Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-19 / 33. szám
Ma délután is játszani fogunk. Szabó István lelkes kultúrmunkás, de egyedül nem sokat tehet, ha a felsőbb szervek nem támogatják) Most már valami szépet akarunk látni Helmecből! Hová menjünk? Az iskolába. Az új kilencéves iskola valóban szép épület. Egyik szárnyában a magyar, a másikban a szlovák iskola van. Bent is tisztaság és rend. Tolvaj Bertalan igazgató megmutatja a tantermeket és nekünk eláll szemünkszánk. Mintha nem is Királyhelmecen lennénk) „Az én iskolám — az én váram!“ alapon rendet tart itt az igazgató elvtárs. Ez az iskola még egy fővárosnak sem válna szégyenére) Az egyik osztályban szép rajzokat látunk a falon, jancsit és Iluskát, meg Toldi Miklóst. — Nagyon ügyes a rajztanárunk — mondja az igazgató. — ű festette ezeket a képeket. Ilyen osztályban igazán öröm lehet tanulás. De szép a többi osztály is, rendes a diákok öltözője. Csak egy a baj: Az új iskolának nincs tornatermei — Harminc-negyvenezer koronás önsegéllyel sportpályát építettünk és nézzék csak, mit csináltak vele) Az iskola közelében két új épület készül. Ezeknek a csatornáit keresztülvezették az új sportpályán. Mintha csak egy hatalmas vakond garázdálkodott volna itt. A tanulók nem élvezhetik szorgos munkájuk gyümölcsét. Mi lett volna, ha a csatornát néhány méterrel odébb ássák ki? Kik azok, akik a gyerekek munkáját és iparkodását így semmibe sem veszik? Azután a kulturális tevékenységről beszélgetünk és megtudjuk, hogy Helmec talán még sincsen annyira az isten háta mögött! Szinte minden hónapban van itt irodalmi est. járt náluk csaknem minden szlovákiai magyar költő meg író. De eljött hozzájuk Veres Péter, Váczi Mihály, Benjámin László és Illyés Gyula is Magyarországról! A középiskola épülete már csaknem százéves és a közeljövőben nincs is remény új iskolára A tanulók nyolcvan százaléka bejáró! Internátus kellene. Tornaterem kellene, de nincs ... Azaz, mégiscsak van! Garázsból csináltak egy mikro-tornatermet! Itt a diákok valószínűleg csak ülve tornázhatnak! Amilyen szép az új kilencéves iskola, olyannyira elszomorít ebben az iskolában bennünket a sötét folyosók és a vénséges tantermek látványa! Gyerünk innét ki a napra Lassan már esteledik, az utcákon élénkebb a forgalom. A kocsma tele van fiatalokkal. A vendéglőben szól a zene, de mi az új „borharapót“ akarjuk megnézni belülről. A rosszul megvilágított úton többen botladozunk felfelé, de azért láb- és kéztörés nélkül célhoz érünk és a borpincében barátságos fény fogad bennünket. Még csak kilenc óra, de az asztaloknál már sokan ülnek. Egy rózsáskedvű társaság elérzékenyülten énekeli, hogy „ ... a boldogság útján sosem tudtam menni...“ Ha ez igaz, akkor most pótolják a mulasztást és huncutul kacsingatnak a pohár fenekére. A tizenhatéves főpincértől megtudjuk, hogy a személyzet csupán három tagú: a főnök, a pincér és a szakács. Sok az idegen vendég, mert elégedettek a kiszolgálással, a borral, az ételekkel és a zenével egyaránt. Múlt év szeptemberében nyílt meg és nem fizet rá a tulajdonos: az állami gazdaság. De nem is sajnálta rá a pénzt! A két helyiség falait szép népművészeti tárgyak díszítik, vasból kovácsolt lámpák világítanak. S mindenki ügyel, hogy semmi se menjen tönkre! Egy garázda vendéget a szemünk láttára vezetnek ki a friss levegőre! Egy pohárral mi is kóstolunk a jó királyhelmeci borból. De már mennünk kell. Az állomáson jókedvű társaság üvöltöz torkaszakadtából. Éppen ott tartanak, hogy „ ... mert a temetésem egy vagyonba kerül...“ — Az állomás alkalmazottai nem tiltakoznak a csendháborítás ellen. Azután már csak a vonatból vetünk egy pillantást a távolodó Királyhelmec felé. N. LASZLÖ ENDRE « *3 'Щ > « я я Os о а о Н А kezdet kezdetén Az autóbusz erőlködve kapaszkodott fel a hegyre. A keskeny úton nagy gyakorlattal, és nem kisebb ügyességgel vette a sofőr az éles kanyarokat. Aki először jár erre, bizony erősen megmarkolja az ülés fogantyúját — szinte ösztönszerűen védekezve a leselkedő veszély ellen. Aki pedig már túljutott az első utazás félelmén — gyönyörködve nézi az alant elterülő gombaszögi völgyet, a kígyóként kanyargó utakat. A friss erdei levegő beszűrődött az autóbuszba. Az ablaknál ülő csinos, fekete kislány időnként nagyot szippantott az ózondús levegőből. Ezzel leplezte izgatottságát. Kinézett az ablakon, s erősen figyelt. Első látásra mindent be akart vésni emlékezetébe. A meredek utat, az éles kanyarokat, a völgyet, a szemközt levő kőbányát. Előbb a tájjal ismerkedik, csak aztán jönnek az emberek. Szerette volna, ha nagyon sokáig tart ez az út. Minél messzebbre akarta tolni a találkozás pillanatát. Kicsit összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy ezekkel az emberekkel fog egy faluban élni, akik most itt ülnek az autóbuszban. Az öröm és bizonytalanság érzése volt ez. Hogyan fogadják? Megértik-e? Azt mondják, a sziliceiek nagyon barátságosak. A faluba kerülő idegent megbecsülik. Persze ezt a megbecsülést ki kell érdemelni. Csak minden az elképzelés szerint sikerüljön!... Akkor nem lesz baj sem a munkával, sem az emberekkel. Mélyen gondolataiba merült, de azért az agya minden mozdulatot, minden hangot rögzített. A háta mögött ülő asszony halkan súgta oda szomszédjának, mégis meghallotta: — ö lesz az új könyvelőnőnk. Mérnöknő. Idén végzett a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán. Csízi Annának hívják. Minden idegszálával figyelt. Érdekelte, mi mindent tudnak róla a sziliceiek. — Hallottam róla. Az elnök tegnap nálam is volt, hogy nem adnék-e neki ebédet. Mert ha itt fog lakni, naponta legalább egyszer főtt ételre van szüksége. És hol lesz a lakása? — Az elnök azt mondta, hogy kifestetik az iroda mellett levő kis helyiséget. Be is bútorozzák. — Az jó szobácska. Abban ellakhat. De hát ki tudja ... Mérnöknő, városon járt iskolába, megszokik-e ebben az eldugott faluban? — Ogy beszélik, a szülei falun élnek. Kövecsesiek. Tudhatja mit jelent szövetkezetben dolgozni. Így beszélt a háta mögött ülő két asszony, önkéntelenül mérlegelte a helyzetet. ... Ezek szerint a lakás és a koszt biztosítva lesz. Ha ebédet kapok — az elég. Vacsorára tojást sütök, vagy konzervet veszek. Otthonról is hozhatok valamit. Reggelire teát iszom vajas kenyérrel, paradicsommal, paprikával. Kelni nem kell korán, az bizony nagyon jó, hogy az iroda mellett lesz a szobám. A gyűlések az éjszakába nyúlhatnak, akkor is kialhatom magam. Persze, minden gyűlésen részt akarok venni. Legalább jól megismerem a problémákat, az itteniek szokásait. Azt mondják: ahány ház, annyi szokás. Ez így is van. Ahol eddig gyakorlaton voltam, mindenütt mások voltak az emberek. Vajon itt milyenek lesznek? ... Hetente kétszer bejárok Rozsnyóra Elmegyek moziba, alkalomadtán színházba, esetleg táncolni. Ilyenkor a nagynénimnél alszom majd. És a hátralevő estéken mit fogok csinálni? ... Majd kitalálok valamit. Ogy hallom, új művelődési otthont építettek, ott van a szövetkezeti klub is. Társasjátékok, zenei felszerelés, mind van. Csak a fiatal kevés. Na majd én beszélek velük!... Színdarabot, táncot tanulunk —■ műsoros estéket rendezünk. A munkától nem félek. Az autóbusz felért a tetőre. A motor egyenletes zúgással szelte az utolsó kanyart. Kiértek az erdőből. A fiatal mérnöknő megkönnyebbülten nézett szét. Hát ez a Szilicei fennsík!... Köröskörül erdő, csak egy tenyérnyi szántóföld, ötszáz hektár az ezerhatszázból. A többi erdő és legelő. Az első munkahely legelső benyomása felejthetetlen élmény. Neki is az. Itt megmutathatja, mire képes. Fiatal, az élet még előtte van. Minden szépségével, gondjával, bajával. H. ZSEBIK SAROLTA
