Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-22 / 29. szám
NAGYMAMA KOROMBAN LETTEM KOMMUNISTA — Ez aztán a dohány! — kiáltok fel akaratlanul — nézzük meg közelebbről. A fék álljt parancsolt a gépkocsinak, és néhány másodperc múlva már simogattuk a hatalmas leveleket. meg. • Ezt biztosan öntözték — jegyzem — Nem öntözték ezt sem a magasból, sem mesterségesen az elmúlt hétig, — hangzott a váratlan válasz a magasra nőtt sűrű dohány közül. Meglepetten néztünk körül. A hang irányából egy asszony egyenesedett fel a haragoszöld levelek közül. — Mit csinál ezen az elázott földön? — léptem feléje. — Megállt itt a víz, azt engedem le. Nem szeretném, ha egy szál is tönkremenne. — Mindenütt ilyen dús levelű a dohány? ■ Ha kíváncsi rá, nézzen körül. Vagy száz méternyire csúszkáltunk, amikor hirtelen „kisöccs" nagyságú lett a dohány. — Itt rosszabb a föld? — fordultam meglepetten kísérőmhöz. — Egyforma ez, csak itt már más a gazdája. Ugyanis két csoport dolgozik a dohányban. Az egyiknek én lennék a vezetője, mutatkozott be Pataki Istvánná, a nagygéresi szövetkezet 1. számú dohánycsoportjának vezetője. — Állítólag egyedül vagyok női brigádvezető a járásban. De azért nem félek a férfiakkal versenyezni! — és a munkatársának miért gyengébb a dohánya? — Először is mi vagy két héttel előbb palántáztuk, mint a 2-es csoport tagjai. és az én leányaim nagyon szorgalmasak. Még csak kétszer kapáltuk, de alig akad gyom benne. A sűrűségre is nagyon vigyázunk. Megértik a leikeim, hogy minden kivágott növénynél kevesebb a prémium. Mert azt majdnem minden évben kapunk. A járás is adott már jónéhányszor külön jutalmat. Ebben az évben szinte biztos, ha valami rendívüli közbe nem jön. Szeretnénk messze túllépni az előírt tervet. ■ és mi rossz jöhetne még? — Nézze csak ezt a levelet — mutatott egy átlyukasztottra. — A múltkoriban már jég kopogott a cseréptetőn. De más baj is van. Nem lesz hol szárítani. Éppen tegnap este volt róla parázs vitánk a pártgyűlésen. De az elvtársak megígérték, hogy segítenek. Párttag? — Éppen a kongresszus idején lettem az. Már megvan a könyvecském. Látja, nagymama koromban lettem kommunista. • S miért nem előbb? — Nem rajtam múlott. Jelentkeztem én már régeben is. Vagy jó tíz évvel ezelőtt szóltam az akkori titkárnak, hogy belépek. Azt mondta, hogy éppen nincs jelentkező lap ... Régebben az elvtársak nemigen törődtek az asszonyokkal. Azt tartották, nem értünk mi a politikához. és két évvel ezelőtt szólt valaki? — Dóka elvtárs, az elnök állított meg. Megbeszéltem az egyik asszonytársammal. Te, Böske, nem lépünk be? „Ha te, akkor én is" válaszolta. És aztán jelentkeztünk. Valami funkciója is van? — Évek óta tanácstag vagyok, és a szövetkezet vezetőségének egyedüli asszonytagja. De a nőbizottságban is régóta tevékenykedem. — Akkor tényleg fontos, hogy ott legyen az élcsapatban. Úgy érzem, azóta megbátorodtam, a többi funkciómban is tájékozottabb vagyok, több dologhoz hozzá tudok szólni. — és a csoportjában dolgozó lányokat még nem próbálta nevelgetni ilyen téren is? — Azoknak még csak a dal és a tánc kell. Fiatalok, s így részben igazuk van. De azt hiszem, ha még többet beszélgetek, dolgozom velük, lesz köztük, aki nem várja meg a nagymamakort a pártba lépésig. Nagymama? Vizsgálta tekintetem a középkorú asszonyt. Hiába van kedves kis unokája, még nem néz ki nagymamának. De talán nem is a külső teszi fiatalossá, hanem a szemében égő tűz, s az egész lényét átható tenniakarás. T. D. Kedves Elvtársnők! Vagy húsz évvel ezelőtt a sors úgy hozta, hogy messze kerültünk otthonunktól. Messze, nekünk túl messze — habár határainkon belül — de idegen emberek közé. Kitelepítettek bennünket, hogy másokra dolgozzunk. Én akkor még iskolába jártam. Természetesen egyetlen szót sem értettem abból, ami körülöttem történik, nem tudtam mit beszél a tanító a gyerekeknek, nem értettem semmit. Egy rongyos, félénk kisgyerek voltam, aki voltaképpen semmit sem jelentett. Egytanerős iskolába kerültem. Mind az öt évfolyam egyetlen tanteremben volt és egy idős tanító oktatta a gyermekeket — engem is. Nemcsak tanítás alatt, utána is nagyon sokat magyarázott, foglalkozott velem. Addig-addig, amíg pár hónapon belül — megtanultam az ő nyelvén, megértettem, amit a többieknek magyarázott — és mindjárt más lett a világ körülöttem. Még azután ír nagyon sokat tanított, s noha kicsi voltam, egyre azon töprengtem, miért teszi, hiszen akkor mi talán nem is számítottunk emberszámba, száműzöttek voltunk a nemzetiségünk miatt — és szegények voltunk. És ez az ember, ez az öreg tanító úgy bánt velem, mint a többi kisdiákkal, sőt még jobban. Akkoriban még senki sem dicsekedett azzal, hogy ő párttag, hiszen ez 1947-ben volt. De én tudtam — mintahogy mindenki tudta róla, hogy kommunista és főképpen mindenki érezte, hogy más, mint a többi ember abban a környezetben. Én akkor megfogadtam, hogy olyan leszek, mint ez az ember. Amikor annakidején hazajöhettünk, örömmel, boldogan magyarázta, hogy Terezko, most már egyenjogúak vagytok, mert így mondja a rendelet, a kommunista párt rendelete. És magyarázott, hogy hazamehetünk, lesz magyar iskolánk, hogy senkire sem kell dolgoznunk, csak sajátmagunknak, hogy jól, boldogan fogunk élni. Sok olyat is mondott, amit akkor még nem értettem . . . Akkor határoztam el azt is, hogy tanítónő leszek. Így kerültem a bratislavai tanítóképzőbe. A sors jó volt hozzám, itt is olyan tanáraim voltak, akik nemcsak a tananyagot tanították, hanem azt is, hogy hinni kell az emberben, és tenni valamit, hogy szebb legyen mindannyiunk élete. Tisztelem őket érte ma is . . . Az évek múltával sok embernek alakul másképpen az élete, pánt ahogy szeretné. Én sem lehettem tanítónő. S habár mindenem megvan és szeretem a munkámat, valahol belül érzem, hogy hiányzik valami a lényemből. Régi tanítómat azóta a férjemmel együtt már meglátogattam és azt tapasztaltam, hogy ma is olyan, mint régen volt. Kedves, tevékeny, örökké valamit intéz. Kár, hogy még öregebb. Az ilyen embereknek nem lenne szabad megöregedniük. Falun lakom, az emberekkel közvetlen kapcsolatban vagyok, mivel képviselője vagyok a HNB-nek és a járási nemzeti bizottságnak is, több komissziónak és szervezetnek a tagja és ez mind külön megterhelést jelent, hiszen a legtöbb társadalmi munka a szabad idő rovására megy. Sokan kérdezték már tőlem, hogy mi hasznom belőle, mármint a sok felelősségvállalásból, tevékenységből. Hiszen —■ nincsen megfizetve. Ilyenkor mosolyognom kell. Hát igazán nem értik az emberek? Csak azt kell megcsinálni, amiért pénzt kapunk? Sok minden van, amit nem lehet pénzzel megfizetni, aminek az értékmérője a mások öröme, nyugalma. Amikor falunk pártszervezetének vezetősége megkérdezte, akarok-e párttag lenni, habozás nélkül azt mondtam: igen. Tudtam, hogy nem fogok csodákat művelni, hiszen itt falun minden olyan egyszerű. Legtöbbet a termelés kérdéseivel foglalkozunk. Mégis úgy éreztem, régi vágyam teljesül. Olyan lehetek, mint ő, régi tanítóm. És ha kollégája nem is, elvtársa lettem. Azt hiszem, az is tanítás, nevelés; ha egyszerű szavakkal meg tudom magyarázni az embereknek, mit kell tenniük, hogyan kell dolgozniuk, vagy hogy eredményeinket kinek köszönhetjük; mit jelent nekünk a kommunista párt. Arra törekszem, hogy becsületes legyek, az igazságra neveljek mindenkit, hogy legyen bennem megértés mindenki baja iránt, emberiesség, s hogy minden ember ilyen legyen. Andrejkovics Teréz, Sárosfa töltik. Ma modern étkészleteket és porcellt-termékoket gyárt. Az eredményekrűl a számok is tanúskodnak: 1938-ban az üzem termelése alig 600 tonna volt, 1963-ban 2400 tonnát tett ki. A pruszkowskl üzem gyártmányait egész Lengyelországban szívesen vásárolják és mlndségfikrdl a poznanyl kiállításon nyert aranyérem adja a legjobb bizonyítványt. (FŐT—CAF) GYERMEKEINK NEVÉBEN Of világ jön, úf nemzedék Eltűnnek mtnd a szemtanúk. Am tovább sír a nyomorék: Sírnak a csonka gyermekek. (Paszternák: Iszonyú mese) Az amerikaiaknak a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen intézett újabb agreszsziója mély felháborodást keltett a világ békeszerető embereiben. A csehszlovák dolgozók, az asszonyok és édesanyák is egymás után emelik fel tiltakozó szavukat a vietnami háború beszüntetéséért. Mélységesen elítélik az Egyesült Államok Vietnam-ellenes politikáját. A vietnami kérdést békés úton kell megoldani, s ennek érdekében be kell szüntetni a háborút, a polgári lakosság, az ártatlan gyermekek gyilkolását. Nincs és soha nem is lesz olyan politikai ok, amely magyarázatul szolgálna arra, hogy ártatlanok pusztuljanak el, váljanak nyomorékká a háború füzében Gyermekeink nevében, a békés, boldog jövő érdekében követeljük a vietnami kérdés békés rendezését, a hábo-
