Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-19 / 33. szám

Шг1а Concepcion óvatosan lépdelt a fehér, poros úton, vigyázva, hogy lábát ne sebezze meg az utat szegélyező kaktuszok egy-egy éles tüskéje. Milyen szívesen pihent vplna meg kis időre a kaktuszbokrok árnyékában, de nem volt erre ideje.

Az ásatások helyén Juan és a főnöke várták. Majdnem tucatnyi élő csirkét cipelt magával, vállán átvetve, — megkötözött lábbal, hátán, mellén himbálództak a szerencsétlen párák. Ezenfelül bal kezét nagy kosár húzta le, — az ebédet vitte Jüannak és a főnöknek, — s a délelőtti munkától maga is éhes volt már.

Az élénk színű kék gyapot rebozo alatt tisztán rajzolódott ki egyenes háta. Arcának és fekete, mandula alakú szemének kifejezése szelíd volt és vidám. A primitív lények természetes nyugalmával lépdelt; alakja szép volt, kissé kidudorodó hasa sem hatott szépséghibának, sőt inkább növelte szépségét.

Jól érezte magát. Férje dolgozott, s ő most a piacra sietett, hogy eladja a csirkéket. Már a völgybe ért, majd áthaladt a hídon, s íme, már itt is volt Maria Rosa kis kunyhója. Maria Rosa méheket nevelt, keresztanyjával lakott itt: Lupéval, a kenőasszonnyal. Maria Concepcion nem hitt az égett csontok, nyúlbőrök és mindenféle háj meg kenőcs bűvös erejében. .

De María Rosától, a fiatal, 15 éves lánytól gyakran vett egy-egy pohár mézet.

De most megszűnt a csönd. A kertből vidám kacaj, majd egy férfi nevetése hallatszott.

— 0, María Rosánál férfi van! — Maria Concepcion megállt, mosolygott, és kissé előrehajolt, kezét szeme fölé illesztve, hogy átláthasson a sövény rései között.

Maria Rosa ott futott, két jázminbokorsor között, néha vissza-visszapillantva, és örömteljesen nevetgélve. A nehéz korsó, amelyet az övére erősített, futás közben combjához ütődött. Hosszú haja a vállát verdeste.

Juan Villogás futott utána, ő Is nevetett, és amikor megfogta, olyan erősen szorította magához, hogy a lány inge szétszakadt a vállán. Ekkor már Maria Rosa nem nevetett, ellökte magától Jüant.

Maria Concepcion nem mozdult néhány percig, még csak nem is lélegzett. A homloka jéghideg volt, és mégis, mintha forró láz verte volna ki. A térde megroppant, lába nem bírta tovább testének terhét. Megijedt, hogy Juan és Maria Rosa megérzik rájuk szegezett tekintetét és meglepik itt, amint kémleli őket. De azok nem tekintettek vissza.

Juan María egyik hosszú hajfürtjét vette a kezébe, és játékosan dobálta ide-oda. María pedig mosolygott, most már nyájasan, beleegyezőleg. Együtt mentek a kertben tovább, elöl Maria Rosa, utána Juan, aki úgy lépkedett, mint valami hetyke kakas.

Maria Concepcion azon vette észre magát, hogy tovább lépdel, megy az úton tovább, de fejében

Maria Concepcion és férje, Juan Villegas, még egészen fiatalok voltak, alig idősebbek 1.8 évnél. A szomszédok okos, energikus teremtésnek tartották Mariát, aki még az adás-vevés dolgaiban is jól kiismerte magát. Mindenki tudta, hogy ha például magának rebozot vagy Jüannak inget akart venni, csak bele kellett nyúlnia az ezüstpénzzel tömött zsákocskába.

Körülbelül egy éve, hogy kifizette az esketési engedélyért járó összeget; a lelkésznek még előzőleg megadta a neki járó pénzt, és Nagyhét hétfőjén elmentek Jüannal a templomba.

A falujabeliek nagy érdeklődéssel hallgatták három vasárnapon át, amint a lelkész kihirdette, hogy Juan de Villegas és Maria Concepcion Manriquez házasságot kötnek. Már csak azért is érdekes volt ez, mert a legtöbben közülük nem templomban, hanem a templom mögött kötöttek házasságot, és ez éppen annyira kötelező volt, mint a templomban kötött, csak olcsóbb. De Maria Concepcion mindig is nagyon adott magára, büszke volt, mintha csak hacienda-tulajdonos lenne.

A hídról lelépve megállt, lábát belemártotta a sekély vízbe, és elgondolkozva tekintett szét a tájon a messze hegyek felé. Egy kevés mézre vágyott. A kaptérakból errefelé szálló kellemes illat, a méhek csendes, békés zümmögése, felkeltette benne a vágyat valami édes íz után.

— Ártanék a gyermeknek, ha most nem ennék egy kis mézet — gondolta, és a kaktuszsövény mögé tekintett, amely a ház körüli kis kertet övezte. De olyan csönd volt, hogy kételkedett benne, vajon otthon van-e Maria Rosa és Lupe.

mintha csak Maria Rosa méhei zümmögnének. A kötelességtudás vitte tovább az ásatások helyére, ahol Juan főnöke várja, az amerikai archeológus, várja őt, és vele az ebédjét.

Juan és Maria Rosal Most már lázban égett, csak azt kívánta, hogy leülhetne és a halálra várhatna, de előbb a lány és a férfi torkát elvágni! María Rosa, ez a bűnös lány, a szégyentelen! Nincs joga élni!

Ekkor megpillantotta Givens szürke, kócos fejét, amint egy domb mögött felbukkant. A telepen majdnem mindenki Givensnél dolgozott. Az ásatásoknál segítettek neki az ősi város feltárásában. Egész éven át itt dolgoztak, jó dolguk volt, ástak, keresték az agyagcserepeket, és nem értették, miért örül annyira a főnök ezeknek az értéktelen daraboknak.

Givens, öregedő arcában fiatalos szemmel, barátságosan köszöntötte most María Concepciont.

— Remélem, szépet, zsíroskát hoztál. — Kiválasztott egy csirkét, és megkérte María Concepciont, tisztítsa meg számára, majd ő megsüti magának.

Maria Concepcion fogta a csirkét, másik kezében éles kést tartott, és egyetlen, hibátlan mozdulattal elvágta a csirke nyakát, mintha csak burgonyát hámozna.

— Szent isten, te asszony, micsoda idegeid vannak — jegyezte meg Givens rápillantva. — Én erre nem lennék képes. Félnék.

— Guadalajárából való vagyok — mondta María Concepcion egyszerűen, és elkezdte a csirkét kopasztani.

Csak állt ott, és nézte Givenst, ezt a különös fehér embert, akinek nincs asszonya, és aki maga főz magának. Nem érti ezt az embert, bizonyosan gazdag, hisz Juan főnöke, de azért a csirkéjét maga süti a tűz fölött.

xxx

— A tortilla friss és meleg, szenyor — szólt csöndesen. — Ha megengedi, most a piacra mennék.

— Menj csak — és holnap is hozz nekem egy csirkét.

Givens rátekintett. Az asszony, választékos modorával néha úgy tűnt, mintha királyi vérből származna. Észrevette, hogy ma különösen sápadt. — Nagyon forró a nap? — kérdezte.

— Igen, uram. Kérem, uram, Juan megjön nemsokára?

— Már itt kellene lennie. Hagyd itt az ebédjét.

Elment. Rebozojának kék színe már messze táncolt. Givens az indiánokat akkor szerette leginkább, ha atyailag viselkedhetett velük szemben. Juan sok gondot okozott neki, sokszor utolsó percben mentette meg a börtöntől, és nemegyszer az agyonlövéstől. De mivel jó munkása volt, ragaszkodott hozzá.

Amikor Juan megnősült, többször figyelmeztette, ha megtudta, hogy megcsalta María Concepciont:

— Egy ízben majd raitacsíp, és akkor isten

ff

Az amerikai Katherine Anne Porter-nek, — aki 1894- ben született — a műit évben jelent meg magyar nyel ven „Bolondok hajfija“ című, világsikert aratott regénye.

A híres írónőt joggal- hasonlíthatjuk az angol Katherine Mansfield-hez, mert éppoly finom a stílusa, és ugyanolyan mély pszichológiai érzékkel tárja elénk az emberi lélek titkait.

Katherine Anne Porter írásaiban újbúi és újbúi visszatér születésének, gyermekkorának színhelyére, Délre.

Egyik legszebb elbeszélésében, az alább közölt Maria Concepcion-ban, az indián nö lélektani rejtelmeivel foglalkozik.

kegyelmezzen neked! — de ilyenkor Juan csak csendesen nevetett.

x

X

María Concepciónnak nem volt alkalma, hogy megmondja Jüannak: tud hűtlenségéről. Azon az estén Juan nem tért haza, beállt katonának, és Maria Rosa vele ment. Főzött a katonáknak, gondoskodott róluk.

A falubelieket nem nagyon izgatta a dolog. Jól tették, hogy elmentek — mondogatták. Ügy vélték, hogy Maria Rosa a katonaságnál nagyobb biztonságban van, mint María Concepcíonnal egy falu-' ban. Maria Concepcion nem sírt, amikor Juan elhagyta — akkor sem sírt, amikor gyermeke, születése után négy nappal, meghalt.

— Olyan kemény, mint a kő — mondta róla az öreg Lupe.

Az egy év alatt, amíg Juan és María el voltak, Maria Concepcion csirkéket adogatott el, kis kertjét művelte, úgyhogy a zsákocskában egyre több ezüstpénz gyűlt egybe.

Egyedül élt. Lesoványodott, mintha belülről emésztené valami. Még többet dolgozott, mint azelőtt...

x

X

Juan és Maria Rosa megunták a katonaéletet, és hazatértek. Nem kértek engedélyt a távozásra, és így Jüant már az úton elfogták és az egyik kaszárnyába kísérték, ahol a parancsnok tudtára adta, hogy másnap reggel, több katonaszökevénynyel együtt, agyonlövik.