Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-01 / 26. szám
& J? Szívembe hordom én a lángot, Szívembe hordom a napot; 0 gyújtsatok rokon világot! £n látok; ti is lássatok! (Komjáthy Jenő) VÁZLATOK egy ARCKÉPHEZ Zsigó Mária tavaly, hatvanadik születésnapján az üdvözletek, táviratok között egy névtelen levelet is talált. Névtelen levél... Ennek a fogalomnak a hallatára az ember akaratlanul is fenyegető, éskálódö, panaszkodó vagy becsmérlő szándékkal Írott sorokra gondol. De ez a levél — más volt. Íme, néhány mondat belőle: „Csak az lehet igazi kommunista, aki tetteivel, életével bizonyítja szavai igazságát. Akiben nincs önzés, irigység, álnokság; hanem megértő, érző. Nemcsak esze, szive is van. ön ilyen, ezért vagyunk büszkék önre.“ Ki ez az asszony, akinek még a névtelen levélben is ilyeneket írnak? Mintha már hallottam volna valahol csöndes, de határozott hangját. Ismerős a fáradt, de meleg tekintetű szeme, mozdulatai, könyv fölé hajló figyelése, fejkendő alá simuló haja. Olyan, mint a többi falusi asszony a Csallóközben, Bodrogközben, vagy másutt. Ha festő lennék — mégis Gorkij Pelagéja Nyilovnáját festeném ilyennek, az Anyát. Vagy a Mamát, ahogyan József Attila szerette. Talán nem is őket, hanem a Kommunista Asszonyt. 1905-ben született. Alig nőtt ki a gyereksorból, már a szegény lányok sorsát élte. Szolgált. Még szerencse, hogy a fiatalnak kevés kell az örömhöz. Oj kötény, szép szalag, búcsúi mulatságon hallott új nóta, 1924-ben Nagymagyaron lakó testvérénél igyekezett felidézni a korán széthullott családi otthon melegét. Szomorúságot oszlató karácsonyi miséről ment hazafelé, amikor először találkozott Zsigó Mihállyal. Tetszett a fiatalember, az is, amiről beszélt. Hogy van más igazság is, nemcsak az, amelyik szerint a szegényeknek hallgass a neve. Feleségül ment Zsigó Mihályhoz. Esténként sokan gyűltek össze a faluvégi kis házban. Neki először csak annyi volt a dolga, hogy sötét kendőt akasztott az ablakra. Ne lásson be illetéktelen. Néha ki is kellett néznie, nem hallgatóznak-e. Aztán ő is leült a sarokba, hallgatta a férjét. Szovjet-Oroszországról beszélt. Arról, hogy ott már a dolgozó embereké az ország. Észre sem vette — és már elvtársnőnek szólították. Férjével együtt belépett a pártba. Változtatni kellett a gyűlések, öszszejövetelek helyét. És egyre többen voltak. Nem fértek el náluk. Havat csapott arcukba a szél, mikor kiléptek az estébe, hogy gyalog vágjanak neki az útnak. Somorjára jártak. Tanulni. Eszébe sem jutott, hogy arra gondoljon, más asszony ilyenkor már alszik a meleg szobában. Meg — nekik nem volt gyermekük. Néha el-el kérte a kis pólyásokat az anyjuktól. ízlelgette, hogyan is kell gyermeket dajkálni. De hiába — üres maradt a karja. A férje nem szólt, de értette ő a ki nem mondott szóból is, hogy hiányzik neki is a gyermek. Margitkának akkor halt meg az édesanyja. Megsajnálták, magukhoz vették. — Már nem leszel egyedül, ha becsuknak — mondogatta a férje, mert egyre erősebb lett az ellenőrzés, súlyosabb az elnyomás. Sokszor berúgták a kicsi konyha ajtaját, széthányták az ágyneműt, kiforgatták a szekrényeket. Lesni a lépteket, szavakat, rejtekhelyei keresni a röplapoknak, őrködni a falragaszok felett, futni a csendőrök elől, 6, még ma is felriadnak rá álmukból. 1944 őszénél nem volt azért borzalmasabb. Háború, fasizmus. Zsigó Mihályt a komáromi gyüjtőtáborba hurcolták. Még a legjobb ismerősök is csak lopva merték felkeresni az egyedül maradt asszonyt, akinek a házát árgus szemek figyelték. Csak az elvtársak szava biztatta, bátorította: már nem tart soká, ne félj. Pedig félt. Hiszen az emberszállítmányok már elindultak a koncentrációs táborok, gázkamrák felé. Egyedül volt. Hideg őszi eső csapkodta a fákat. A korai sötétben halkan koccant az ablaküveg. Felugrott. Ki az?- Én vagyok, ne félj. Megszöktem. — Ott állt bőrig ázva, rongyosan, éhesen a férje. Ruhát keresett rá, megetette. Mielőtt megszürkült az éjszaka, már a kukoricásban volt, kint a határban. Ha nem járt arrafelé idegen, s nagyon rossz volt kint az idő, behúzódott az istállóba. Még ma is ennek a télnek az emlékét sínyli. Ahogy a dermedt föld lélegzik, éled, ha elolvad a szorító jég páncélja, úgy virult ki bennük a kedv, az öröm. Felszabadultunk! Megkapták az Ideiglenes pártigazolványokat. Milyen jó lesz dolgozni — végre szabadon. De a tavaszi meleget is visszaszorítják néha a fagyok. Az ő vetésük fejlődését is fagyként érte az 1946—47-es év. — A magyarok legyenek Magyarországon kommunisták! — Mondta a falujukba beosztott „Intéző“, és viszszavették a pártigazolványukat. Ha nem lett volna bennük annyi törhetetlen hit, annyi erő, lehet, hogy valóban átmennek Magyarországra. De itt születtek, éltek, harcoltak. Akkor miért mennének? Hazájuk ez az ország. Azért küzdöttek, hogy itt is győzzön az igazság... És Zsigó Mihálynak, követelésére, 1947-ben viszszaadták az igazolványát, ö is kérte. — Asszonynak minek? — nézett rá gúnyosan az „intéző“. — Jogom van rá, azért, — felelte. A februári győzelem után már öröm volt a munka. Volt is annyi dolguk, Hincz G. rajza hogy ki sem látszottak belőle. Akkor választották meg először népbírónak. Még ma is az. 1950-ben a helyi nemzeti bizottság elnöke lett. Majd kilenc évig a titkára volt. Tevékenykedett a nőbizottságban, a járási nemzeti bizottságban, pártbizottságban — sok volna még felsorolni is, mennyi volt a tennivalója. Margitka már férjhez ment. És újra nagyon csöndes volt a ház. 1954 május elsején hallotta egy kisfiúnak a történetét, akinek nincs senkije Először csak vasárnapra vitte el magukhoz, hadd érezze jól magát. Aztán már vissza sem engedte a gyermekotthonba. Ez volt Bohuslav. Vagy ahogyan mondják, Bohus. Ma már elvégezte a bányászati ipariskolát. És három év múlva más is történt. •Éppen hazafelé indult a nemzeti bizottságról, az ajtót akarta bezárni, amikor egy kislányt vezettek oda hozzá. — Csináljon már vele valamit. Elhagyta az anyja. Ügy kóborol itt, azt eszik csak, amit könyörületből adnak neki. Vigye be a gyermekotthonba, Hogy hívnak kislányom? Marikának Szombat volt, hová vihette volna. Haza. Megfürdette, enni adott neki. Három és fél éves volt, de sokkal kisebbnek nézett ki. És most már hatodikos nagylány ... — Mama, hová megy? — kérdezte tavaly, amikor látta az ünneplőbe öltözött asszonyt. Nem az volt a szokatlan, hogy elmegy, hiszen még most is sok a dolga, elintéznivalója. Tagja a JNB szociális bizottságának, a nőbizottságnak, gyűlésekre máskor is jár. De — valahogy izgatottabbnak tűnt, mint máskor. Akkor kapta meg, felszabadulásunk 20 évfordulóján az „Építésben szerzett érdemekért“ kitüntetést. — Én már nem építhetek — örömmel vegyes sajnálkozással nyitotta ki férje a keskeny, kis dobozt.- Hacoltál... — nyugtatta csöndesen az asszony. A férfi rábólintott. „A fasizmus elleni harcban szerzett érdemekért“ kitüntetést mindketten megkapták. De ekkor még nem tudták, hogy Zsigó Mária születésnapi ajándékot is kap. Jutalomklrándulást a Szovjetunióba. Nehéz volt elmennie. Marika sokat segít már, de férje már beteges. Szivét, tüdejét megviselte a sok bujkálás, izgalom. De a világért sem bocsftotta volna meg, ha a felesége itthon marad — miatta. — Menj, legalább te menj. Majd mesélsz róla ... Ezután majd te mesélsz . És Zsigó Mihály, aki annyi éven át beszélt elvtársainak, a feleségének az első szocialista országról, most a feleségét hallgatja, aki találkozott velük, a szovjet emberekkel. Látta Moszkvát, Lenlngrádot. Most már ennek örül. Meg gyermekeiknek. A bányászfiú leveleinek, Marika sport-sikereinek. Zsigó Mária halk hangját hallva azt is elfelejti, hogy a házhoz köti a betegség, a véges emberi erő. Mert az élet szeretete, a munka tisztelete — az végtelen ezekben az egyszerű és nagyszerű emberekben. HARASZTINÉ M. E.
