Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-05 / 31. szám
A cella ajtaja kinyílt, s a börtönör bedobott valamit. — Fogja! — mondta. Egy zsák volt, rajta egy szám. A földre esett, épp a fogoly lába elé. B. felállt, mély lélegzetet ven, s a börtönőrre nézett. — A clvilruhája! — mondta ez. — Öltözködjön át! Mindjárt meg foqják borotválni. A hét évvel ezelőtt levetett ruhája volt a zsákban, a cipője. A ruha olyan gyűrött, hogy egy tenyérnyi sima hely nem maradt rajta, a cipő penészes. Széthajtogatta az inget, az is penészes volt. Mire elkészült az öltözködéssel, a rab borbély bejött, s megborotválta. Egy óra múlva a kis fogháziroda elé vitték. A folyosón már nyolc-tíz civilruhába visszaöltözött rab várakozott, mégis elsőnek öt hívták be, alighogy az iroda ajtaja elé ért. Az íróasztalnál egy őrmes tér ült, mellette egy másik állt, előttük lassú léptekkel egy százados ide-oda sétált a szűk helyi ségben. — föjjön ide! — mondta az íróasztalnál ülő őr mester. — Neve? ... Anyja neve? ... Hová távozik? Nem tudom — mondta B. — Hogyhogy? — kérdezte az őrmester. — Nem tudja, hogy hová távozik? — Nem — mondta B. — Nem tudom, hogy hová visznek. Az őrmester rosszkedvű tekintetet vetett rá. — Nem viszik magát sehova — mondta mogorván. — Mehet haza ebédelni a feleségéhez. Éjjel már használhatja a szerszámát is. Megértette? A fogoly nem felelt. Tehát hova távozik? — kérdezte az őrmester. Szilfa utca 17. B. tovább állt, a földet nézte. Menjen már a fenébe! — mondta az őr. — Mire vár? Megyek — mondta B. — Szóval mehetek? Az őr nem felelt. B. zsebre tette a szabadulólevelet, s kiment a kapun. Néhány lépés után hátra akart volna nézni, de erőt vett magán, s továbbment. Figyelt, nem hallott lépteket maga mögött. Ogy gondolta, ha eléri a villamost, anélkül hogy egy kéz nehezednék hátulról a vállára, vagy ugyancsak hátulról a nevén szólítanák, akkor feltehetően végképp elengedték. Végképp? Amikor a villamosmegállóhoz ért, hirtelen hátrafordult: senki sem jött mögötte. Nadrágzsebébe nyúlt, de nem volt zsebkendője, mellyel megtörölhette volna a homlokára kicsapott verejtéket. Fellépett az épp eléje csikorgó villamosra. A pótkocsiról ugyanakkor egy börtönőr szállt le, s az első kocsi mellett elhaladva egész ragyás arcával s apró szemeivel hosszan, kihívón szemügyre vette B.-t. Ez nem köszönt neki. A villamos elindult. Ebben a percben — attól a pillanattöredéktől kezdve, hogy nem köszönt a börtönőrnek, s a villamos elindult —, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint ami kor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatért a hang a színészek üresen tátogó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen miiszekundumos indítással a menynyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel. Körös-körül minden szín robbanni kezdett. A szemben érkező villamos olyan sárga volt, mint amilyen sárgát még életében nem látott, s olyan gyorsan zúgott el egy rikító, szürke egy emeletes ház előtt, hogy B. attól tartott, nem bírják többé megállítani. Az utca túlsó oldalán két DÉRI TIBOR Budapest, hányadik kerület?. Második — mondta B. — Miért engednek ki? — Mit kérdez annyit? — morogta az őrmester. Kiengedik, kész. Örüljön, hogy megszabadul tőlünk. A szomszéd szobából kihozták az értéktárgyait, egy nikkel karórát, egy töltőtollat s egy kopott zöldesfekete pénztárcát, melyet még apjától örökölt. A tárca üres volt. — Ezt írja alá! — mondta az őrmester. Nyugta volt a nikkel karóráról, a töltőtollról, a tárcáról. Ezt is! Ez is nyugta volt, száznegyvenhat forint munkabérről. A pénzt leszámolták eléje az asztalra. — Tegye eV. — mondta az őrmester. B. újra kivette zsebéből a pénztárcát, s a bankjegyeket az ezüsttel együtt betömte egyik rekeszébe. A tárca is penészszagú volt. Utolsónak a szabadulólevelét adták át. A Leia'tóztatás oka kezdetű pontozott sor üresen maradt. A folyosón még körülbelül egy óráig ücsörgött, majd negyed magával lekísérték a börtön főkapujáig. De még mielőtt a kapuhoz értek volna, egy utánuk futó őrmester megállította őket. Egy embert kiemelt a négyes csoportból és két géppisztolyos őr között visszakísértetett a börtönépületbe. Az embernek a frissen borotvált arca hirtelen el sárgult, mintha epeömlést kapott volna, a szeme elkocsonyásodott. Hárman továbbmentek a kapuig. — Ott a villamos, szálljon fel! — mondta B.-nek az Őr, miután átvizsgálta, majd visszaadta kezébe a szabadulólevelet. B. állt s maga elé nézett a földre. — Mire vár? — kérdezte az őrmester. pipacspiros ló vágtatott egy üres társzekér előtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhőket. Egy üvegzöld kérfecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üvegtömbbe! s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal. A járdákon sok millió ember sétált, mind civilruhában, egyik szebb, mint a másik, s mind különbözött egymástól. Köztük sok volt a meglepően alacsony termetű, egyik-másik a járókelőknek csak a térdükig ért, sokat karon kellett vinni. S a nők! Minthogy B. érezte, hogy a szeme könnybe lábad, bement a villamos belsejébe. A kalauznőnek puhán csengő, szívhezszólóan kellemes hangja volt. B. megváltotta a jegyet, s leült a kocsi végé ben egy egyes sarokülésre. Becsukódott. Attól félt, hogy ha nyitva marad, elveszti önuralmát. Amikor egy ízben kitekintett az ablakon, szemben a jár cián, a sörgyár kapuja előtt egy férfit pillantott meg, aki megsimogatta egy fiatal nőnek az arcát. Ismét a nadrágzsebébe nyúlt, de megint csak nem talált zsebkendőt, mellyel letörölhette volna hóm lakáról a friss izzadságot. Egy munkás ült le vele szemben, az üres helyre, nyitott aktatáskájában tíz üveg sörrel. A kalauznő nevetett. Nem lesz sok? — Családos ember vagyok, elvtársnö — mondta a munkás. — A feleségem szereti nézni, ha az ura iszik. A kalauznő nevetett. Nézni? — Hát. — Barna sör? — Barna. Jobb a világos. — A feleségem a barnát szereti nézni — mondta a munkás. A kalauznő nevetett. • Hagyhatna itt nálam egy üveggel. — Barnát? — Hát barnát! Minek? A kalauznő nevetett. Hazavínném az uramnak. Minek annak a barna, ha a szőkét szereti mondta a munkás. A kalauznő nevetett. Megállóhelyhez értek, B. leszállt, s taxiba ült. A sofőr lecsapta a zászlót. — Hova tetszik? — kérdezte egy idő múlva, mivel az utas nem szólalt meg. — Budára — mondta B. A sofőr hátrafordult, szemügyre vette az utast. — Melyik hídon? B. maga elé nézett. — Hogy melyik hídon? — Nem tetszik Pesten ismerősnek lenni? — kérdezte a sofőr. — A Margithídon — mondta B. A kocsi elindult. B. egyenesen ült, nem támaszkodott hátra. A kocsi nyitott ablakán becsapódott a napsütötte utca benzinszaga, porszaga s a villamosok csengetése. Jobbra-balra, mind a két járdára egyformán sütött a nap, az aszfalton annyi árnyék futott egymást keresztezve, a járókelők cipője előtt, hogy szinte megduplázták az utcai forgalmat. Egy cukrászda narancsszín csíkos ponyvája alatt vörhenyes fényben cigarettázott egy fiatal nő. Arrébb a járda sarkán egy kis fiatal gesztenyefa már kilombosodott, s egy tenyérnyi Ide-odarezgő laza s csillogó árnyékot gyűjtött maga alá. — Ha majd lát egy trafikot... — mondta В. a sofőrnek. Három házzal arrébb megálltak. B. kinézett az ablakon: egy nyitott boltajtó előtt álltak, egy hegy piros hónapos retek, egy hegy zöld saláta, egy hegy piros jonatánalma előtt. Odébb egy trafik keskeny ajtaja. — Tessék csak ülve maradni! — mondta a sofőr, hátrafordulva —, hozok én. Milyen tetszik? В. a hónapos retket nézte. A keze reszketett. Kossuth? Igen — mondta B. — és egy doboz gyufát. A sofőr kiszállt. — Tessék csak hagyni, majd hozzácsapjuk a fuvarhoz. Egy csomaggal? Legyen szíves — mondta B. — Rá tetszik gyújtani? — kérdezte a sofőr, ami kor visszajött. — A sógorom is ült két évig, annak is első útja volt a trafik. Elébb elszívott két Kossuthot, egyiket a másik után, csak aztán ment haza a családhoz. — Meglátszik rajtam? — kérdezte egy idő múlva B. — Hát egy kicsit talán meglátszik — mondta a sofőr. A sógoromnak is ilyen beteges színe volt. Persze jöhetne kórházból is, de ott nem gyűrik a ruhát. Meddig volt benn? — Hét évig — mondta B. A sofőr füttyentett. — Politikai? — Igen — mondta B. — Másfél év a halálraítéltek cellájában. S most kiengedték? — Ügy látszik — mondta B. — Nagyon meg látszik rajtam? A sofőr mind a két vállát felemelte, leejtette. — Hét év! — ismételte. — Nem csoda. В. a Fogaskerekűnél szállt ki, még a hátralevő utat gyalog tette meg; szoktatni akarta magát a szabad mozgáshoz, mielőtt a feleségével találkozik. A sofőr nem fogadott el borravalót. — Szüksége lesz a pénzre, elvtárs — mondta. — Semmi másra ne költsön, csak az egészségére! Mindennap húst, egy fél liter jó bort, akkor egy-kettőre rendbe ke rül. — Viszontlátásra — mondta B. Atellenben, valamivel hátrébb, egy divatáruüzlet kirakatában egy keskeny tükröt pillantott meg. Egy ideig álldogált előtte, azután továbbment. Minthogy a Pasaréti úton sok volt az ember, egy gyalogösvényen, mely egy teniszpálya mellett a domboldalra vezetett fel, átvágott a Herman Ottó útra. Itt meg a tér volt sok körülötte, a beépítetlen telkekkel, melyek egyenesen a szemközti hegyekre nyíltak. Elszédült, leült a fűbe. A felesége amúgy sem várja, tehát ráér egy félórát a fűben üldögélni, gondolta. Szemben egy kerítés mögött, egy virág zó almafa állt. B. egy ideig nézte, aztán felállt, s a kerítéshez ment. A viaszfényü, nagy fehér virágok oly sűrűn ültek az ágakon, hogy ha az ember alulról felnézett a hófehér koronába, alig látszott mögötte az ég sötétkéken rezgő síkja. Ha egyen ként nézte az ember a virágokat, legbelül, a kehelyben, a felül kerek, alul keskenyedő szirmok tövében egy egy rózsaszín lehelet ült, mely külön-
