Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-29 / 30. szám
A jövő esztendei világkiállításon helyet kap a szobrászművészet is. Ezen a nagyszabású bemutatón a jelenkor ötven legjobb szobrászának alkotásait láthatja a közönség. A névsorban olyan nevek szerepelnek, mint Moore, Braque, Rodin . . . Csehszlovákiát és a szocialista tábort valószínűleg csak egyetlen szobrász fogja képviselni: Vladimír Preclík. Harminchét éves, és az élő kiállító művészek legfiatalabbika. xxx Vladimír Preclík a fából faragott nemes formák költője. Prágai műtermét poézise tárházának nevezhetnők, ahol megfordulnak a külföldiek is. Nem egy közülük vásárlási szándékkal, de a művész nem szívesen búcsúzik alkotásaitól. Nem véletlenül vonzódik a fához. Fafigúrák között nőtt fel. amelyeket népművész apja faragott éveken keresztül. Vladimír 1943-ban beállt műasztalos inasnak. Később Hőikében, majd Prágában folytatta tanulmányait. A fővárosban Wagner tanár keze alá került az Iparművészeti Főiskolán. Ezerkilencszázötvenkilencig feleségével együti járta Csehország vidékeit és restaurálták a barokk kőfaragásokat, szobrokat. Egyszer valahol beütött a villám egy hatalmas régi hársba — és ebből az anyagból született meg a „Vertikális kompozíció“. Ettől fogva a szobrász hűséget esküdött a fának. Ezt írja róla: „A fa az ember ősanyaga. A patriarchális ember világa a fa világ. Háza és bútora, eszközei és első gépei fából készültek. A fa áll az emberhez legközelebb, s a fából készült tárgyak és formáik a „legemberibbek“. Határtalanul szeretem a falusi padlásokon, kamrákban, vagy a már megszüntetett kádárműhelyekben, szövődékben talált fatárgyakat, szeretem a régi, megkopott péklapátokat, kelesztő teknőket, formákat, dézsákat!“ A zizkovi bérház udvarán álló műtermet megosztja a feleségével, Zdena Fibichová szobrászművésznővel, aki egyébként Wagner professzornál iskolatársnője volt. A házaspár természetesen a művészetben is hatással van egymásra, jóllehet művészi felfogásuk, világuk teljesen eltérő. Zdena Fihíchová szobrai, kerámiái meghitt, lírai hangulatot árasztanak — 6 az agyag, de főleg a cin művésze. Vladimír Preclík anyaghiányra panaszkodik. De mostanában gyakran írnak neki innen-onnan: jöjjön, kidöntöttek egy hársat, nézze meg . . Ugyanis a szobrászat szempontjából a legjobb a hars, nem repedezik és a kiszáradás után sem változik a formája. A fa előkészítése körülményes munka, a műteremben szerte száradnak a hasábok, s ha a látogató körülnéz, hamar rádöbben, hogy itt bizony a fizikai erőre is szükség van. A fejsze, a fűrész, a véső erősen emlékeztet az asztalosmesterségre. A mester műterméből már tíz kiállításra küldtek szobrokat. A tíz közül hetet külföldön (Lengyelországban, Jugoszláviában, Franciaországban, Nyugat-Németországban) rendeztek, itthon mindössze hármat. A kiállítások anyaga nem tér vissza sohasem hiánytalanul. Egy pár darab mindig kinn marad külföldön, magángyűjteményekben vagy különböző képtárakban. Sajátossága, hogy gondolatait, elképzeléseit inkább ciklusokban fejezi ki, mintsem egyetlen műben. A sorozatok — a Vertikális kompozíció, a Kincstár, a Trónok és mások — sohasem öncélúak, a forma bonyolult nyelve mindig céltudatosan közli a tartalmat. Például az Antígépek. Napjainkban sok minden vesz körül bennünket, ami deformálja az ember egyéniségét. Az emberek rengeteg energiát pazarolnak arra, hogy különféle mechanizmusokat agyaljanak ki, amelyek kényelmesebbé teszik az életüket. Ezek a gépezetek azonban hovatovább elhatalmasodnak az ember fölött, s a gépesítés kultusza gyakran az ember ellen fordul. Preclík ezen a téren gunyoros is tud lenni. Erről tanúskodik a „Komplex automata cigarettavégek eloltására“ vagy a „Napsugárprés“. Vagy: ha halljuk a zenét, miért nem láthatnánk is? Ez az „Orkesztrion“ alapgondolata. A sorozat egyes darabjainak zenei jelentésük van. „Szekrények, amelyekben a zene lakik“ — mondja róluk alkotójuk. A művész és a felesége tfadimir prett preclík * О —I О н~ ь-О (П < ь< О < UL Cá < U. Z Nemrég a sajtóban elterjedt a híre, hogy Vladimír Preclík szerepelni fog „A szerelem vértanúi“ című filmben. Ján Némec rendezőt kérdeztük meg, igaz-e a hír? Némec csakugyan dolgozik egy filmen, amelynek szereplőit nem hivatásos színészek közül, művész körökből válogatta össze. Egyszer találkozott Vladimír Preclíkkel, és felkiáltott: „Ember, hogy neked milyen remek bajuszod van!“ És felajánlott neki egy cowboy szerepet. Preclík tiltakozása ellenére úgy látszik közelebbről ismerkedik meg a film világával. Vladimír Preclík jelenleg Jaromííban él. Itt dolgozik a montreali világkiállításra szánt két művén. Valószínűleg nagyobb méretű alkotások lesznek, mivel Montrealban a szobrokat szabad térségen állítják ki. A készülő művekről csupán annyit árult el, hogy két zárt egységű rotációs plasztikát tervez. Nem marad más hátra, mint várni a meglepetést, amelyben nemcsak nekünk lesz részünk, hanem a kanadai világkiállítás látogatóinak is Vratislav Danielovsky Fényképezte: Oldrich Skácha Kisnagysád A kórterem éterszagú, álmos csendjét váratlan esemény zavarta meg. Az amúgy is zsúfolt terembe új ágyat hoztak az ápolók. Nem sokkal később magas férfi jelent meg az ajtóban, karjaiban egy már kórházi ruhába öltöztetett lánnyal. Legalábbis ez volt a betegek első gondolata, amikor meglátták a jövevényeket. Csak amikor az új beteg már ágyában feküdt, vették észre, hogy nem lányról, hanem fájdalomtól megtört arcú, szőke, apró termetű asszonyról van szó, s a nagydarab, jómegjelenésű férfi bizonyára a férje lehet. A hat asszony, akik többnyire már hosszú ideje „raboskodtak“ a kórházi szoba falai között, felcsillanó szemmel követték a látogatási időn kívül beszabadult férfiembert, s egyikük-másikuk szívében vágyakozás is gyűlt, amikor a férj gyengéd csókokkal vett búcsút feleségétől. A kórházakban bevett szokás, hogy az új beteget azonnal kikérdezik, s egyben megismertetik a kollektíva kialakult szokásaival. A jövevény azonban azonnal a fal felé fordult, csak a válla remegett meg néha. A szoba hangvivője, egy alig harmincéves vidéki özvegy erre már csípős megjegyzést tett: „Persze, a klsnagysádnak nem Ízlik, hogy közénk került, biztosan külön szobát szeretne!" Erre sem válaszolt az új beteg, de ettől kezdve egymás között csak kis nagysádnak hívták, sőt később nyíltan is így szólították. Másnap rögtön a vizit után műtőkocsira tették a szőke asszonykát, s a többiek legnagyobb elképedésére operálni vitték. Ez azért volt annyira elképesztő, mert a többi hat beteg közül négy már napok óta műtétre várt, s a halogatást a műtők túlzsúfoltságával indokolták. S most lám, egy Ilyen kisnagysád, este érkezik és reggel már operálják is. A kisnagysádot soron kívül operálták, figyelmesebben ápolták, mert minden bizonnyal lefizette az orvosokat és nővéreket, akik néha leültek az ágyához és vigasztalták, ö azonban csak feküdt, csendesen, némán. Csak akkor mosolyodon el szelíden, amikor meglátogatta a férje. Három szál piros rózsát hozott, s ez volt a kórterem legszebb színfoltja egészen addig, míg az egyik járóbeteg pongyolája bő ujjúval „véletlenül“ le nem söpörte. A váza összetört, s mire a nővér észrevette, a rózsák már hervadtan lógatták bársony szirmaikat. A szobatársnök ettől fogva csak jelentőségteljesen össze-összenéztek, vagy sokat sejttetően hümmögtek, ha a kisnagysád — szerintük újabb előnyben vagy megkülönböztetett bánásmódban részesült. Az asszonyka néhány percre akkor kelhetett fel először, amikor a nagyhangú özvegyet operálták. Legyengült szervezetét ez a néhány perces mozgás is alaposan próbára tette. Pihent egy keveset, majd ülve olvasni kezdett, míg a többiek a folyosón sétálgattak. Egyedül volt a szobában, mikor szomszédnőjét visszahozták a műtőről. Az érthetetlen szavakat kiáltozott és fájdalmasan nyöszörgött narkotíkus álmából ébredezve. A kis asszony megrémültén figyelte hánykolódását, úgy tűnt, nem sok hiányzik s leesik az ágyról, ás senki sincs a közelben. Felkelt, s a hűvös kezével, csendes szavaival próbálta megnyugtatni a beteget, aki még önkívületében szorosan megragadta a kellemesen hűsítő kezet, s egyre nyugodtabban lélegzett. Ébredése után nyomban inni kért, s mikor már megnedvesítették ajkait az engedélyezett korty teával, csak akkor eszmélt rá, kinek a kezét is szorongatta a nehéz pillanatokban. Köszönet félét suttogott, s még mondott volna valamit, de társnője mosolyogva leintette, mondván, mindkettőjüknek pihenésre van szüksége. Ezzel felállt, hogy visszatérjen az ágyába, de amint kiegyenesedett, kínosan megvonaglott és a földre zuhant. Az odaérkező főorvos azonnal a műtőbe vitette, s ezúttal nagyon sokáig tartott a műtét. .. Az asszonyok bűntudatosan hallgatták a szolgálatos nővér szemrehányásait, majd összesúgtak, s egyikük ropogós 50 koronást csúsztatott a nővér kezébe. „Nővér, kérem, hozasson három szál piros rózsát, s tegye a kis . .. fiatalasszony ágyáhozl“ Szabó 7.sur*;7 V и :3 ■U о a о c N :0 •w “0>
