Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-07-01 / 26. szám

Slavomir Serecki

MARGARET ES A FRANKENSTEJNI KÍSÉRTÉT

A szálloda éttermében Ismerkedtem meg Margarettel. A pultnál állt és a pincérnővel beszélgetett. Amikor beléptem, a pincérnő odahívott és megkérdezte: „Tud maga németül? Sehogyan sem értjük egymást.“ — Segítettem. Természetesen a bemutatkozás sem maradt el: „Felk Margaret Münchenből.“ — Huszonhárom évesnek ítéltem, tehát fiatalsága teljes virágában, ahogy mondani szokás. Együtt ebédeltünk. Vajon miért jött ez a fiatal teremtés Münchenből — tűnődtem. Hosszú, vörös hajával, lebarnulva, roppant csinos volt. A lábai is nagyon szépek voltak. Semmiben sem különbözött a mi lányainktól, vastag pulóvert hordott, zokni nélkül dugta szandálba apró lábait. A hotel mellett álló kis Volkswagennel érkezett.

Ismeretségünk harmadik napján a sziléziai Zombkowitzba hívott egy kis sétára. Már esteledett, mikor megérkeztünk. Az autót a fogadónál hagytuk, és megtekintettük a Frankenstejn vár romjait. Talán azért, mert már sötétedett, és a nedves föld erősen párolgott, a várrom borúsan hatott rám. A falak magasabbnak tűntek mint valójában voltak, az egyik torony szinte belefúródott a fekete égboltba. A falakon átszűrődött a hold sápadt fénye. Margaretnek elmeséltem a várról szóló régi lengyel legendát. A vár sokszor váltott gazdát. Azt beszélik, hogy 1606 körül egy vámpír jelent meg a környéken, a máglya és alkémia szülöttje. Barátokra vágyott, de olyan rút és szörnyű volt, hogy az emberek féltek tőle és futottak előle, ezért ő bosszúból gyilkolt. Először teremtője testvérét és feleségét ölte meg, azután még vagy kétezer embert, köztük a vár urát is. A szörny egy hatalmas viharban pusztult el, — a villám sújtotta agyon. A teste ma is valamelyik toronyban fekszik, ezért hívják a frankenstejni vár kísértetének.

Margaret az egész visszafelé vezető úton nyugtalan és izgatott volt. Késő éjjel, őszi szél és eső kíséretében érkeztünk a sziléziai Zombkowietzbe. Szótlan és szórakozott volt. Hallotta egyáltalán a várról szóló legendát?

Ide hallgass — szólított meg. — Te valamit titkolsz előttem.

Igen — ismerte be és a szemembe nézett.

— A várral összefüggésben van a dolog? — érdeklődtem.

Bólintott. Azért jöttem tulajdonképpen ide ...

— Az egész csak rövid történet. Rövidebb mint a vámpírról szóló meséd Apám a náci párt tagja volt. Harcolt. Valahol a közelben. Az orosz és a lengyel fogságból sikerült autón megszöknie. Amikor bedöglött a gépkocsija, a várban elásta a poggyászát. Illetve csak egy koffert.

— Értéktárgyakkal?

— Nem tudom. Talán. Minden bizonnyal valami értékes dolog lehetett benne. Azután sokáig bújdosott. Keresték. Az egyik éjjelt ismerősei padlásán töltötte. Meghűlt és rövidesen meghalt. Halála előtt kérte, hogy adják át anyámnak azt a tervrajzot, amelyen az elásott koffer volt bejelölve. „A németek még biztosan visszatérnek Sziléziába, azután kiáshatjuk“ — mondotta.

— És te nem tudtad kivárni ezt a napot...

— Nem! Nem! Kérlek ne érts félre. Hiszen én apámról és a múltjáról semmit sem tudok. És akarok, tudnom kell... Lehet, hogy családi iratokat és relikviákat találok.

— Nézd... Én nem gyűlölöm az összes németet... de hazám már annyi áldozatot hozott. Azt nem lehet elfelejteni.

— Tudom mire gondolsz. A vár Lengyelország területén fekszik, ez azt jelenti, hogy ami ott van elásva, méghozzá a gyűlölt hitleristák által, azt jelenteni kell, igen?

— Valahogy úgy ...

— Értsd meg, hátha csak jelentéktelen családi emlékek. Az apám csak bőröndöt említett, és nem értéktárgyakat. Bízom benned, azért mondtam el mindent. Tudod mit? Segítsd megtalálni a koffert. Együtt felnyitjuk, azután belátásod szerint cselekedhetsz. Beleegyezel?

Másnapra beszereztem egy kis lapátot, és villanylámpát. Mire estére a várhoz értünk, az eső is elállt. Úgy döntöttünk, hogy csak másnap térünk vissza a szállóba. Holminkat az autóban hagytuk, és munkához láttunk. Hideg volt, mégis izzadtam — az ásástól és az izgalomtól.

A tervrajz pontos volt. Húsz perc után rábukkantam a kofferra. Félig rothadt volt, és hogy szét ne essen, az esőköpenyembe csomagoltam. Hogy felmelegedjünk és izgalmunkat csillapítsuk, felhajtottunk egy korty konyakot. Szétnyitottam a köpenyt, majd óvatosan felnyitottam a fedőlapot. Legfelül egy csomó iratot találtunk, de a nedvességtől a tinta egybeolvadt, úgy, hogy lehetetlen volt valamit is elolvasni. Margaret kezébe fogta az iratokat, de szétestek a keze között. Azután egy abroszhoz hasonló rongy, majd még valami következett, melynek mivoltát nem tudtuk megállapítani. A koffer alján hirtelen felcsillant valami. Gyorsan eltávolítottam a maradék rongyot, és a látottaktól megmerevedtem.

A koffer fenekén egy csomó aranyfog hevert. Margaret szörnyűlködve, szinte dermedten nézett, majd hisztérikusan felsikoltott. Mindent visszadobált a helyére és az egész mindenséget a folyóba hajította, majd a fűbe rogyott.

Hallgattunk. Hirtelen kiabálni kezdett: — Nem tudtam, nem tudtam. Én nem vagyok bűnös.

Hittem neki, de ennek ellenére kivittem holmimat az autóból és gyalog nekivágtam az országútnak. Csak el ettől a helytől. Két kilométer után a Volkswagen utolért.

— Ülj be. Én értelek, de te is érts meg engem. Egy perc alatt elvesztettem az apámat... sőt apám emlékét is.

Beültem és hallgattam. Egész a hotelig. Nem tudtam mit mondani. Némán mentem a bejárat felé, hátamon érezve Margaret tekintetét. Mikor végre megfordultam, a kis Volkswagen már a kanyarban volt.

— Hogy sikerült a kirándulás? Látták a frankenstejni kísértetet? kérdezte az álmos pincérnő.

— Láttam — feleltem.

Fordította: OV

fara Ribnlkarová Csehországban született. A jugoszláv írók középső generáclöjához tartozik. „Két meddő szerelem“ című írása legklforrottabb művei közé tartozik. Finoman boncolgatja a romantikus történetet, melyből nem hiányzik a feszültség sem. Elbeszélései mégis a modern francia novellákhoz hasonlíthatók. Tele vannak érzelemmel, erotikával és szenvedéllyel. Könyve egy fáradt, de nem kétségbeesett lélek vallomása, aki szerelem, nyugalom és boldogság után vágyódik. Hősei mindenáron el akarják felejteni a háború izgalmas, hősi, de mégis embertelen éveit.

JARA RIBNIKAROVÁ

(regény részlet)

Túl sok minden történt és most, hogy nekiláttam az írásnak, látom, nem leszek képes megírni mindent, és hogy az életet igazán úgy sem lehet megírni. Sohasem szégyenkeztem amiatt, hogy keresem öt s hogy ide akarom hozni, azt gondoltam, s még ma is azt gondolom, az emberek nem tudják biztosan, hogy mikor is kell szégyenkezni.

A legjobb viszonyban váltunk el, megígérte, hogy július elsején felköltözik Belgrádba és hogy közös megegyezésünk alapján fog határozni. Már nem kerestem a találkozást vele. Július elsejére mindent előkészítettem, a lakást meg a pénzt, megbeszéléseket folytattam értelmes emberekkel, tájékozódtam és körülnéztem, hogy írathatnám be egy könyvelői tanfolyamra, hogy állást találjak a számára vagy a mi üzemünkben vagy valahol másutt Belgrádban. Nekem ez végeredményben nem lett volna nehéz. Biztosítottam, hogy elveszem, hogy összeházasodunk, ugyanis többeknek úgy beszéltem róla, mint élettársamról, — majd maga is rájön, hogy egészen más törvényes feleségnek és férjnek lenni. Minden kész volt. Azt hittem, ezzel befejeződtek a kilengések, hogy most jön a szerelem, a nyugalom, a pihenés korszaka, hogy vége van az 'ő lealacsonyító grasszálásának azon az átkozott Malinovecen, ahol ki tudja kik osztogatják a kegyeiket és ki tudja kinek ... És ő július elsején levelet írt nekem. Nem szándékozik ide jönni. Nem szándékozik. Az ördögbe is, akkor mi a szándéka? Ki nála most a soros, futballista, igazgató, vagy egész egyszerűen nehéz pénzekről van szó, vagy fél Belgrádtól? Hogy ennyire félne? Vagy -én miattam, aki a nénijének a férje vagyok, az az ember, akit a családja elátkozott és őt holmi babonás félelem választja el tőlem, de mi van még ezen kívül, mi van még? Soha semmit sem mondott nekem, sohasem beszélgettünk úgy istenigazában, nem volt rá idő, örökösen valamin marakodtunk vagy az én szemrehányásaim voltak soron, vagy én kértem és 6 hallgatott, csakugyan nem tudom, vajon elégedett volt-e, vajon szeretett-e és mikor és hogyan szeretett, mikor lett ennek vége és miért, nem nem tudok semmit, de semmit, talán 6 akarta is, hogy ne tudjak semmit, hogy csak találgassak ... Vladoval még egyszer megbeszéltem azt a Malinovecet. Hogy magával hozza Borát is. Ruhát vettem neki, az utolsó vagy az első a legújabb sorozatból gondoltam. El voltam tökélve, hogy mindent gyökerestől megváltoztatok. Így már nem mehetett tovább. Bora mindig jó volt hozzám, ezt sosem felejtem el neki. Most is készségesen sietett a

segítségemre. Csak a benzinre akart pénzt, a kocsi az övé volt, gyorsan ment, hogy minél előbb odaérjünk. Bora és Vlado elmentek, hogy megkeressék Bakarusát, én a szállodában várakoztam.

Itt volt az ideje, hogy megvacsorázzunk. Éppen nekiláttunk az evésnek, amikor egyszerre csak belép ő. Hogy megmondta-e neki valaki, hogy ott várok, vagy szólt valaki a jöttémről, nem tudom. Már elég sokat ittam, és mindent nehezebbnek és kétségbeejtőbbnek láttam, mint Belgrádban. Különben is az alkohol nekem nem ad erőt, úgy mint másoknak, sohasem segít. Sem felejtést, sem élvezetet nem találok benne. Bejött és megállt, mintha valakit keresne. Ismeretlen fiatalember kísérte. Oda jött hozzám és durván szitkozódni kezdett. Hogy ő unja, neki már elege van ebből, hogy ő már nem akar és így tovább. Még hozzátette, hogy beidézték valamilyen kihallgatásra, talán csak nem akarom a börtönbe juttatni azért, mert nem szeret. Megmondtam, hogy csak azt az országúti rablótámadást és lopást jelentettem, de hogy ez „őt nem érinti", talán beidézték tanúnak. „Hallgass" , mondta, „tudod, hogy az életemmel játszol." „Nem a te életeddel, de az enyémmel játszom." Rámnézett és elsápadt. Megragadta annak a fiatalembernek a kezét. Elnémult.

„Hazudtál. Mindent odaadtam neked, amit csak tudtam, megvettem neked, még a gyűrűt is bedugtam a kabátod zsebébe, kihúztalak a rendőrség markából, add vissza a koffert, add vissza a gyűrűt, mindent hozz ide, nem fogod magadon hordani az én dolgaimat, nem fogod," valószínűleg ordítottam és alaposan megijedhetett, mert már húzta is le az ujjúról a gyűrűt és tette elém az asztalra utálkozva és óvatosan, hogy véletlenül se érjen a kezemhez, mi az, talán fertőző vagyok és olyan ellenszenves, vagy mi, „a koffert elhozom vagy elküldöm a szállodába, ahogy akarod, rögtön, rögtön elküldöm, és visszaadom azokat a holmikat is, amiket vettél, mindent visszaadok." „Azokat a rongyokat, göncöket hagyd meg," mondtam, „de a koffert add vissza, szükségem van rá, ha utazom, nesze itt van még ez is, hogy ne járj pucéron," kicsomagoltam a ruhát és kiteregettem előtte. Annyira megörült annak a ruhának, hogy az arcáról eltűnt minden félelem, riadtság, barom, szerencsétlen, meg volt rémülve és a ruhának örül, talán korlátolt vagy csak egyszerűen olyan szörnyen buta, hogy soha semmit sem fog megérteni. Hagytam, hogy elmenjen. Néhány órát még vártam. Azt gondoltam: majd csak eljön, hozza a koffert és kérlelni fog, hogy ne haragudjak. Sokáig