Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-12 / 32. szám
ABBÁZIA! MINIATŰRÖK Jugoszláviai táj Fiumei látkép Harlöek felvételei szálló fürdótulejpc akkora mint a tenyerem. wAl^Bhogy jobban megnézem, három vagy inégy nagyobb sziklát kötöttek össze betonpadoíi;1 tattal, így alakult ki ez az apró földnyelv, amelyrö^apály idején hat lépcső, dagálykor kettő a tenger. Egyébként itt minden csak igazán talpalatnyi. Abbáziában abszolút helyhiány van. Az autót sem mertük elmozdítani a Residenz szálló mellől, nehogy mások elfoglalják a helyét: a hosszú Tátra farmotorával így is kilógott a többiek közül. A tengerrel Is valahogy így van az ember. És nemcsak itt. Az Adria úgyszólván nem Is létezik az ezer kilométeres dalmát tengerpart egész hosszúságában. Festői szépségű kisebb-nagyobb „Balatonokból“ és „Arvai-víztárolókból“ áll az egész, mert mindenütt rajvonalba fejlődött, hosszúkás szigetek zárják le a láthatárt. Innét, szállónk törpe kis fürdőhelyéről, amely a Quarneró-öböl központjában fekszik, egyaránt látjuk Rljekát, Lovrant, sőt a kilátóról este Fóla fényeit is, ám a tengert... Az valahogy a nagy szigetek mögött rejtőzik, csak lanyha hullámverését érezzük, ha megmozdul a szél. Ezekben a napokban azonban forró légtömegek súlyosodnak a pálmák, tujafák, leánderek, fügefák sokaságára, amelyek elviselhetővé teszik a kánikulát... Hajnalban, amikor a kelő nap sugarai elérték a szobám ablakát, lementem a partra. Útitársaím ugyanis ismerve évek óta tartó küszködésemet a szénanáthával, az Adria hajnali jódklpárolgását jelölték meg a legbiztosabb ellenszerként. Mély légzési gyakorlatokkal meg is kezdtem a „kúrát“, azonban csakhamar förtelmes tüsszögés sorozat rázott meg. — Na zdravle! — lepett meg közvetlen közelből egy női hang, holott biztosra vettem, hogy egyedül vagyok. Köszönöm —» sziszegtem két tüsszögés közben, — de honnét tudja, hogy ... — Ű, csekélység — felelte a honfitársnak vélt bikinis sellő — errefelé kevés Tátrát látni és a pozsonyi rendszám is ismerős — és ezzel mindem átmenet nélkül könnyed mozdulattal fejjel előre lendült a hűvöskék hullámokba. A felelet eloszlatta minden zavaromat. Később folytattuk a beszélgetést. — Nézze, mielőtt téves következtetésekre jutna, inkább elárulom, hogy idevaló vagyok — mondta egyszerűen húszperces ismerősöm, majd így folytatta: — hát nem éppen tengermellékl, egy bácskai szlovák községből vagyok. A sellő — körzeti orvos volt civilben — jelenleg idényszolgálaton volt a tengerparton. Mindjárt ki is használta hivatásbeli fölényét és bemutatkozó tüsszögésemre célozva, gyakori levegőváltozást ajánlott, no meg az Antihistamin nevezetű orvosságot, amely szerinte bizonyára nálunk is kapható. Hangját enyhén oktatónak éreztem, különben is tanácsokkal és orvossággal bőven el voltam látva és Így kellemetlenül hallgattam. Aztán más irányba fordult a beszélgetés. Megtudtam, hogy a férje tanár, egy ötödikes kislánya van és a községben élénk kulturális élet folyik, tökéletesen tájékozott volt a mai szlovák irodalom terén is. A petroveci Obzor kiadó ellátja őket könyvekkel. — Elmondta, hogy az orvos az ő körülményeik között kultúrmunkás is. Egyszerre elragadóan szimpatikussá vált előttem. — Magát bizonyára nagyon szeretik a páciensei kockáztattam meg a megjegyzést. — Ö igen, sokszor terhes is. Nincs olyan lakodalom vagy más családi esemény, amelyből kimaradhatnánk. Néha úgy tűnik — magánéletünk sincs. De nem lehet lemondani. A megbecsülés kötelez. Jöjjenek el egyszer arra felénk is ... Nézzenek körül... érdekes lesz. Ezzel már búcsúzott is. Szolgálati ideje közeledett. Amikor alkonytájban halkülönlegességet kutató útra Indultunk, a tengerparti sétány pálmái alatt ezer nyelvű tömeg hullámzott. Szovjet tengerészek, angol nyugdíjasok, dán ifjúsági labdarúgók, rövid nadrágos németek — színes képet kap itt mindenki a jugoszláv idegenforgalomról. Az Opatíja 86 szállodája előtt összezsúfolódó legkülönbözőbb márkájú, színű és alakú gépkocsik jelzése — eleven lecke a világ földrajzából. Egy bisztró kertjében kitűnő rákot ettünk bőven öntözve citrommal és hozzá egy pohár vörösfekete dalmát bort, a dingacsot. Hazafelé eszembe jutottak az orvosnő jőtanácsai és betértem az Antíhistaminért egy gyógyszertárba. Babaarcú kis horvát gyógyszerésznő szolgált ki, akit — míg sorra kerültem — legalább négy nyelven hallottam eladni. Amikor fizetni akartam, megállított. — Pardon — mondotta — ne haragudjék, de <úgy látom nehézségei vannak a hajhullással... és elnéző mosollyal kissé gyérülő üstökömre mutatott. — Tudnék valami nagyon jót ajánlani... A hajamra úgyis kissé hiú vagyok és — mi tagadás — hálásan fogadtam a figyelmeztetést. Két üvegecske Seborinnal és kétszer hatszáz régi dinárral szegényebben távoztam az üzletből, miután vagy tíz percig hallgattam horvátul és németül a használati utasítást, amelyet Végül írásban is megkaptam — ízléses kis leporelló formájában — négy nyelven. Másnap Cirkvenicába indultunk. Amikor kocsink a szálló előtt elhaladt, láttam, hogy a portás megfordítja a bejáraton függő több nyelvű üvegtáblát, amelyen most ez volt olvasható: Üres szoba — Freie Zimmer — hadd tudja a turista. HORVATH LÄSZLÖ „EGY GYŐZNI FOG" — ez olvasható a keskeny, modern vonalú, sima és egyszerű, de súlyos aranyérmén. Boldog tulajdonosa, Szalay Katalin, kék szemével szinte simogatja a nemrég szerzett elismerés jelvényét. Nemzetközi szellemi vetélkedőn nyerte Wiesbadenben. Kati így meséli el rövid, happy enddel végződő történetét: — A Magyar Televízió meghívást ka-’ pott a hesseni televíziótól: egy magyar lányt kértek, hogy vegyen részt a nyolc ország közötti intelligencia-ügyességi vetélkedőn. Feltétel: német nyelvtudás és 30 év alatti kor. A televízió a Magyar Nemzeti Bank KISZ szervezetéhez fordult: jelöljenek valakit, összeültek a főnökök, a szakmai vezetők, 8 — 10 személy került szóba, végül én lettem a szerencsés választott. Három héttel az adás előtt tudtam meg. Bújtam a lexikonokat, a könyveket, de fogalmam sem volt, mit nézzek át, irodalommal, művészettörténettel, zenével, mivel is foglalkozzam. — Jártam már külföldön, de repülőre most ültem először, no meg ilyen „hivatalos“ megbízatást sem kaptam még. Frankfurtban a televízió képviselői várlak. Másnap került sor a vetélkedőre, nyolckor kezdődött az adás, előtte fésülés, kikészítés, ezt én nem hagytam. (Kati sima, rövid haja, kendőzetlen arca kihangsúlyozza „modernségét“.) Pár szóval be kellett mutatkoznunk. A vetélkedő vezetője megkérdezte: ha bankos vagyok, tudom e az árfolyamot. „Melyiket? A hivatalosat?“ — kérdeztem. A közönség sorában ez élénk derültséget keltett, megtapsoltak. — A vetélkedőt egy ismert színész vezette. Kisorsolták az „ellenfeleket“ és a témaköröket. Nekem a trükkfilm és a bélyeg jutott. Lepergettek előttem egy filmet. Meg kellett határozni, kinek a filmje, egy vagy több filmből való-e, tudni kellett a szereplők nevét, majd azt, melyik figura volt az első, mellyel készítője hírnevet szerzett. Tudtam, hogy Walt Disney filmjei, különböző filmekből vágták össze, megneveztem a szereplőket, az állatfigurákat: az egér Mickey, Donald, Plútó, Bambi. De tévedtem, amikor Donaldot tartottam az első híres alkotásnak, mert Disney Mickey egérnek köszönheti első világsikerét. Közben izgatottan lestem a villanytáblát, hogy az „Ungarn“ szó mellett hogyan nőnek a pontok A másik témánál betoltak három óriásira nagyított bélye-
