Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-12 / 32. szám
MAGYAR LÁNYOK „Az ősz, az ősz s a magyar élet: Olyan egyformák, miért beszéljek? Nincs szépsége, de szépnek látjuk, Atkozni kéne és mégis áldjuk. El kéne dobni, százszor véljük, és százszor és mégis csak leéljük.“ Ady Rohan a gyorsvonat. Nagyot pöfékel, meg-megáll, aztán újból tovább rohan az észak-rsehországi hegyek között. Sorsokat visz. Néha nehéz vinni őket. Folyók váltják egymást az úton, népek, szokások. Virágzó falvak és virágzó iparvárosok. — Micsoda úti — kiált fel néha a vándor, mert errefelé minden városban gyárkémények nyújtogatják hosszú nyakukat Гм. . . г t t I az ég felé; Pardubice, Hradec Králové, Chrudim, Semily, Tanvald, Jablonec, Liberec, Varnsdorf... — — Mindenütt emberek élnek. S a szivükhöz meleg szélként simul a tudat, hogy megbecsülik őket a munkájukért, az emberségükért. Jó érzés. A sok gyárban mindenkinek jut hely. Pamutot fon gépeiken sok magyar Ariadne, harisnyát köt, bársonyt, lent, vásznat sző, üveget csiszol, villanyt szerel. Sok arcuk van, de érző leányszivük mégis sokban hasonlatos. Újsághirdetések vagy ismerősök hozzák ide őket. — Az első kellemes meglepetés részemre ez a szép föld volt — mondja Magasvári Erzsébet, aki három éve került föl Semllybe. A második az, hogy itt a „nagy idegenben“ egyszeriben „otthonra találtam. Ebbe a háromágyas szobába hoztak, ahol magyar szóval fogadott Jezsó Valéria, Smichov Margit, Gulyás Erzsi. A háromágyas szobából külön kis szoba nyílik. Ez az övé. A költészet parányi birodalma, könyvek, verskötetek az asztalon, szekrényben, ládában. S a sok nótával, verssel telemásolt füzetek. Az asztalon egy icipici keresztöltéses terítő. Gyermekkorában hímezte. Minden öltése egyegy emlék, akár fényképalbumának képei, melyet a hóna alatt szorongat. — Ez az ódon épület volt az iskolánk Magyarországon, mert... ... Rokonok nevelték Erzsikét. Kétéves volt, amikor édesanyja meghalt. Csak akkor jöttek vissza Kisújfalura, amikor édesapja másodszor nősült. — A szövetkezet földjein dolgoztam. Közben elvégeztem a kétéves mezőgazdasági iskolát. Szerettem tanulni. Igazgatóm mondta is, tanuljak tovább. Sajnos, a 300 korona, amit a szövetkezetben kerestem, kevésnek bizonyult a megélhetéshez. S mint minden lány az én koromban, én is szép ruhákról álmodoztam. S mivel éppen akkoriban lettem szerelmes, lemondtam az Iskoláról. Hogy milyen helytelen lépés volt, arra csak később ébredtem rá. Pénzem s ruhám nem gyarapodott, a fiúmmal szakítottam. Nem volt hát sem iskolám, sem ruhám, se pénzem, se fiúm. Amim megmaradt, az egy keserű és kemény pofon emléke. A falutól kaptam. Amikor újsághirdetésre Semilybe készülődtem, suttogni kezdtek az emberek. A suttogásuk megalázó és olyan értelmű volt, hogy Csehországba azért menekülök, hogy a szégyenem takarjam. Hogy mennyire nem volt igazuk, arról ugyan csakhamar meggyőződtek, de egy pillanatra sem felejtenek elítélni, mondván: — rendes lány nem távozik el a falujából. Csakhogy én itt megkeresem az 1100—1200 koronát. Telik mindenre, takarékoskodhatok is. Ez is az enyém. A kis szoba új gramorádiójára helyezi a kezét. A tű futni kezd a gramofonlemez barázdáin, aztán egy férfihang búg bele a leányinternátus csöndes délutánjába: Temető a Tisza, mikor kivirágzik így mulatunk mi, tetszik látni. Veszünk egy fiaskó bort és itt a négy fal között temetjük a fájdalmunkat, ha nagyon összegyűlik. Mert, mert... összegyűlik, — mondta Smichov Margit, a gyár villanyszerelője. — Mert ha sírni kell, hát sírunk.- Hány éve van itt, Margitka? kérdezem. — Nem vagyok Margit, ne szólítson így. Gyűlölöm ezt a nevet. Babi, Babi vagyok ... mondja tagolva. Az anyámat hívták Margitnak. Azt az asszonyt, aki a világra hozott, — Pesten születtem — aztán eldobott, mint egy rongyot. Voltak ugyan nevelőszüleim. Nevelőapám nagyon jó ember volt. Néhány éve, hogy meghalt. Nagyon nélkülöztem a szeretetet s egyszer elindultam a szülőanyám felé. Szóba sem állt velem. Akkor elátkoztam. A nevelőanyám meg az édesfiát csókolgatta. Most sokkal gyakrabban megcsókol, amióta tudja, hogy a hálásabb gyermeke én vagyok. De most már ...? Népi hiányzik úgy, mint kicsiny, gyámoltalan koromban. Most már a vőlegényem is megcsókol, nem vagyok egyedül. Gyermekkoromban jégország vett körül. A mostohaanyám most is eljön látogatóba. Pedig Komáromból hosszú az út idáig. Még a kutyáját is hozza, mert nem tudja hová tenni. Mit nem adtam volna érte gyermekkoromban, ha egyetlen lépést tesz felém a konyhában. — Smichov Margit villanyszerelő, 1400 korona havi fizetéssel. Motorblciklíjén úgy száguld, mint a szélvész. Mindenütt megállja a helyét férfiasán, de amikor a bánat rászáll a szivére, akkor nagyon szomorú tud lenni. Jezsó Valéria hat éve dolgozik Semílyben. Jő munkaerő, ismerik épp úgy, mint Smichov Margitot és a többieket. — Jó munkaerők. Rendes, becsületes lányok — mondja Niklíöek Vladimír a személyi osztály vezetője. Mégis elviselhetetlen ’ pofonokat kapnak — gondolom magamban. Kitől? Lássuk: — Nem egyszer megtörtént a hoszszú úton, szóba elegyedtünk emberekkel. De olyan keserű lett néha a szánk ize, hogy már beszélni sem merünk. Legutolsó utunk alkalmával két katona volt az útitársunk. Órákig nagyon kellemesen elcsevegtünk. De abban a pillanatban elnémultak, amint elárultuk, ho^y Semilyben dolgozunk. Mi isszuk meg az árát az előttünk dolgozó leányok viselkedésének. De nem ez a legnagyobb baj. Az igazi büntetés a szülőfalunkban vár. Én karvzi vagyok. Amióta elmentem a falumból, levegőnek néznek. Illetve sokkal rosszabbnak. Ha elfog a honvágy, hazamegyek. Alig bírom kivárni, hogy otthon legyek. Otthon, ahol a hátam mögött sunyin összesúgnak az emberek és tövlrőlhegyire megvitatják, milyen az új ruhám. Hogyan lehetne meggyőzni a falusiakat arról az Igazságról, hogy a kenyérkeresés gondja vezet ilyen messze. Nincs magyarázkodni valónk. Emberhez méltó életet élünk. Bachovec Mária 18 éves, fekete hajú, fekete szemű ógyallai fiatal leány. — Árvíz idején reggeltől éjfélig kellett szolgálnom. Nem tudtam befejezni a pincér-tanonciskolát. Néha már úgy volt, hogy nem bírom erővel. Reggel, ha nem keltettek fel elaludtam. Olyankor a főnököm értem küldött. Kihúztak az ágyból, és aztán tovább húztam az igát. Persze, a falum szűk szemszögből látta a dolgokat. Annyit könyvelt el csupán: hogy a „kocsmából éjfélkor járok haza, ami nem egyezik a tisztességes lány viselkedésének fogalmával“. Akkoriban hívott Jozefka, aki szomszédunkban lakott és Semilyben dolgozott, amióta elvált. Dolgozni akartam én is és pénzt keresni, de arra soha nem gondoltam, hogy egyszer elmegyek hazulról a szüleimtől és egyetlen húgomtól. Végigsirtam az utat és az első éjszakát. De az első nap estéjén, hogy bánatomat felejtessék a lányok, meghívtak táncolni. Ott ismertem meg Frantát. ö vitt először táncolni. Elmondtam neki egész életem, elsírtam a bánatom. Megszerettük egymást, és egy hónap múlva már mint vőlegényemet vittem haza. Előzőleg megtáviratoztam az érkezésem. Az állomáson taxit béreltünk. Hajnal volt ugyan, de talpon volt a falu. A kapukban vénasszonyfejek kandikáltak. Kezüket ellenzőül használva, nehogy megzavarja látásukat a hajnali napsugár. Amikor rájöttek, hogy várandós ugyan nem vagyok, de vőlegényemmel érkeztem, hitetlenkedve összenéztek, s egyre a fejüket csóválgatták, mondván: Hát mégsem lenne minden igaz? Egy fél éve vagyok itt. Franta egyetlen gyermeke szüleinek, ö is itt dolgozik a gyárban. Új fészkünket a szülők építik, ha elkészül, megesküszünk. Jól érzem magam, mert megtaláltam a boldogságom. Franta szülei nagyon jók hozzám, s itt a szobában megértjük és támogatjuk egymást. Mint négy testvér. Ha arra gondolok, hogy édes jó anyámék milyen messze vannak, akkor... Csodálatos napsugaras szombat délután Semilyben, Észak-Csehország ezüstbe olvadó fenyői között. Nem fér össze a két hangulat, mert a lányok szivéből halk eső pereg. MOYZES ILONA
