Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-01 / 26. szám
FIATAL MEZŐGAZDÁSZOK, HA TALÁLKOZNAK Nincs aki segítsen, tanácsot adjon Nagyon fontos, hogy ismerjük az embereket Gyakorlatra, hűséges tapasztalatokra is szükség van A Csehszlovák Nők Szlovákiai Bizottsága, a járási nemzeti bizottsággal és a mezőgazdasági termelési igazgatósággal karöltve érdekes, s nagyon hasznos találkozót rendezett Rozsnyón a járásukbeli és a rimaszombati járás fiatal, mezőgazdaságban dolgozó nőivel. Több mint negyven fiatal lány és asszony vett részt ezen a találkozón Mindnyájan szakemberek — főiskolát, technikumot, vagy mesteriskolát végeztek. Persze, ennél sokkal több fiatal mezőgazdász dolgozik a rozsnyói járásban. Hromada elvtárs, a termelési igazgatóság vezetője szerint a járásban dolgozó húsz mezőgazdasági főiskolát végzett szakember közül hat nő. Ezenkívün negyven középiskolát végzett női munkaerőt találunk a szövetkezetekben és állami gazdaságokban. A mester- és tanonciskolások száma még ennél is több. Ezek szerint tehát elég sok a szakképzettséggel rendelkező női munkaerő. Ám még nagyon messze vagyunk a teljes elégedettségtől. Nem elég az, hogy vannak és dolgoznak. Az a kérdés, hogyan és milyen körülmények között dolgoznak, mennyire érvényesíthetik az iskolából hozottakat. Mert a fiatalok sok helyen nem találnak kellő megértésre az idősebbek körében. Nincs aki segítsen nekik, átadja tapasztalatát. A szövetkezet vezetői sok esetben inkább hátat fordítanak nekik, minthogy segítő kezet nyújtanának Éva Zotrochová, a murányi szövetkezet fiatal agronómusa is emiatt panaszkodott: — A munkában teljesen magamra maradtam Nincs aki segítsen, tanácsot adjon, hogyan csináljam ezt, vagy azt. Az elnök kijelentette, hogy ő bizony senkinek sem adhat észt. Nem is az elméleti tudásra van nekem szükségem, hiszen ezt az iskolában jól elsajátítottam — hanem a gyakorlatra. S ezt éppen őtőlük, a régi vezetőktől szeretném elsajátítani. Sajnos azonban ez nálunk nagyon nehezen megy. Az alsósajói szövetkezet fiatal zootechnikusa, Zajkuvá mérnöknő szavaiból is elégedetlenség csengett ki. — Három kilométerre lakom a falutól. Korán reggel már az istállóban kell lennem. Gyalog teszem meg az utat, mert még egy kerékpárt sem adtak számomra. Nem is beszélve a kosztról és a lakásról Szabó Teréz mérnöknő, aki egy éve agronómus a honcei szövetkezetben, izgalomtól áthevülten beszélt. Szinte egy szuszra mondta el, hogy nem is könnyű beilleszkedni olyan környezetbe, ahol addig nem dolgoztak fiatal vezetők. De nem kell feladni a reményt, bízni kell az emberekben. Ha látják, hogy van kitartás, akarat, felenged a bizalmatlanság. Nagyon fontos, hogy ismerjük azokat az embereket, akikkel dolgozunk Tudjuk kivel, hogyan kell beszélni. Ha megtaláljuk ezt a hangnemet, nyert ügyünk van — mondta a fiatal agronómus. Senk Anna mérnöknő a tornaijai Állami Gazdaságban dolgozik. — Nem találkoztam még iskolatársammal, aki olyan elégedett lenne, mint én. Nekem is voltak és vannak is nehézségeim a munkám körül, de igyekszem mindig túljutni rajtuk. Nálunk a vezetők sokat segítenek a fiataloknak. Mert az elméleti tudás nem elég ahhoz, hogy jól dolgozzon az ember. Gyakorlatra, bőséges tapasztalatra is szükség van. A fiatalok beszéltek gondjaikról, bajaikról. Elmondták, hogyan szeretnének dolgozni, milyenek a terveik, elképzeléseik. Kellemesen meglepő volt hallani, hogy ezek a fiatalok nem azért jártak közép- vagy főiskolára, hogy a hűvös irodában eltemetkezzenek a papírhalmazban. Ők élethivatásul választották a mezőgazdaságot. Tudják mit akarnak, s a kitűzött cél eléréséért nem restek harcolni. Zajkova mérnöknő például kijelentette, hogy ő zootechnikus akar lenni, még akkor is, ha a közvélemény ezt a beosztást csupán férfiak részére tartja megfelelőnek. Ezek a fiatalok gyermekkori vágyaik leljesülését akarják elérni. Űk már legyőzték azt az előítéletet, mely szerint a mezőgazdasági dolgozók egy alsóbb rendű osztályhoz tartoznak. Helyesen, a maga valóságában látják a dolgokat, s igazságosan ítélkeznek. Maguk szabják meg sorsuk útirányát, s ha ez néha nagyon rögös is, bátran törnek rajta előre. Egy új nemzedék új világnézete ez. Számukra a mezőgazdaság nem gürcölést, rabszolgaságot, hanem hivatást, a munka örömét jelenti. — zss — Lisicky felvétele \ I. Ha felcsendülnek Bach, Händel, Vivaldi halhatatlan művei, nemegyszer ejt bennünket ámulatba a barokk zene utánozhatatlan hangszere — a csembaló. Hazánkban — habár sok rajongója van a barokk zeneművészetnek — eddig nemigen sorolhattunk fel olyan csembalistákat, akik világviszonylatban is megállták a helyüket. Ma már más a helyzet — Zuzana Ruzicková nevével büszkélkedhetünk a világban. Bach zenéjét idézve idősebb, komoly arcú hölgyet váriam, és lakását is ennek megfelelően képzeltem el. De nagy meglepetésemre egy fiatal, bájos aszszony nyitott ajtót, és fogadó szobájában a csembalón kivül minden új és modern volt. Közvetlensége és bája a hivatalos interjút csakhamar barátságos csevegéssé varázsolta. Kilencéves korában kezdett zenével foglalkozni. Zongorázni tanult. Tanárnője szerettette meg vele a csembalót, amelynek nálunk akkoriban egyáltalán nem volt hagyománya. íáhciórozta, hogy Párizsban fog tanulni Wanda Landowska híres csembaló-művésznőnél. Terveinek útjába leküzdhetetlen akadályt gördített a háború. 1947-ben a prágai Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait — ahol ismét zongorázni tanult. Csak az utolsó évfolyamban gondolt arra, hogy eredetileg csembalómüvész szeretett volna lenni. Dr. Oldrich Kreíba professzor vezetése alatt már 1950-ben koncertezett. A következő években felváltva játszott zongorán és csembalón. Azóta, hogy 1965-ben Münchenben megnyerte a Nyugatnémet Rádió nemzetközi pályá'ic e, SZERELMESE zatát, kizárólag csak ezen a hangszeren játszik. — Férjemmel Viktor Kalabissal, aki zeneszerző és a rádió munkatársa, nagyon jól megértjük egymást. Nem egy szerzeménye nekem készült. Nemsokára Baden-Badenbe és Zürichbe megyek, ahol az ő müvét fogom előadni — a Hat csembalóra írt kétszólamú invenciót. Van gyermeke? — Nekem?... Októberben Skandináviába megyek koncertezni és a Berlini ünnepi Napokon veszek részt. Novemberben Svájcba, Franciaországba és Angliába megyek, januárban Berlinbe és Budapestre, februárban Jugoszláviába, márciusban Belgiumba, Luxemburgba és Lipcsébe, áprilisban Nyugat- Németországba, júniusban Kelet- Németországba és Kanadába, a világkiállításra. 1968-ban Ausztriába és Japánba készülök háromhónapos turnéra. — Mit szólna egy gyerek ilyen anyához? Táplálkozásunk a kutatómunka tükrében Az Április 4-e tér Bratislava legjellegzetesebb részeihez tartozik. Közepén, rózsákkal körülvéve, a város egyik nevezetessége — a Rolland szökőkút, a város első kútja. A virágágyak közti padokon öreg nyugdíjasok élvezik a napsütéses délutánokat, reszketeg kézzel szórják a morzsát a szelíd, örökké éhes galambhadnak. A teret évszázados épületek veszik körül. Az óvárosház, az Eszterházy palota, egy Mária Terézia korabeli laktanya, valamint a volt Erzsébet királynő cukrászda épülete. A régi, vastag falú „házveteránok“ még ma is használható állapotban vannak. Az óvárosházban (épp most tatarozzák) helyezték el a városi múzeumot. A régi cukrászda még ma is eredeti küldetésének szolgál. Az Eszterházypalota, és az egykori laktanya kapuja feletti táblácskán pedig ez áll: Néptáplálkozási Kutatóintézet. A maga nemében az egyedüli kutatóintézet Szlovákiában. Ezerkilencszázötvenháromban létesült, nagyon szerény körülmények közt. De hadd beszéljen erről a leghivatottabb — dr. Andrej Bucko docens, a tudományok kandidátusa, az intézet alapítója, s ma igazgatója. — A kezdet érdekli? Olyan volt, mint minden más kezdet — válaszol, s arcán a visszaemlékezés lágy mosolya jelenik meg. — A két épületet rendkívül elhanyagolt állapotban vettem át. Az udvari helyiségekben istállók voltak, minden nyirkos és dohos volt. Nem is beszélve arról, hogy gondunkat tetézte a lakók áthelyezése. Az utolsókat csak a múlt évben sikerült átköltöztetnünk. Ma már az egész a mienk, s habár nagyon szűkösen, de mégiscsak egy fedél alatt vagyunk... De inkább jöjjön, tekintse meg kis birodalmunkat. Szívesen veszem a meghívást, hiszen ezért jöttem ide. Kísérőm még egy kis ideig tárgyalt a titkárával — másnapra egy külföldi vendég látogatását várják — majd a régi lépcsőkön kaptatunk fel a második emeletre. Útközben nemegyszer megakad a tekintetem a nedves, lemállott falakon. Hiába, nehéz gondját viselni az ilyen több évszázados épületnek! — Bizony nehéz, és költséges! De nézze csak! — Kísérőm a gyönyörű régi kovácsoltvas lépcsőkorlátra mutat. — Ez itt mind eredeti. És nézze ezeket a lámpatartókat! „A kezdet nem volt könnyű“ — emlékszik vissza dr. Buékö. Spáöll felvételei
