Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-05 / 31. szám
külön mindegyiknek gyöngéden megszínezte menyasszonyi fényét. Annyi méh dongott a virágokban, egy-egy kis rezgő aranyfonál a szirmok fehfr szövetében, hogy az egész fa hullámozni látszott, mint egy szélbe feldobott fátyol. B. állt, s hallgatta a beszélgető fát. Talált két ágat, melyek között ki lehetett látni az égre, s azon túl még messzebb, egy mozdulatlanul álló gyapjas felhőre, mely úgy hatott, mint elérhetetlen távolságban egy másik virágzó almafa az alsó fa fölött. Addig nézte a kettőt, az érínthetőn át az érinthetetlent, amíg el nem szédült. Minthogy karóráját elfelejtette felhúzni, s nem tudta mennyi idő telt el azóta, hogy kiszállt a taxiból, sarkon fordult, s hazafelé indult. Néhány lépés után egy bokor mögé állt s hányt; ettől megkönnyebbült. Egy félórai gyaloglás után, keskeny napsütötte mellékutcákon át, melyek virágzó gyümölcsfákkal hintették tele a domboldalt, megállt a ház előtt. Az első emeleten laktak. A kertben, a kaputól kétoldalt egy-egy fehér orgonabokor állt. Felment a lépcsőn. A csengetésre nem nyitottak ki. Az ajtón nem volt névtábla. Lement az alagsorba, a házfelügyelőhöz, bekopogott. — Jó napot — mondta az ajtót nyitó asszonynak. Ez is lesoványodott, megöregedett. Kit tetszik keresni? B. vagyok — mondta B. — feleségem még itt lakik? — Uramisten — mondta az asszony. В. a földet nézte. — A feleségem még itt lakik? — Uramisten — mondta az asszony még egyszer. — Haza tetszett jönni? — Haza — mondta B. — A feleségem még itt lakik? Az asszony eleresztette a kilincset, az ajtófélfának dúlt. — Haza tetszett jönni? — ismételte. — Uramisten! Hát persze hogy itt lakik. 0 sem tudta, hogy haza tetszik jönni? Jóságos úristen! Persze hogy itt lakik. — A fiam is? — kérdezte B. Az asszony megértette. — Egészséges — mondta. — Egészséges, semmi baja nincs, derék szép, nagy fiú lett belőle. Uramisten! B. hallgatott. — Tessék bejönni hozzánk! — mondta az aszszony reszkető hangon. — Tessék bejönni! Tudtam, hogy ártatlan. Tudtam, hogy egyszer haza tetszik Jönni. — Nem nyitottak ajtót — mondta B. —, pedig háromszor csengettem. — Tessék bejönni hozzánk! — ismételte az aszszony. — Senki sincs otthon. A társbérlők is elmentek hazulról. B. hallgatott, a földet nézte. — A felesége dolgozni jár, a Gyurika meg még iskolában van — mondta az asszony. — Nem tetszik bejönni? Délutánra jönnek haza. — Társbérlők vannak? — kérdezte B. — Nagyon rendes emberek — mondta az asszony. — A felesége jól megfér velük. Uramisten, hát haza tetszett jönni? B. hallgatott. — Nálam van a lakáskulcs — mondta az aszszony egy idő múlva —, tessék felmenni s lepihenni, amíg a felesége haza nem jön. A falon, egy szögön két kulcs lógott, az asszony az egyiket leakasztotta, s behúzta maga után az ajtót. — Tessék felmenni s lepihenni! — mondta. B. maga elé nézett a földre. — Maga is főn? kérdezte. — Persze — mondta az asszony. — Megmutatom, hogy a felesége melyik szobában lakik. — Melyik szobában lakik? — kérdezte B. — Tetszik tudni, a társbérlők négyen vannak mondta az asszony —, azoknak utalták ki a két szobát. A felesége a Gyurikával a cselédszobába költözött. De a konyha s a fürdőszoba közös maradt. B. nem felelt. — Menjünk fel — kérdezte az asszony —, vagy inkább nálunk tetszik megvárni, amíg haza nem jönnek? Tessék nálunk lefeküdni a díványra s ott egy kicsit megpihenni, amíg haza nem jönnek. — A konyha s a fürdőszoba közös? — kérdezte B. — Persze hogy közös — mondta az asszony. B. felemelte fejét, s az asszony arcába nézett.- Akkor jogom van megfürödni? — Természetesen — mondta az asszony mosolyogva, s tenyerével gyöngéden átfogta B. könyökét, mintha meg akarná támasztani —, persze hogy joga van megfürödni, már hogy ne volna. Az a maguk lakása is, s mondom, a konyha meg a fürdőszoba közös. Szívesen be is fütenék magának, mert téliről maradt még egy kis fánk a pincében, de úgy tudom, a társbérlők nappal lezár ják a fürdőszobát. B. hallgatott, újra a földet nézte. — Menjünk fel, vagy be tetszik jönni hozzánk? — kérdezte az asszony. — Tessék bejönni hozzánk! Ёп a konyhában vagyok, nem zavarom, le fekszik a díványra, talán el is tetszik tudni aludni. — Köszönöm — mondta B. — Inkább felmennék. A kis cselédszoba ablaka északra szolgált, mint általában a cselédszobáké; egy díszkőris állt előtte, balra a Guggerhegy fenyvesektől fekete csúcsa látszott. A szoba zöldes sötét volt a kőris lombjától. Mihelyt magára maradt, s a lélegzete meg nyugodott, megismerte a felesége szagát. Leült az ablak mellé, s lélegzett. Nézte a kőris lombját. Egész testével a felesége szagában ült s lélegzett. A szűk kis szobában mindössze egy kopott fehér szekrény, egy vaságy, egy asztal, egy szék állt; hogy az ágyhoz lehessen futni, félre kellett tolni a széket. Nem feküdt le az ágyra, ült és lélegzett. Az asztal magasan meg volt rakva mindenféle holmival, könyvekkel, ruhával, gyerekjátékokkal; egy kis kézitükör is volt köztük; megnézte magát benne: ugyanazt mutatta, amit a Fogaskerekűnél a kirakat tükre. Lapjával lefelé fordítva tette vissza az asztalra. Nem kutatott a felesége holmijában az asztalon. A hamutálcában egy piros pöttyös labda ült. Az asztal fölött is a felesége szaga érzett. Alighogy visszaült az ablakhoz, a házfelügyelőné egy nagy ibrik tejeskávét s két vastag szelet kalácsot hozott be. Megette, mire egyedül maradt. Nem sokkal rá, a földszinti lakó felesége csöngetett be a lakásba, ugyancsak egy csésze kávéval, vajas kenyérrel, kolbásszal, egy ugyanolyan jonatánalmával, mint amilyet az utcán, a Közért kirakatában látott. Letette az asztalra a tálcát, a szeme könnyes volt, néhány perc múlva el is ment. Mikor B. magára maradt, ezt is megette. Még mindig nem húzta fel karóráját, nem tudta, mióta ül már az ablak mellett. Az ablak hátsó kertre nyílt, ahol senki sem járt. A kőris világoszöld, fehér szélű levelei között néha-néha egy kis szellő rebbent el, s megborzongatta a délutáni fényt a cselédszoba fehérre meszelt falain. Mire teleszívta magát a felesége szagával, s már nem érezte többé, lement az utcára, a kertkapu elé. Egy idő múlva a sarkon befordult a felesége, körülötte négy-öt gyerek. A kapu felé közeledve, az asszony léptei hirtelen lelassultak, egy pillanatra meg is állt, majd futva elindult feléje. B. is szaladni kezdett, tudtán kívül. Amikor közeledni kezdtek egymáshoz, az asszony megtorpant, mintha nem volna bizonyos a dolgában; majd újra futásnak eredt. B. megismerte rajta a szürke, hosszú ujjú, fekete csíkos gyapjúszvettert, melyet közvetlenül letartóztatása előtt vett neki egy belvárosi üzletben. Felesége levegőnek és húsnak egy különös, soha nem látott vegyülete volt, egyetlen a maga nemében. Felülmúlta mindazt, amit a börtönben hét évig összegyűjtött róla. Amikor kibontakoztak egymás karjaiból, В. a kerítésnek támaszkodott. Az asszony mögött néhány lépésnyire négy öt fiú álldogált, de kissé megütközött arccal. Hét-nyolc-kilenc évesek lehettek. Nem öten voltak, csak négyen. В. a kerítésnek támaszkodva, egyenként megvizsgálta őket. — Melyik az enyém? — kérdezte. Az asszony ekkor kezdett el sírni. — Menjünk fel! — mondta sírva. B. átölelte a vállát. — Ne sírj! — Menjünk fel! — mondta az asszony, hangosan sírva. — Ne sírj! — mondta B. — Melyik az enyém? Az asszony belökte a kertkaput, s futva elindult a ház felé, s a két fehér orgonabokor között eltűnt a kapualjban. Ugyanolyan karcsú volt még, mint amikor elváltak, s ugyanolyan hosszú, rugalmas léptekkel futott, mint egyszer lánykorában egy tehén elől, a félelem fegyelmezetlen, vad mozdulataival a lábában. De mire B. fent az emeleten, a lakás ajtaja előtt utolérte, már lecsillapodott; csak a keble, lányos mellei hullámoztak a fekete csíkos szvetter alatt. Már nem sírt, de a szeme alja még nedves volt a letörölt könnyek alatt. — Egyetlenem — súgta —, egyetlenem! Ogy tudott súgni, hogy az ember a szájába kívánta venni a szavait, minden szavát külön. — Menjünk be! — mondta B. A lakásban most más is lakik. Tudom — mondta B. — Menjünk be! Már voltál benn? — Voltam — mondta B. — Melyik a fiam? Bent a szobában az asszony eléje térdelt, ölébe hajtotta fejét, sírt. Ősz hajszálak csillogtak idegen fénnyel sötétszőke hajában. — Egyetlenem — mondta. — Megvártalak. Egyetlenem. В. a fejét simogatta. — Nehéz volt? — Egyetlenem — súgta az asszony. B. tovább simogatta a haját. — Nagyon meg öregedtem? Az asszony átkulcsolta a térdét, magához szó rítolta. — Olyan vagy nekem, mint amikor elváltunk. Nagyon megöregedtem? — kérdezte B. — Amíg élek, szeretni foglak — súgta az asz szony. Szeretsz? — kérdezte B. Az asszonynak reszketett a háta, hangosan sírt. B. levette kezét a fejéről. — Meg tudsz majd szokni? — kérdezte. — Hozzám tudsz majd megint szokni? — Soha senki mást nem szerettem — mondta az asszony. — Szeretlek. — Megvártál? — kérdezte B. — Veled éltem — mondta az asszony. — Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. De ha nem jöttél volna vissza, akkor egyedül haltam volna meg. A fiad is te voltál. Szeretsz? — kérdezte B. — Soha senki mást nem szerettem — mondta az asszony. Ogy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek. tem. ■ Megváltoztam — mondta B. — Megöreged-Az asszony sírt, magához szorította férje lábát. B. újra megsimogatta a fejét. Lehet még gyerekünk? — kérdezte az aszszony. — Talán — mondta az ember. — Ha szeretsz! Állj jel! Az asszony felállt. Hívjam fel? — Még nem, — mondta B. — még veled akarok lenni. Ö még idegen nekem. A kertben maradt? — Leszaladok hozzá — mondta az asszony s megmondom neki, hogy várjon. Mire visszatért, B. az ablaknál állt, háttal a szobának. A háta mintha elkeskenyedett s elferdült volna. Nem fordult meg. Az asszony egy pillanatra állva maradt az ajtóban. — Azt mondtam neki, hogy szedjen virágot az apjának — mondta kissé rekedten a felindulástól. — A szomszéd üres telken most nyílik az orgona, szedjen egu nagy csokrot az apjának. — Szeretsz? — kérdezte B. Az asszony hozzászaladt, átölelte vállát, egész testével hozzásimult. — Egyetlenem — súgta. — Meg tudsz majd szokni? — kérdezte B. — Soha senki mást nem szerettem — mondta az asszony. — Éjjel-nappal veled voltam. A fiadnak minden nap rólad beszéltem. B. megfordult, átölelte az asszonyt, figyelmesen nézte az arcát. Az ablakon behulló alkonyati fényben megkönnyebbülten látta, hogy az is megöregedett, bár szebb volt, mint amilyennek hét éven át napról napra újra és újra felidézte. A szeme be volt hunyva, a szája félig nyitva, a kicsillanó fogak közül a forró lehelet B. száját érte. A sápadt bőrön nyugvó sűrű szempillák alatt sötéten, nedvesen csillogott a szeme alja. Maga volt az odaadás. B. megcsókolta a szemét, majd szelíden eltolta magától az asszonyt. — Szeresd a fiunkat is! — súgta ez még behunyt szemmel. — Igen, — mondta B. — Meg fogom szokni. Meg fogom szeretni. — A te fiad! — S a tiéd — mondta B. Az asszony átölelte a nyakát. — Megmosdatlak mondta. Jó lesz. Levetkőzött. Az asszony megvetette az ágyat, a lepedőre fektette férje meztelen testét. Egy bádoglavórban meleg vizet hozott, szappant, két törülközőt. Az egyiket összehajtogatva, a vízbe mártotta, beszappanozta. Az egész testet tetőtől talpig megmosdatta. Kétszer váltott vizet. B.-nek olykor még meg-megreszketett a keze, de az arca már megnyugodott. Meg tudsz majd szokni? — kérdezte. Egyetlenem — mondta az asszony. — Velem alszol az éjjel? Igen — mondta az asszony. A gyerek hol alszik? — Majd a földre ágyazok neki — mondta az asszony. — Nagyon mélyen alszik. — Egész éjjel velem maradsz? — Igen — mondta az asszony. — Minden éjjel, amíg élünk.
