Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-15 / 28. szám
DUBA GYULA BAlAláNNÉ CSODÁLATOS 4-A természet örök rendje, hogy minden csodálatos nap úgy kezdődik, mint az előtte való, nem csodálatos. Megdönthetetlen igazság ez, axióma, mondanák a tudósok. Ez a nap is így kezdődött, közönségesen. A megszokott reggeli felkeléstől a mai, mindössze annyiban tért el, hogy Balabán nyöszörögve ébredt, nem akart munkába menni. Fájlalta a derekát. Nyögött és amikor felkelt, sziszegve tapogatta a gerincét. Bizonyára időjárás változás lesz. Többször megjegyezte, hogy ilyen nyilalló derékkal képtelen dolgozni, de a felesége szigorúan kijelentette, hogy mennie kell. Csak semmi lustálkodás. Felkopna a család álla nagyhamar. „Nem értem a könyörtelenségedet, Herminám — panaszkodott Balabán — még összeesek a sajtológép előtt...“ Hermina hajthatatlan maradt, nem átallotta kitenni férjét a veszélynek, hogy mentők szállítsák el a munkahelyről, dolgozni zavarta és erre megvolt az oka. Leánykori, első udvarlóját várta látogatóba, délelőtt tíz órára, Balabán polgártárs felesége. Nyilvánvalóan a meggondolatlanság örvényének a sodrába keveredett. Az egyszerű emberi élet csendes folyó, de vannak események, melyek a legsimábban folyó életeket is fenekestől felkavarják. Felébresztik az embert, kizökkentik hétköznapjai taposómalmából. S egyszerre ficánkolni kezd, úgy érzi újjászületett és délibábok libbennek fel ámuló szeme előtt. így volt Balabánnéval is ... Életében először, fürdőhelyre került. Balabán révén beutalást kapott a szakszervezettől Karlove Varyba. Egyszerre csodálatos fák alatt, csillogó autók között, langymeleg levegőben és vidám társaságban töltötte három héten át napjait. S az vesse rá az első követ, aki semmit sem sejt egy negyvenöt éves asszony! lélek misztériumából, aki vérpezsdítő zene szinkópáira lépegetve sétál zöld fenyők alatt. És este ragyogó társasággal borozgat, majd meg kart karba öltve tangózik a sima parketten Hapsi Bélával, a börtönőrrel. És éjszaka megszegi a házirendet, alvás helyett kártyázik a szobában. Filmekről ismert, romantikus világ, s ő egyszerre cselekvő részesévé vált. Balabánné kivirult, csapongani kezdett, zömök, telt pillangó lett belőle. Kacéran, az érett asszony nyugodt fölényével tűrte, hogy Hapsi Béla esetlenül körülzsongja, mint egy szilaj darázs. Szürke bábból élnivágyó kolibri született, Ej, gondolt néha Balabánra, más élet ez itt, mint melletted, öreg csont... Nagy mamlasz az öregem, mondta hangosan is, és ránevetett a porkolábra. A fürdővendéget levelek kötik össze a nagyvilággal. Levél jő, levél megy, mindenképpen nagy esemény. Balabánné fürdőben van, hallod világ ...! „Jól vagyok, gyógyítom magam, vigyázz a gyerekekre...“ írta Balabánnak. „Este sokat táncolunk, néha még énekelünk Is, van itt egy fess ember, börtönőr, a Béla ...“ ez a szomszédasszonyának szólt, aki az egyetlen bizalmasa. „Jók legyetek, tanuljatok, mert nem kaptok csokoládét...“ — adta hírül a négy gyereknek. Kinek írjon még? Balabánnak nem érdemes, úgysem válaszol. Aztán mit is írna neki? Ismerőse nincs. Mennyire elzárkózva, a családjának élt? Hát élet ez így? Eh, unalom... A fess porkoláb férfiasán ránevetett valahonnan a semmiből. Sok munka és sok unalom. Semmi szórakozás, semmi fantázis. Először szorítja tánc közben izgató férfi a kezét. Érdekes ember, börtönőr, rabokra vigyáz és lő, ha szökni akarnak. Kinek írjon? Eszébe jutott a faluja. Kelemen! Első udvarlója, Kelemen, a kovácssegéd. Napokig dúló lelki harc és tusa után írt neki egy üdvözlő lapot. Fürdőben van, egészséges, jól érzi magát és üdvözli Kelement S már a jelenben is vagyunk. Elmúlt a három hét, Balabánné elbúcsúzott a fess porkolábtól, hazajött. És harmadnap levelet kapott. íme a rövid levél teljes szövege: „Kedves Herminám! Húsz éve szöktél ki életemből, azóta nehéz szívvel verem az acélt. Lapod az örömteli remény fecskéje volt számomra és melegséggel töltötte meg szívemet. Szombaton tíz órakor meglátogatlak. Kelemen.“ Balabánnénak kifutott arcából a vér, elsápadt, aztán a vér visszaszaladt, mire elpirult és egyszerre rettenetes veszély előérzete fogta el, melynek megfoghatatlan gyönyörébe belésajdult a szíve. Kelemen nem felejtette el, Kelemen rágondol. Dühödt kedvvel veri a szikrázó acélt és közben róla álmodik. Ezért kergette könyörtelenül dolgozni Balabánt, ezért tette őt ki akár a csúfos összerogyás veszélyének is. Balabán fájó derékkal sajtolja a gumicsizmafelsőrészeket, a négy gyerek iskolába ment, s a bűnös asszony csillogó szemmel a fodrász búrája alatt ül. Haja hullámzó loknikba merevül, orcája kipirul a melegben, szívében édes várakozás és bűntudat. Kilenckor gusztusosán és tisztán siet haza, léptei szaporán kopognak a macskaköveken. S kezdődnek a csodák, melyek oly hosszú időre feledhetetlenné tették számára ezt a napot. Ahogy a házuk melletti hivatal átjáróján, a kazánház bejárata előtt siet, rekedt hang szól utána. Kérem, asszonyom Balabánné megfordul s íme, jön ki a fűtő a kazánházból, jön ki kormosán a föld alól, nadrágja bő és szénporos, de a szeme kérő és alázatos. — Tíz éve figyelem önt, asszonyom, innen a kazán mellől — vallja be a fűtő —, egy évtizede lesem önt titokban, hogy milyen tiszta lett és ta<D C О z _j о У< te OL О и V) < > A még kiadatlan albérletbe jött lakni Jone, Valdarnóból, ebből a mondhatnám híres faluból, ugyanis a közeit bányában egyszer nagy sztrájk volt. A lány már néhány napja a városban volt, munkát keresett. Azt mondta, „jó családból" származik: az apja ügynök volt, most kifutó, két bátyja bányatisztviselő, egy harmadik meg garázstulajdonos; húga még kicsiny, iskolás. Anyjáról nem beszélt, s amikor kérdeztük, azt mondta, meghalt s az apja újra nősült. Tudtunk még egy sógornőjéről és ennek egy lányáról, aki anyja nevét viselte. En voltam a legfiatalabb a ház lakói között, alig valamivel több mint gyerek, és mivel nem kellett félnem a lány szépségétől, tehát férjeikre féltékeny asszonyok nyelvétől, én lettem a legmeghittebb bizalmasa. Egy nap a konyhában találtam a tűzhely mellett — ezt a helyet jelölték ki neki a kemenceszerű közös tűzhely körül. Elénk színű, könnyű ruha volt rajta, nyakán violaszín sál; haja és szeme fekete, ez utóbbi mint az eveté; eleven éles villanáséi, tágra nyílt és ravaszkás is, mint általában az állatoké. A nyomorba süllyedt kispolgárok e rozzant tanyájának megszokott életrendjében, ahová nagyanyámmal együtt családi tragédia folytán kerültem — ez a lány maga volt az élő tiltakozás. — „Aggyon isten!“ — köszöntem neki egyszer, mint valami vénember, mire felém fordult és szinte felsikoltott: — Ö!... Végre egy keresztényi lélek! — Őszinte meglepetéssel mondta ezt, s ekkor kezdődött barátságunk. Esténkint, bizonyos órában, percnyi pontossággal megjelent a vőlegény, egy próbarendőr, akit a háziasszony csak erős gyanakvásának és szigorú előítéleteinek elfojtása árán engedett közénk. Előfordult persze, hogy a brigadérosnak éjféli szolgálatba kellett mennie s nem jöhetett. Ilyenkor a mi szobánk ajtaján kopogtatott és nagyanyám védelme alá helyezte magát: — Mindenki heccelődik velem a vőlegényem miatt, nénikém — mondta. A nagymama megvigasztalta: — Persze kislányom, mert olyan pelyhes állú még a te legényed, azértI — Es ilyenkor a nagymama háta mögül főne egy csomag cigarettát villantott felém, hogy azt majd együtt szívjuk el, szinte a nagymama háta mögött, az ablaknál. Megtörtént egynéhányszor, hogy a nagymamának el kellett mennie hazulról — beteg barátnéját istápolta —, így hát magunkra maradtunk a szobában. Az ablakban könyököltünk ilyenkor, nézegettük az esthomályba ereszkedő utcát, amelyen a postakocsik éjjelt szállásukra baktattak és néhány szerelmespár lapult a falhoz; a gyerekeket figyeltük, akik fenékreverőst játszottak, s az utca végén a Cervia-fogadó fényes gömblámpáját. Odahallott a távoli autók zúgása, mint messzi mennydörgés, és más különös hangok visszhangja is betört az utcákba, az egész város lüktető életét varázsolva fülünkbe, jone szülőházáról beszélt, az unokahúgáról, aki mikor megszületett, olyan volt sógornője mellén, mint egy eperszem: —- Ha megnő, ki tudja,mi lesz szegénykéből!... — mondta eltűnődve. Egész teste lázban égett testének sűrű hússzagától és hajának erős illatától. Kettesben mindig tegeződtünk, s ez egész természetes volt, mint a fiúpajtások között: tudtam, alig múlt tizennyolc éves. — Hej, ha nagykorú lennék — mondta gyakran. Mutatott egy egész sorozat fényképet, ahol barátnőivel és unokatestvéreivel van lekapva: az egyik motorbiciklin ül, lovaglóülésben mint a férfiak, autószemüveg a homlokán, viharkabátban. Néha eszébe jutott a vőlegénye is, de csak úgy emlegette: „Ez a pasas ... Meg hogy: „Aki azt hiszi, hogy“ ... Vagy együtt a kettőt: „Ez a pasas, aki azt hiszi, hogy“ ... A brigadéros iszonyú féltékeny volt rá, de azért megengedte, hogy barátkozzék velem, mert afféle gyerkőcnek nézett; amikor meglátogatta a lányt, éjfélig is ott kalamolt főne szobájában, alig bírta otthagyni, s mindig felhúzta a vekkert, hogy azért valahogy el ne késsen a kaszárnyából. Az asszonyok mindenfélét pusmogtak a konyhában: botrányt — mondták; erkölcstelenség! — susogták; soha ilyet — sápítozták; csak a nagymama tanúsított engedékeny magatartást — erkölcsiekben — a lány iránt, s többször megnyugtatta a pletykázókat: — El fogja venni, majd meglátjátok: bizonyosan el fogja venni! Mikor a brigadéros végre távozott, főne titokba bejött hozzánk, vörös selyem pongyolában, vállára omló hajjal, és én tudtam, hogy tiszta meztelen a pongyola alatt. Az asztalomra tett egy
