Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-22 / 29. szám
Igen, ez az utca ... Tizenegy, tizenhárom, tizenöt, tizenhét ... Ez az! Az asszony becsenget és vár: Milyen furcsa nyár ez ... Egyik nap nagy hőség, másnap meg esik ... Milyen csúnya, lucskos ez az utca ... A fekete bazaltkockák közt vékony erekben csillog az esővíz ... Csurog az eresz ... Ki tudja, mikor javították utoljára? ... Mintha nem is lenne ennek a háznak gazdája! Még egyszer megnézi a címzést a táviraton, azután újra csönget ... A szvettere vizes a hátán és most fázik egy kicsit. Igazán jöhetnének már! Meddig várjon? ... Még sok táviratot kell széthordania máma ... S mielőtt bezárnák az üzleteket, vacsorára is venni kell valamit ... A férje inkább éhezik, de le nem vágna magának még egy szelet kenyeret sem ... — Az az asszony dolga! — szokta mondani. És az asszony elmosolyodik a szitáló esőben: — Az az asszony dolga! ... És ez is az én dolgom! — néz a kezében tartott táviratra. Valaki csoszogva jön a kapu alatt, öreges hang kérdi: ■ Kit keresnek? Simík Mária itt lakik? ... Távirata van! — Jaj istenem, az én vagyok! — a zárban megcsikordul a kulcs, a kendőbe bugyolált, összeaszott kis madárarcból ijedt szemek pislognak az asszonyra: — Olvassa el, lelkem, mert én az okuláréin nélkül már nem látok... Jaj Istenem, olvassa már! Csak nem a fiamnak történt valami baja? S az asszony olvassa: „Kedden érkezem, legyen otthoni Pista.“ Ennyi az egész ... Egy szóval sem több! Az öregasszony megkönnyebbülten felsóhajt: — Hála istennek, akkor nincs semmi baja! ... Tudja, Csehországba nősült a gyerek és nagyon két pár harisnyával lepte meg. — Aztán nehogy ezt is Ilonkának add! — fenyegette meg tréfásan. Jó ember a férje, soha még rossz szót nem mondott neki. Soha sem voltak gazdagok, de azért Jól éltek. Nem úgy, mint ezek a mai fiatalok: egyik nap összeállnak, másnap meg már válnak is... Csak Ilonka szerencsésebb legyen! Remélem az én természetemet örökölte, a türelmetlen, ideges nő nem asszonynak való. ö is összeveszhetett volna a férjével, 6 is hazamehetett volna a szüleihez, amikor esküvő után kocsmázott a férje ... De várt türelmesen és a férje megváltozott. Azóta sincsen panasz ellene! — Na, itt vígan vannak! — goondolta, amikor bekopogtatott egy habfehérre festett ajtón. Belülről hangos beszéd és énekszó szűrődött ki, háromszor kellett kopognia, de mivel senki se jött ki, benyitott. — Táviratot hoztam! — mondta köszönés után. A dúsan megrakott asztaltól mindenki ránézett, majd egy idősebb asszony felállt, átvette a táviratot és mindjárt fel is olvasta a lecsendesedett asztaltársaságnak: „Esküvőtök alkalmával sok boldogságot és még több gyereket kívánnak Somogyiék.“ —• A fiamnak van az esküvője! — magyarázta azután a kézbesítőnőnek. — Igyon meg az egészségükre egy kupicával! Az asszony ivott. Égette az ital... Ez sem az állami szeszfőzdében látta meg a napvilágot, de talán egy kicsit felmelegíti. Amikor kilépett az ajtón, háta mögött újra kezdődött az éneklés: „Jaj, de szép két szeme van magának, nincs ilyen Az eső már alig szemerkélt, de fújni kezdett a szél. — ... nincsenek ilyen csúnya utcák sehol máshol — gondolta az asszony. — Senki sem gondozza ezeket a házakat. A tulajdonosok egy része Magyarországra települt, a többi öreg és a nyugdíjából nem tud tataroztam!. Még pár év és elfogynak ezek az öreg házak, lebontják őket ... Itt is matá v ira t é rk e z e tt ritkán jár haza ... Ha reggel vonatra ül, csak estére ér ide ... Meg sokba is kerül ... Na, isten áldja meg! A kapu becsukódik, a kulcs újra megcsikordul, a táviratkihordó siet tovább ... Megborzong, még jobban szaporázza a lépteit, hogy felmelegedjen: — Még nyolc távirat ... Lassan megy a széthordás, mert ezeket az utcákat nem ismeri annyira. Eddig az új lakónegyedben kézbesített, de kérte a főnököt, helyezze át ide ... Mert már egy kissé nehezére esett a lépcsőjárás ... Ott keresés nélkül megtalálta a clmzetett. A szomszédasszony éppen tegnap kérdezte, hogy mire nekik annyi pénz, talán autóra spórolnak? ... Igaz, a férje szépen keres, meg is élnének belőle ... De hát Ilonka Pozsonyban tanul. Orvos lesz két év múlva . .. Neki sok pénz kell. Nagy lány már, nem öltözhet akárhogyan ... Udvarlója van, az is orvos lesz ... Sietve lépked, kerülgeti a tócsákat és a leányára gondol, meg is feledkezik a táviratokról. Jaj, már tovább is mentem! Megfordul és bekopog egy csipkefüggönyös ajtón. — Na, mit hozott? — kérdi egy mogorva öreg. — Táviratot? ... Ki a fene küld nekünk táviratot, hiszen még kutyánk sincs? ... Mutassa csak, hol írjam alá. Itt ni! — mutatja az asszony. Az öreg akkora В betűt rajzolt a papírra, hogy három sort elfoglal. — Egy sorral lejjebb tessék! — mondja szelíden a kézbesitőnő. Van nekem szemem! Nagyon jól látom! — pattog az öreg. Azután köszönés nélkül becsapja az ajtót, hogy csak úgy rezeg bele az üveg. Az asszony siet tovább. Fáradt, de már öt óra lesz, sietni kell! Tegnap volt a huszonnyolcadik házassági évfordulójuk és a férje szép szilon kombinéval meg gas, emeletes épületek lesznek ... Én akkor már csak az unokáimmal játszom majd. Három csengő is van a kapu mellett, de egyik mellett sincsen a keresett név. Megnyomja az első gombot és vár... Megnyomja a második gombot és vár ... Megnyomja a harmadikat, mire kicsapódik az emeleti ablak. Kócos, festett hajú és szájú fiatal nő hajol ki, valami ruhát szorít a melléhez. Látszik, hogy egyébként meztelen. — Kit keres? — szól le mérgesen. — Hát akkor mit csönget be hozzám? Az emeleti ablakot becsukják, de a kapu kinyílik. — Igen, az itt lakik az udvarban ... Ott hátul! Az a barna ajtó, néni! — mondja kedvesen egy fekete szemű kislány. — Még öt távirat! — gondolja az asszony és sietne át az út másik oldalára. Arra gondol, hogy becsukják az üzleteket, mire végez Csikorog a fék, megrakott teherautó fékez le mellette ... Ha egy méterrel tovább megy, akkor elüti... A sofőrfülkéből vörös arcú férfi hajol ki és dühösen ordít ... Az asszony valami bocsánatkérésfélét rebeg és siet tovább, az autó is tovább megy ... Az élet is tovább megy. Megijedt! ... Hogyan dobog, milyen gyorsan ver a szíve. Ha a sofőr nem fékez idejében, este ki is főzne vacsorát a férjének? ... Ilyenkor csúszik az útf mert vizes ... S az öt távirat ott lapul szépen egymás mellett a kis fekete táskában... Két szlovák és három magyar távirat... Mindegyik őrzi a maga titkát, mint a szerelmes leány. Az állomás felől emberek sietnek, férfiak és nők, Pozsony felől futott be a személyvonat. Ezek az emberek kora hajnalban kelnek, több mint egy órát a zsúfolt kocsikban rázatják magukat és ilyenkor jönnek haza ... Jobb lenne, ha itt kapnának munkát! — gondolta az asszony, közben átadta a következő táviratot is a címzettnek. Az előtte olvasta el és látta, hogy felragyogott az arca ... Valami örömhírt kapott. — Érdekes, hogy nem is tudom, mi van ezekben a táviratokban. Gépiesen hajtogatom őket össze, cím szerint sorba rakom és széthordom ... Csak a címzettnek arcáról látom, hogy jó vagy rossz hírt hoztam. Ugyan az öregebbek közül sokan megkérnek, hogy én olvassam fel nekik, meg velem is íratják alá... Arra hivatkoznak, hogy már nem látnak jól, pedig tudom, hogy többen nem is tudnak itt olvasni... Az ő idejükben nem mindenki járhatott iskolába... S ők szégyenük, mintha tehetnének róla! ... Hiszen én is csak öt elemit végeztem! Jaj, már negyed hat! És még négy távirat Még négy távirat... Vajon mi lehet bennük? Jó hír vagy rossz? ... Milyen jó is lenne, ha csupa csupa örömhírt kellene csak széthordani! Sajnos, nem így van! Ezt mindenki tudja és ezért a távirattól mindenki fél, akinek van valaki félteni valója... És kinek nincsen? ... Még a legerősebb férfiak keze is gyakran remeg, ha táviratot vesznek át, ha aláírják a nevüket, mert nem tudják, ugyan mi is lehet a táviratban ... És először mindenki valami rosszra gondol! „Anyuka hirtelen meghalt, azonnal gyertek.“ „Szombaton lesz a promóció, várlak benneteket.“ „Holnap érkezem, várj az állomáson.“ Az egyik címzett mosolyog, a másik összeharapja ajkát ... Múlt héten egy öreg asszony felsikoltott és összeesett, csak a kórházban tudták feléleszteni! Nap-nap után jön a sok távirat, az asszony kézbesíti télen-nyáron, napsütésben-esőben ... Van, ahol még a köszönését sem fogadják, van ahol ráförmednek, mert az emberek idegesek, ha meglátják ... De ő kedvesen mosolyog és megérti őket Hiszen ő is anya, ő is feleség, neki is van félteni valója, ö maga is kaphat táviratot. S akkor ugyanolyan ideges lenne, mint azok, akiknek ő hordja szét a jó és rossz híreket Sietve kopognak a léptei a vizes köveken... Sietni kell, mert már fél hat és még három távirat van a táskájában ... Bevásárlásra már aligha lesz ma ideje ... Az üzletek mindjárt csuknak ... De az eső elállt ... Ott, az állomás felett már kék az ég ... A szél elvitte a felhőket, olyan friss és tiszta a levegő. N. László Endre Tóthpál Gyula felvételei
