonyítékuk sem. Vállat vontak: Jó éjszakát mindnyájatoknak! Bocsássatok meg, hogy megzavartunk benneteket Elmentek. S a kunyhó mélyéről most egy hangocska sirt fel. Maria Concepcion karjára vette Maria Rosa fiát. — Az enyém — mondta tiszta hangon. — Hazaviszem. Szó nem hangzott, csak fejbólintással fejezték ki igenlésüket. xxx Maria Concepcion, a gyermekkel a karján, Juan nyomában lépkedett. Juan már csak fáradtságot érzett. A veszélyes kalandnak vége. Maria Rosa eltűnt, és soha, soha nem tér vissza többé. Nos, ez már így van. Ebben a pillanatban csak pihenni kívánt. Amikor hazaértek, mély sóhajjal vetette magát a földre, és abban a szempillantásban már aludt is. Maria Concepcion, kezében kis agyagedénnyel, kiment a bokorhoz kötött kecskéhez, és telefejte a bögrét frissen habzó kecsketejjel. A gyermeknek éppen elég ... Majd ott ült a ház falához támaszkodva: a jóllakott gyermek békésen szundikált ölében. Csend volt, és Maria Concepcion Juan és a gyermek nyugodt lélegzését hallgatta. Fordította: L A. 0 TRAGÉDIA AZ IRATTARTÓBAN (5) „6/2“ Született 1905-ben. Alacsony vérnyomás, anyagcsere-zavarok, érelmeszesedés. Élve születeti gyermekei száma öt, kettő meghalt, három él. Művi beavatkozások száma hét. Nem orvos végezte, nem is valaki, kinek legalább alapfokú egészségügyi képzettsége volt, hanem falusi „javasasszony“, az első köztársaságban működő és gyilkoló piszkoskezű kuruzslúk egyike. Anamnézis: időnként „látja az Istent“ és borzasztóan fél tőle. A poklot is látja, hatalmas lángokban vonagló bűnösöket és olyankor sírva fakad, mert fél a pokoltól is. Az utóbbi hónapokban naponta két-három órát aludt, egyébként imádkozott, ha este nem volt otthon, a templomban keresték — vagy a templom előtt. Egyszer este tiz órakor vitték haza. Vad szél kergette a havat, dermesztő hideg elől menekültek a padlásra a verebek már napok óta, a hóviharos éjszakában az öregasszony ott térdelt a templom előtt és imádkozott. Az unokái menekültek előle. Ha néha — nagyon ritkán — egyedül maradt velük, a pokolról kezdett beszélni, azokról a válogatott kínzásokról, amelyek a túlvilágon várják a földi halandót. A könyv, az újság, a rádió az „ördög műve“, a nevetés „halálos vétek“, aki sokat eszik, biztosan a pokolba jut... az élet csak arra való, hogy szenvedjünk és imádkozzunk, mert mindenki minden pillanatban bűnt követ el és az emberiség bűneit csak szüntelen önsanyargatással és imádkozással lehet némileg jóvátenni. Ha ellenkeznek vele, tombolni kezd. Földhöz vágja magát, arcát véresre marja, őszülő zilált fürtjeit csomóstól tépi ki. A laikusok ilyen esetben vallási tébolyról beszélnek, az orvosok pedig vizsgálják, kutatják az idegek és az agy bonyolult rendszerét. Karinthyra kell gondolnom, aki a „központban bekövetkezett üzemzavariról beszélt. Üzemzavar a tudat titokzatos szerkezetében. Szinte láttam magam előtt a „hatperkettes“ egykori kis vézna testét, a templom hideg kövétől kékre dermedt térdeit; láttam, hogy szomorú sze mét kitágítja a rémület, amikor a szószékről hömpölygő szavakból látható képpé áll össze a pokol minden borzalma, a titokzatos túlvilág szadista gyönyörrel kieszelt kínja, amely a türelmetlenekre, az ennivágyókra, az emberi életet óhajtókra vár. Ezt hallotta első elemista korától, erről beszélt a tisztelendő úr, akinek kezéből soha nem hiányzott a nádpálca, hogy letörje a „velünk született kevélységet“, ezt hirdette feketén és mozdulatlanul a döngölt földű tanterem falán fenyegető kereszt. Azt tanulta, hogy félni kell az istentől, mert rettenetes és hatalmas úr, aki éhséggel büntet a földön és szörnyű lánggal a túlvilágon. Négy évtizeden át tanulta a „hatperkettes“, hogy ha a bérlő úr ellen lázad: bűnt követ el, ha a jegyző úr ellen lázad: bűnt követ el, ha nagyobb karéj kenyeret követel: bűnt követ el, ha nem fizeti az egyházi adót: bűnt követ el, ha nem nyugszik bele alázatos lélekkel az éhezésbe, fázásba, nyomorgásba, megalázásba: bűnt követ ell Négy évtizeden át templomi gyertyák koromszóró lángja Jelentette számára a világosságot, a szószék az igazságot — az úr, a csendőr és a pap minden világi hatalom csúcsát, akiket tisztelni kellett, mert isten küldötte őket, hogy már e földön megtanítsák az embert pokol borzalmaira. Csoda-e, hogy a meszesedé agyban lassan kialszik az értelem fénye, ha meghal a tudat? Csoda-e, ha ennek a minden kínokat átszenvedeti asszenynak a tudatáig nem hatolhatnak el a jelen igazságai? Csoda-e ha a gátat, amelyet szelleme köré építettek a vajákosok babonás igéi — már nem tudja a logika csákányával lerombolni? Fertőzést emlegettem és fenntartom. A múlt fertőzése! Szellemi fertőzés, a tudatban beállott »£СрЭ£1Э1 PÉTERFI GYULA
