Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-29 / 30. szám
J? a7>f£7 Ml A LÉNYEG ? — Gyere, Edit, nézz bele a távcsövünkbe! Milyen szépen látni benne a Holdat — szóltak át a szomszédból Darázs Vincéné kollégái. A tanítói lakásokat csak egy folyosó választja el egymástól, így könnyű volt csillagnézőbe menni a szomszédba. — Tudjátok, valamikor csillagász akartam lenni — mondta mosolyogva, s közben a távoli égitest hideg szépségében gyönyörködött. — No, de ilyet! Ki hitte volna, hogy míg a szlovák és magyar helyesírásra oktatod a gyerekkeket, te a csillagok után sóhajtozol — nevettek csodálkozva kartársai. Azután el is felejtették a kis epizódot, mert Editnek mennie kellett. Aznap este még tanácsülés volt a nemzeti bizottságon. Beszélgetésünk során jutott újra eszébe a régi, gyermekkori elképzelés. Furcsa, hogy a gyermeket a távoli dolgok izgatják, vonzzák. Azt hiszi, itt a földiin már nincs is semmi tennivaló. Mindent elintéztek, feltaláltak már — irány tehát a csillagok világa. De hiszen ez már nagyon régen lehetett. . . Edit közben meggondolta. Észre vette, hogy itt is van még mit tenni. Amikor Bratislavában elvégezte a tanítóképzőt. Peredre helyezték. Olyan volt akkor a falu, mint a felbolydult méhkas. Érdemes belépni a szövetkezetbe? Lehet ott dolgozni? S főleg — lehet ott keresni? — ezen töprengtek akkor még a peredi középparasztok. Tény, hogy akkor még sok embernek volt kedvesebb az otthoni munka, mint a közös. Jobban jövedelmezett a ház táján hizlalt sok liba, amit a helybeli felvásárló üzem jó pénzen vett át, mint a szövetkezetben megkeresett néhány munkaegység. De sokszor csengett a telefon az iskola irodájában, hogy menjenek segíteni, mert szárán rothad a paradicsom, földben marad a burgonya I Mit tehettek? Vitték a gyerekeket, s dolgoztak. Össze kellett írni a baromfiállományt, gyűlésre hívni az embereket, érvelni, magyarázni, gyerekeken keresztül hatni a szülőkre, műsoros esteket rendezni. Edit észre sem vette és már úgy beszélt Peredről régi ismerőseinek, hogy: — Nálunk új iskola épül. A mi lányaink kitűnően táncolnak. A mi zenekarunk a legjobb .. . Es közben még elkezdett dolgozni a Vöröskeresztben, a nőbizottságban, a HNB szociális szakbizottságában. Csaknem tíz év telt el azóta . .. Ott lett tagja a pártnak, Pereden ment férjhez, ott kapott tanítói lakást és most hároméves kisfiát sokszor az ismerősökre hagyja, ha gyűlésre hívják. Nem merem tőle megkérdezni, miért csinálja. Kinevetne. Csodálkozna, hogy hát miért ne csinálná? Azt sem kérdezem, hogy nem kivánkozik-e máshová. Mondjuk, egy városba, ahol színházba, szórakozni járhatnának. Mert erről is Pered jutna eszébe. £s újra elkezdené: — Nálunk már minden utcán beton gyalogjáró van. Most fogjuk megnyitni a saját, helybeli fürdőnket. A szociális panaszokat is mind elintézzük. A mi nemzeti bizottságunk úgy gazdálkodik, hogy mindenre jusson pénz, amire csak kell. A mi gyermekeinket mind felvették a szakiskolába. Kevés olyan jól felszerelt falusi iskola van, mint a miénk. Másképpen próbálkozom tehát: — Szóval nálatok már nincsenek problémák? — Dehogy nincsenek! — legyint könnyedén. Csak éppen ne legyen az ember tehetetlen. Ne kívánjon lehetetlent, ne járjon a fellegekben. Nézzen körül itt a földön, és örüljön, ha sikerül valamit segítenie másoknak, az embereknek. — Tehát nem bánod, hogy nem lettél csillagász? Nem az a lényeg, hogy mit csinál az ember, hanem az, hogyan csinálja! Harasztiné M. E. A KÖZÖMBÖSSÉG ELLEN „Én még nem is gondoltam ara, hogy párttag lehetnék. Hiszen nem vagyok alkalmazásban sehol, háziasszony vagyok“ — mondotta a múltkor egyik ismerősöm. Ebben a kijelentésben az a nézet nyert kifejezést, hogy ugyan miféle állásfoglalásra, nézetekre, emberi magatartásra lehet szüksége egy „csak" otthon dolgozó, „csak“ gyermekeit nevelő asszonynak, s ugyan miféle pártmunkát is végezhet egy háziasszony? Nos, én már csaknem tíz esztendeje dolgozom a házkezelőség üzemi pártszervezetében, mivel én is „csak“ háziasszony vagyok, akinek két gyermeke van. Mondhatom, rengeteg a dolgunk a szocialista együttélés szabályainak megsértéséből eredő sokféle ügyes-bajos dolog intézésével. És tárgyilagos ítélőképességre, kommunista magatartásra van szükségünk, hogy rendezni tudjuk az ilyen eseteket. A társadalom hatalmas anyagi hozzájárulást és fokozott figyelmet fordít a lakáskérdések rendezésére. És a lakáshiányban szenvedők alig várják a boldog pillanatot, amikor megkapják a lakáskulcsot. Ami ezután következik, az ismeretes. Mindenki igyekszik megvenni a bútorokat, háztartási gépeket és mindent, ami korszerűvé, kulturáltabbá teheti az életüket. Ez így is van rendjén. Csakhogy egyesek nem látnak messzebb az „én házam az én váram“ elvtől és elfelejtik, hogy nem laknak egyedül. Nem veszik figyelembe, hogy mások is élnek, dolgoznak és pihenni, tanulni vagy olvasni szeretnének. Nekünk kellett kibékíteni a házbelieket, akik nem tudtak aludni, mert a szomszédok este tízkor kezdtek diót törni. A többszöri hiábavaló udvarias figyelmeztetésnek veszekedés lett a vége, s azután a panaszt hivatalosan kellett orvosolni. Egy-egy lakógyűlésen sok időt vesz igénybe, amíg az „odamondogató“ lakótársakat meggyőzzük, hogy nekik is vannak kötelességeik, nemcsak jogaik. Kevés az olyan anya, aki a gyűlés megnyitása előtt feláll és azt mondja: „A lépcsőfeljárat ablakát az én fiam törte ki, megcsináltatom.“ Több az olyan, mint К-ék, akik azon kapták a gyereket, hogy vízipisztollyal végigfecskendezte a lift ajtaját. Az apa rászólt: „Hozz egy rongyot és töröld le!“ „Hogyisne?“ — pattant fel a mama. „Mire való a házmesterné?“ Mire „neveli“ hát az ilyen anya a gyermekeit? Csodálkozunk aztán, hogy a kiskorukban a lakást, liftet, házat, folyosót rongáló, firkáló, piszkító gyerekek később az utcákat, parkokat, a várost piszkítják, s csínytevéseik színhelyét a lépcsőházból átteszik egy-egy térre, utcára. Ott kezdődik az egész, a felnőttek közömbösségénél. Némelyik házban alig lehet megmozdulni a folyosókon. Az egyik ajtó előtt gyerekkocsi, a másik előtt kidobásra szánt újságcsomók. A tetőteraszt, amit a lakók napozásra használhatnának, berozsdásodott játékok, kidobott hintaszékek, ládák borítják: pedig a szemétnek is megvan a kijelölt helye éppúgy, mint a ládáknak a pincében. Szerencsére, egyre hevesebb ilyen gazdátlan házzal találkozunk. Vannak értékes kezdeményezések, amelyeket támogatni kell. Ilyen például a: „Szocialista gondoskodás“ címen ismert mozgalom, amelyben a lakók felelnek mindenért, ami a házban történik. A kommunista lakóknak kellene elsősorban tájékoztatni a többieket ezekről a lehetőségekről, s érdekeltté tenni mindenkit saját otthonuk, és annak környéke rendben tartásában. Fel kellene rázniuk az embereket a közömbösségből, nemtörődömségből. De a rengeteg társadalmi munkával megterhelt dolgozó kommunisták többsége csak keveset tartózkodik otthon. Ezért jó lenne, ha a háziasszonyok, a „csak“ otthon dolgozó édesanyák megértenék, a kommunista mindig talál munkát, elintéznivalót. Családja körében, gyermekei nevelésében éppúgy céltudatosan és lelkiismeretes, mint környezetének formálásában, a mások gondjabajának intézésében. A házkezelőségek üzemi pártszervezeteinek is gondolniuk kéne a háziasszonyokra. Hiszen főként édesanyákról van szó, akik gyermekeket nevelnek. Ezért egyáltalán nem lehet számunkra közömbös, hogyan nevelik őket. Biztosan akadna közöttük sok, aki megérdemelné, hogy így szóljanak hozzá: „Te is közénk tartozol!“ К vietnami lányok is harcolnak az amerikai agresz zorok ellen. Ez a kislány Hai-phong egyik szállófájánál őrködik JOHP JER Alina Janowska Gál Eta A híres lengyel színésznő nemcsak hazájában, de külföldön is nagy népszerűségnek örvend. Felvételünk nem egyik televíziós darabjáról készült — amelyet a bratislavai TV is közvetített „Családi háború“ címen, — hanem igazi családja, férje és gyermekei körében A Fülöp-szigetek fővárosában, Maniláoan gyermekek árusítják szüleik készítményeit, hogy ők is hozzájáruljanak a család bevételének gyarapításához.
