Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-05 / 31. szám
ikretI a hat babája jó, este hétkor ágyba mennek, nem kell nékik altató .. Kiságy kerül a szobába, ott alszik majd. A konyhában játszanak. A kislányok azt mondják, hogy az ilyen pici sokat bőg. Vaján öcsike is sírós lesz? Mert úgy gondolták, fiú kellene. Józsika ... Ha nagyobb lesz, mesélni is lehet neki, tanítani. Ilyen gondolatokkal telt a várakozás, míg anyuka bőröndbe készítette a pólyavánkost, a pelenkát, kisinget, kabátkát. Aztán siess haza Józsikával! — Búcsúzott kórházba induló anyjától. Egyszer csak betoppant az édesapja: Kislányom ... nemcsak Józsikánk van, Imikénk és Ilonkánk is. — Három kistestvér?! Anni sírva borult az asztalra. Három baba, mikor 6 csak egyetlen öcsikét várt! De nemcsak 6 ijedt meg a váratlanul érkezőktől, hanem az egész család. Egyetlen szobájuk, konyhájuk van. A babakelengyét is csak egy gyerek részére vásárolták. Hogyan férnek el, hogyaini bír majd velük segítség nélkül az édesanya? Bizony volt a két és fél kilós legényekkel, az 1,60 kg-os kislánnyal elég gond, vesződség mostanáig is. Hűlés, kanyaró, torokgyulladás ... Még most is fel kell éjjelente legalább háromszor-négyszer kelnie, hogy megnézze, betakarja, megitassa őket. — Még szerencse, hogy a szomszédok olyan jók. Rájuk hagyhatom a gyerekeket, ha valahová sietnem kell. Napközben: is vigyáznak a kicsikre, ha idejük van. Annika is egyre nagyobb, s lassan beletörődik már, hogy neki több itthon a dolga, mint a többi kislánynak. De így is nagyon fáradt vagyok, sokszor türelmetlen a gyerekekhez. Ügy hallottam, máshol, ilyen esetekben kaptak állami segíttéget, nekünk is nagyon elkelne. — De Molnárnénak indulnia kell a gyerekekkel, mert Józsika már türelmetlen. Imi — Idegeneket látva — újra sírni kezd. — Sok gond annyi gyerek egyszerre. De sok öröm is — mondja Molnár Józsefné — és büszkén tolja a három babával a kocsit. Végig a garamkövesdi utcán. HARASZTINÉ M. E. Fényképezte J. Cích Ezeknek a tekergős, bús sikátoroknak van múltjuk van jelenük, de jövőjük már nincsen . . . Még néhány év és helyükön új városnegyed épül csinos parkokkal és játszóterekkel... Ma már egyre zsugorodnak ezek a negyedek. Járjuk az egyre foghíjasabb utcákat. . . Lassan, de biztosan egyik csúf épület a másik után tűnik el. Ami még mankóira támaszkodva áll, üres ablakszemeivel hunyorogva bámul bele a napsütésbe . . . A lakói kiköltöztek, s ahol még lakik valaki, azt is nemsokára kiürítik . . . Mi marad meg ezekből a vén házakból? . . . Talán néhány épületnek megkegyelmez a Műemlékvédő Hivatal. . . De ma még romantikus légköre van ennek a halálraítélt városnegyednek . . . A nyikorgó, sötét kapualjak mögül néhol tarka virág-oázisok simogatják meg a szürke kőrengetegbe fáradt szemeket . . . Öreg anyókák gondozzák ezeket a virágokat, öregek ők is, mint a házak és a falak .. . Nekik is csak múltjuk van már és egy parányi jelenük . . . Galambősz emberpár ül egy kis virágszigetben, a borostyánnal befuttatott tűzfal alatt. . . Ott, ahová legmelegebben tűz a nap . . . Fehérek, csendesek és nyugodtak . . . Nem beszélnek, ők már szavak nélkül is megértik egymást... És simogatják egymás kezét, a rájuk ámuló hortenziák, rózsák és kardvirágok között .. . Ócska szobrok lesnek ki rájuk az orgonabokrok közül, s ujjcsonkjaikon számolgatják, hányadik nemzedék ez már? Az utcákon gyérmékvisongás, a fekete bazalt-kockákon barna és maszatos Murillo angyalkák csapata játszik . . . Tarka tollakat tűztek a hajukba, s amikor a nevüket kérdezzük, Winnetounak és Szocsinak mutatkoznak be. . . Az ódon falak romantikáját legyűrte volna a vadon romantikája? . . . Még ide is eljutott a Winnetou-láz? . . . Szép, tiszta eszmény ez azoknak a gyerekeknek, akiknek a szüléi még csak piszkot, betegséget, nyomort és bűnt láttak ... Kong a léptünk az ódon kapúboltozat alatt... A színes ablaktáblákon keresztül tarka képeket vetít elénk a nap . . . Pázmány Péter szigorú arca mered ránk a falról. . . De talán ő sem volt mindig ilyen szigorú, amikor az udvaron iszogatta a jó nagycétényi borocskát. . . Az idő keze ellágyítja a szobrok arcán a kemény vonásokat. . . Alacsony, oszlopokkal megtámasztott épület, mintha a szürke házsorból kilépett volna, hogy: Itt vagyok! ... Tudom, hogy engem kerestek . .. Állok a rendelkezéstekre! Ablakain vasrács, kapuján lakat, pedig mi látni akarjuk belülről is! ... Egykettőre átmászunk a kapun és lehuppanunk a kövek, téglák és tört cserepek közé ... A szűk udvart felverte a gyom, az egyik ablakból koponyák üres szemgödre néz ránk fenyegetően ... Az egyik szobában csupa emberi csont ... A múlandóság fenyeget ki a csonthalmazból száraz ujjaival. . . Pozsony egyik legrégibb épületében, hóhér házában vagyunk... De hogyan került ide ennyi csont? . . . Talán saját házában temette el áldozatait? . . . Vallatjuk a vén falakat, s közben hullik a vakolat, talán száz festékréteg egymás alatt és a levegő vörös, vörös mint a vér . . . Mint azok vére, akiket ennek a háznak a lakója segített át a másvilágra . . . Lehet, hogy ez az ember volt a legbuzgóbb templomlátogató, hiszen ide esik a torony árnyéka az ő udvarára . . . Vajon kiknek a vére tapadt az itt lakó hóhér kezéhez? . . . Csupa gyilkosé, útonálló betyáré vagy ártatlan embereké, boszorkányság gyanújába kevert szép asszonyoké is? Volt-e a hóhérnak lelkiismerete? Hogyan tudott aludni ennyi csont fölött? Megnyúlnak az árnyak, közeledik az este ... A hóhérház udvarának hangulata ránktelepszik és fellélegzünk, amikor újra a kapun kívül vagyunk . . . Az utca már békésebb képet nyújt . . . Ősz öregek ballagnak hazafelé, fiatalok sétálnak kézen fogva, de ők inkább egymás szemébe feledkeznek és nem nagyon érdeklik őket az ódon pantinájú falak . . . Bach zongoraversenyének egy foszlánya szűrődik ki az ablakon .... Vajon ki ül a zongora mellett? . . . Öreg, ráncos kezek simogatják végig a megsárgult billentyűket vagy sima, fehér kezek futnak rajtuk végig? ... A függöny nem engedi meg, hogy belessünk a szobába ... Az ablakban guggoló virágcserepekből rosszallóan néznek ránk a muskátlik: — Minden lakás egy külön titok . . . Nincs jogotok, hogy a függönyt félrehúzzátok! . . . Milyen szigorúak is tudnak lenni a virágok? Titkokat melengetnek penészes keblükön az ódon falak, titkokat zárnak hideg szívükre az utcakövek és az emberek is titkokat ölelnek magukba . . . Öregek és sokat láttak már . . . Olyan az ember is, mint az utca köve: minden átmegy rajta... S azután vagy összetörik vagy kibírja. Már égnek a lámpák: a szobában hintaszék és hintaló, tajtékpipa és unoka, házisapka és játéktrombita, papucs és gyereksírás, biblia és mesekönyv . . . Jó éjszakát, ti ódon utcák, elaggott házak, hűlt kapualjak ... Ki tudja, mire ébredtek? . . . Holnap talán még lesztek, talán már nem is lesztek . . . N. László Endre ÍJ tó tó g § tó
