Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-12 / 32. szám
Kedves Elvtdrsnők ! Szeretnék arról írni, miben látom én pártunk társadalmi szerepét, hogyan ismerkedtem meg a munkájával, milyen tényezők azok, amelyek meggyőződéses kommunistává érleltek, szinte észrevétlenül. A kommunista párt társadalmunk leghaladóbb erőinek önkéntes szövetsége, s e szövetség tagjai történelmünk folyamán szinte egyedülállóan a legelszántabb harcot vívták a munkásosztály jogaiért. Hogy ennek a pártnak aktív tagjai lehessünk, meg kell érteni célját, tanulmányozni kell történetét, jelenét, távlati terveit. A párthoz való közeledés politikájának elsajátítása minden egyes kommunista életében különböző módon jön létre. A múltban például nem ismerték a karrierizmust, míg ma ez ellen kell harcolnunk. Amíg a múltban állandó ellenállásba ütközött a kommunisták harca, addig ma komoly, de nyílt lehet a munkánk, küzdelmünk. A párt igazságos harcának felismerése az én életemben szinte természetesen következett be. Legrégebbi emlékeim között megjelenik kicsiny szobánk, a sok elvtárs örök zúgolódása, követelése, elégedetlensége, a sztrájkok, gyűlések szervezése. Mi gyermekek tudtuk, hogy ezek az elvtársak tevékenységük miatt bajba is kerülhetnek. Féltettük őket, mert azt akartuk, hogy győzzenek, harcoljanak tovább. Hiszen mi is szerettünk volna jő ruhában járni, vajas kenyeret enni, mint a gazdagok gyermekei. De a mi pénzünket elvitte az árenda, annak a földnek az árendája, amit csak a szegény föld nélküli ember kaphatott bérbe, mert a jó föld a gazdagoknak kellett. A szegény, nincstelen családok gyermekei nem kaptak akkor családi pótlékot, csak kapanyelet és sarlót, s nagyon korán megismerhették a szolgasors keserű kenyerét. Ezért lett kommunista az édesapám és anyám — párját, gyermekeit féltő kommunista felesége. Nem tanulmányoztam én még akkor semmiféle pártművet, nem könyvek vezettek rá az igazságra, hanem a környezet, a keserű élet. Ma negyvenéves vagyok, a Dunaszerdahelyi Baromfi-feldolgozó üzemben vagyok üzemi őr. Életkörülményeim nagyon szépre változtak, de hiszen ezt minden becsületesen dolgozó munkás ember elmondhatja most magáról. Problémánk persze azért akad bőven, hiszen édesanya vagyok, méghozzá dolgozó anya. Két gyermekem van, 18 éves lányom és 14 esztendős fiam. Kislányom most érettségizett és most a pályaválasztás okoz gondot. Talán ez az időszak, amikor leginkább szükség van a szülők bátorító, lelkesítő segítségére. Társadalmunk állandóan foglalkozik a fiatalkorúak problémáival, s a szülők anyagilag szintén mindent biztosítanak gyermekeik részére. De ez nem elég. Az élet megismerésére kell tanítanunk gyermekeinket, munkára, a munka megbecsülésére nevelni őket. Példamutatásunkkal hatni eszmei magatartásuk, világnézetük kialakítására. És ez elsősorban nekünk, kommunistáknak kötelességünk. A Ml FALUNKBAN NINCS NŐI PÁRTTAG Végh Margit Dunaszerdahely 1951-ben kerültem a nyolcszáz lakosú Nyárad nemzeti bizottságára dolgozni. Ma már — ha végignézek a falunkon — úgy tűnik, nagyon régen volt. Akkor sár, nádtetős házak, petróleumlámpák — nem volt még villanyunk sem. Most már nagy ablakos, hatalmas házak hűtőszekrényekkel, porszívóval, mosógépekkel felszerelve, beton gyalogjárók végig az utcákon. Szavakkal szinte elmondhatatlan a hatalmas fejlődés és a falvainkon létrejött anyagi életfeltételek. S ha közben arra gondolok, hát igen, a mi társadalmunk, — párhuzamosan feltevődik bennem a nyáradi asszonyok képe, akik fáradhatatlan ok voltak mindig, ha a közösség érdekében végzett munkáról volt szó. Amikor még a felvásárlás okozott gondot, csak a nőbizuttságnak kellett szólni, ha sürgetett a begyűjtés, hívták az asszonyokat, a gyalogjáró építését kellett megszervezni: — hiszen itt a nőbtzottság. Annál elgondolkoztatóbb, hogy Nyaradon, — ahol 32 aktivistája van a nőbizottságnak, akik évek óta, s ma is minden társadalmi munkából, kulturális tevékenységből kiveszik a részüket, akik az árvíz idején is hősiesen helytálltak — egyetlen nőt párttag sincs. Ha az okot keressük, hogy miért, vissza kell néznünk az ötvenes évek elejére. Azt hiszem, az én esetem eléggé világos magyarázattal szolgál: 1952-ben kértem jelölésemet a pártba. 1954-ben meg is kaptam a tagsági könyvet. Dehát... akkor már férjnél voltam, s még abban az esztendőben megszületett az első gyermekem, 1955-ben a második. Természetesen örültem, ha segítség nélkül elvégeztem körülöttük a munkámat. — Nem csinálsz semmit, add vissza a könyvecskét! — Határozott az akkori pártbizottság. — Nem azért kértem, hogy viszszaadjam ,— mondtam, s megmagyaráztam, hogyha családi problémáim megoldódnak, ha kicsit nagyobbak lesznek a gyermekeim, tovább dolgozom. Hiába volt. Töröltek a párttagok névsorából. Dolgozom azóta is. Tagja vagyok a HNB pénzügyi szakbizottságának, a tanácsnak, a kerületi nemzeti bizottság női szakbizottságának, s természetesen, a nőbizottságnak. Most a gyalogjárók építését végezzük. Nemsokára elkezdjük a kultúrotthon építését is. Társadalmi munkával. Ojra sok teendő vár ránk, de hát már megszoktuk, s szívesen csináljuk. Biztos vagyok benne, hogy még nagyobb kedvvel és szebb eredménnyel végezhetnénk a munkát, ha a falu férfifunkcionáriusai is értékelnék, elismernék a nőbizottság szorgalmas tevékenységét. Azt hiszem, ehhez azonban szükség lenne, hogy végre — a szövetkezet üzemi pártszervezete is törődjön a nők ideológiai nevelésével, s az arra érdemeseknek, mint például Nagy Flóriánnénak, Végh Máriának, szóljon, hogy: te is közénk tartozol. BÄBICS AURÉLIA, Nyárad TANULNI — SOSEM KÉSŐ Ha most valaki megkérdezné Melcsicky Ilonát, mire a legbüszkébb, .biztosan azt válaszolná, arra, hogy kitüntetéssel fejezte be az üzemi élelmiszeripari technikum második évfolyamát. Aki tudja, mennyi gondja-dolga van egy dolgozó aszszonynak két gyermek nevelésével, a háztartás vezetésével, az nem csodálkozik, hogy ilyen öröm a dunaszerdahelyi Baromfifeldolgozó Üzem alkalmazottjának, hogy szakképzettsége növelésében már ilyen messzire jutott. Pedig — ha osztályozni lehetne — háziasszonyként, feleségként is kitűnőre vizsgázna. Mert vitathatatlan, hogy az otthoni gondoskodás, a kiegyensúlyozott családi élet visszatükröződik a dolgozó családtagok munkaeredményeiben is. Nos, náluk a családfő munkasikerei azt bizonyítják, hogy Ilona asszony otthon is kitűnőre vizsgázik. Ugyanis dr. Melcsicky Gyula, a dunaszerdahelyi állatorvosok kollektívájának igazgatója — ez év májusában munkacsoportjával együtt állami kitüntetésben részesült. De — miért csak most ült iskolapadba ez a kétgyermekes családanya? Szegény munkáscsaládból származott, apja gyakran volt munka nélkül. Távol laktak a falutól, iskolától. Pedig benne mindig nagy volt a tudásvágy, az iskola szeretete. Szüleitől anyagi áldozatot, tőle fizikai megerőltetést követelt a tanulás. De utazott, ment gyalog is szívesen. Sajnos, minden erőfeszítése hiábavaló volt, mert annyira megbetegedett, hogy abba kellett hagynia a tanulást. Felgyógyulása után dolgozni ment. Az emberek közt járva ráébredt, hogy a saját megélhetését biztosító munkán kívül van egy másik is: amit mindannyiunk, a jövő érdekében végezhet. Ezért lépett a pártba. Hosszú ideig betegeskedett, azután is, amikor férhez ment. S mikor végre munkába állhatott, elhatározta, tovább tanul. Mert — mint 6 mondja és állítja — tanulni sohasem késő. Különösen egy édesanyának, aki gyermekeit, — s majd — unokáit neveli. — sb —
