Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-28 / 4. szám

T/ttBrp

^ \ 'I

A művésznő nyitott ajtót és a várt vendégnek kijáró mosollyal üdvözölt, amelynek közvetlensége egy szemvillanás alatt megtörte a bemutatkozás merevségét. Az asszonyi meghittség kedves kapcsa pedig nem volt más, mint egy, a használattól megkopott tornacipő, amelyet a kezembe adott, hogy lucskos hócsizmámat felválthassam vele.

A nappali, ahová betessékelt, szürkésdrapp pasztellszíneivel tökéletes összhangban volt az ablak alatt elterülő hófödte kertek fehérségével, a januári délelőtt ködfoszlányos, matt fényeivel, a villanegyedek álomszerű nesztelenségével.

A művésznő behozta a gőzölgő kávét és a szoba halvány árnyalatai egyszeriben fölélénkültek a jelenlététől — ragyogó szőkeségétől, mosolyától, derűsen temperamentumos lényétől. És a csönd megtelt lenyűgöző hangjának oly sokaktól csodált varázsával.

— Hogyan tudom beosztani a nap huszonnégy óráját, hogy mindenre —

családra, munkára, gyűlésekre — futja az időmből? Nyugodtan elárulhatom a titkát: így szoktam meg. Ügy hozta ugyanis az élet, hogy mindent egyszerre kezdtem. A pályát, a gyermeknevelést és a közéletet. Még el sem végeztem a főiskolát, amikor a Nemzeti Színház tagja lettem, alig tettem meg az első lépéseket a „világot jelentő deszkákon“, máris megszületett a fiam, és akkoriban sokat használt kifejezéssel élve, a tömegekkel való kapcsolatomat a CSISZ-ben végzett munka teremtette meg. Persze, a pontos időbeosztás nemcsak megszokás dolga, hanem a családon belüli megértő együttműködés is föltétlenül szükséges hozzá. Az utóbbi különösen nálunk, színészeknél fontos, mert mi a munka javarészét tulajdonképpen otthon végezzük. Otthon tanulmányozzuk a darabot, tanuljuk a szerepet, otthon készülünk föl a próbára.

A művésznő elmondja azt is, hogy férjével nemcsak házi ügyeket, a 15 éves Mirko és a 12 éves Jana nevelésének minden gondját-baját megosztják egymással, hanem a művészet síkján is találkoznak. Miro Procházka

Fr. Spáéil felvételei

az író, felesége számára fordította le Jean Cocteau „Emberi hang“ című világsikert aratott egyszemélyes darabját, amelyet közkívánatra december végén újított föl a bratislavai TV.

— Milyen szerepeket játszom a legszívesebben? Nagyon szeretem a lírai szerepeket, de még ennél is közelebb állnak a szívemhez a „rebellis“ nőalakok, azok, akik föllázadnak és jogaikat követelik, vagy következetesen védik már kivívott jogaikat. E téren jómagam is meglehetősen harcias szellem vagyok!

— Természetesen ún. „nőkérdés“ a színházi életben is van. Például vezető állásban csak elvétve találni asszonyokat. Talán ez is egyik oka annak, hogy a színészek fizetése lényegesen nagyobb, mint a színésznőké — akár lejjebb, akár följebb helyezkednek el a művészi ranglétrán. Ez nagyon fájó pontunk, és ha eljutok a nők országos konferenciájára, föltétlenül beszélni fogok a problémáról.

— (Ugyanakkor a dolgozó anyák, háziasszonyok nehézségei sem közömbösek Královicovának. Szerinte égetően fontos, megoldásra váró kérdés például a beteg gyerekek otthoni ápolása.)

Sajnos nagyon gyorsan múlik az idő, már alig fél óránk marad, mert aztán már jönnek a gyerekek az iskolából. . .

— Azt szeretné tudni, mi volt a legnagyobb élményem? A három évvel ezelőtti országjárás, mégpedig azért, mert egyforma mélyen érintette a hivatásomat és az emberekhez való viszonyomat. Ekkor a XII. pártkongresszus alkalmából elvállaltam, hogy 100 beszélgetést rendezek a közönséggel. A 100-ból 143 lett és én óriási élmény any aggal lettem gazdagabb. Megható találkozásaim voltak azokkal az emberekkel, akik eddig csak rádióból ismertek.

— És a legkellemetlenebb? Nem is szeretek rágondolni! Képzelje, egyszer megfeledkeztem róla, hogy este előadásom van. Nyugodtan elmentem a gyerekekkel sétálni, majd betértünk a nővéremhez és itt találtak meg — telefonon — hét órakor. Azt sem tudtam, hogyan kerültem taxiba, hogyan öltöztettek, egyszerre a színpadon találtam magam. Két hétig még aludni sem tudtam. És tudja nem is az bántott elsősorban, hogy óriási pénzbírságot kellett volna fizetnem, ha miattam elmarad az előadás, hanem az, hogy az embereknek csalódva kellett volna távozniuk, — éppen az én mulasztásom miatt! Mert a közönség számomra „felsőbb hatalom“, amely előtt mindenkor fejet hajtok.

Följegyezte: LÁNG ÉVA