Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-24 / 25. szám
Stanislaw Jerzy Lee EGY TUCAT FÉSÜLETLEN GONDOLAT Nem sokan sejtették a XIX. században, hogy utána a XX. század következik. Vannak zebrák, akik még a rács mögé is beállnának, csak hogy fehér lónak lássák őket. Az ördög nem alszik. Legalábbis nem akárkivel. A jól nevelt papagáj semmit sem ismétel. A családi kört nem körzővel csinálják. Milyen fullasztó a levegő! Nyissátok ki az ablakot, hadd érezzék odakint is. Én pucéron látom az embereket de nem mindig vallom be. A végén még tőlem követelnék, hogy öltöztessem fel őket. Az embert úgy kell pőrére vetkőztetni, hogy közben ne mutassuk meg a piszkos alsónemüjét. Napjaink meg vannak számlálva. A statisztikusok szorgalmasak. Csak a bolond nem remeghet büntetlenül: elárulják a csörgők a sapkáján. Ki tudja, mi mindent fedezhetett volna fel Kolumbusz, ha nem kerül az útjába Amerika? Szegény barátom, azt mondod: „Utánam az özönvíz!" — de csak a WC láncát húzod meg. Ne veszítsétek el fejeteket. Az élet még szeretné megsimogatni. E 0) 'Ф и и С Ф V. ф N V» О <ьГ О «5 Elbert János fordítása HELTAI JENŐ j VJU ум ^ Első szerelmem Maggie, a Prérik Gyöngye volt. Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvtlágítás a jövő kétes homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a cirkuszba lárt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták föl még. Az öreg Canarelll, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan megjelent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi, gyerekek, testületileg kivonultunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos munkájából mi is ki szoktuk venni részünket. Hordtuk a deszkát, tartottuk a ponyvát, kibontottuk az összecsomósodott köteleket, és boldogok voltunk, ha az öreg Canarelll vagy a Dummer Auguszt akrobatatehetséget fedezett föl bennünk. Mire a bódé felépült, a manézs minden titkát tudtuk, és az egész személyzet barátunk volt. Ktsujfunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el. Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelmesen szép lesz, és hogy az örea Canarelli szenzációs úldOnságokat hozott. Legföljebb a lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Imperátor, a fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik, mint tavaly... Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan összefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt tagja Canarelli társulatának. Halovány, karcsú, fekete lány volt, szemében veszedelmes tűz lobogott. Minden este rézszínű trikóban, üveggyöngyökkel, toliakkal és csecsebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcicomázottan foglalt helyet egy deszkaállvárelőtt, egy fantasztikusan öltözött, hórthorgas, rosszképű legény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette késeket és baltákat hajigált feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte és az apacs törzsből származónak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát. Mindezeken felül hamisítatlan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el sorsomat. Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért és az Utolsó Mohikánért? Ki nem gyászolta Uncas szomorú halálát, ki nem adózott tisztelettel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem romantikus becsületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, gyermekes elérzékenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor pajtásaimmal nagy és bátor indián törzset alapítottunk meg, és a kis Duna-sziget sűrű bokraiból vakmerő támadásokat intéztünk a halványarcúak ellen. Emlékezem a keserű lapukból készült skalpokra, a tollas fejdlszre meg a rövid nyelű fokosokra, amelyek a tomahawkot helyettesítették. Emlékszem a békepipára is, amelyet apámtól loptam. Szárított kukoricalevél ábrázolta benne a dohányt. Ebben az időben én voltam a Fekete Borz. Amikor először jelentettem ki otthon, hogy én vagyok a Fekete Borz, szegény édesanyám sírnt kezdett, édesapám pedig, azzal az Indokolással, hogy van nekem becsületes nevem is, kegyetlenül elpáholt. Csak az vigasztalt, hogy legjobb barátomat, Miskát, aki álfőnök volt, és Varjútoll névre hallgatott, szintén elpáholták odahaza. A mi városunkban a felnőttek nem rokonszenveztek az indiánokkal, már tudniillik velünk, bennszülöttekkel, mert például a szép Maggteba a fél város szerelmes volt. Természetesen én is, Miska is, nem szólva az indián törzs többi tagjairól. Mindenkit különösei hogy rézbd^^vglt^.-Mtn gyöngye volf a prértnek,afl ről annyit — Varjútoll szép napor^\ifkáffe^c—л nem megy tojfább.^'Sek^e szerelmes . ^ ^ * — Kibe, ÓfrnatyWnöh^bdezte a gazmberf^MntlMQbty sem volna § dologról. — Maggi& ba, a |í$ri| Gyón be — momtam |ygntfszgfsátt Maggie szó® mint [ nagyon tudmm, mi hol lakik), apaiм mint a ló. pílt i toll? * tifopti '"at\ — Varjútoll gondolkozni fog. Miska mímelte, hogy gondolkozik. Majd így szólt: — Varjútoll kettétépi a szívét. Mert ő is szereti Maggle-t, a Prérik Gyöngyét, de szereti barátját, a Fekete Borzt, a nagyfőnököt is. Szerelme éppen olyan erős, mint barátsága. De Varjútoll önzetlen barát, és nem akarja útját állant a Fekete Borz boldogságának. Lemond Maggie-ről, a Prérik Gyöngyéről, a Fekete Borz javára — Köszönöm, VarjútollI A Fekete Borz sohasem felejti el megható szavaidat. Megszorítottuk egymás kezét. Azután elhatároztuk, hogy megszöktetem a szép Maggie-t. A Dunasziget egyik zugában düledezö viskó állt, ezt szemeltem ki wigwamnak. Az egész törzset beavattam tervembe, és a fiúk lelkesen lopkodtak össze mindenfélét, ami a jól berendezett háztartáshoz kell. Mindent átvíttünk a kunyhóba, sőt Varjútoll azon törte a fejét, hol lehetne észrevétlenül zongorát is lopni. Véleménye szerint ennek sem volt szabad a kunyhóból hiányoznia. De amikor kiderült, hogy nem tudok zongorázni, és a zongora amúgy sem fér be a kunyhóba, lemondott tervéről. Bllroték a szomszédaink. A férfi könyvelő egy kis vállalatnál. Ő a legszerencsésebb ember a világon, akivel eddig találkoztam. Legalább is ő azt állította magáról. — Amália angyal, és én vagyok a legszerencsésebb ember a világon — mert az én feleségem mondogatta. Nekem például nehezemre esett Amáliát elviselni állandó siralmaival. Néha órákig föltartott a munkámban. De Bilrot boldog volt vele. 2B évi házasság után is. És ez nagy szó! Amália már nem volt ennyire boldog. Néha kegyetlenül szidta a férjét, hogy élhetetlen, nem viszi semmire. Bilrot ilyenkor csak elnézően mosolygott és arról kezdett beszélni, hogy neki mindenben milyen szerencséje van. Pl. a villamosokkal is. Ha a megállóhoz ér, legtöbbször rögtön jön a villamos Igaz, néha az is előfordul, hogy Vi óráig is kell várnia, de akkor legalább a gondolataiba merülhet és tervezhet. Mert ő mindig tervezett. Nyáron a Tátrába akartak menni nyaralni. Már előző év decemberétől a legapróbb részletekig mindent kitervezett. De nem mehettek, mert a feleségének el kellett utaznia a nővéréhez, aki megbetegedett. Bilrotot ez nem zavarta. Örült, hogy éppen akkor, mikor utazniok kellett volna, esett az eső. Szalmaözvegyi magányában hosszú gyengéd leveleket írt Amáliának, milyen szerencse, hogy nem mentek a Tátrába, mert most csak kidobnák a sok pénzt és bent ülhetnének a hotelszobában. Menynyivel jobb otthon a megszokott környezetben, legalább pihenhet. Az emberek irigyelték Bilrotot. Ű mindig tervezett, akár sikerült a terv, akár nem, boldog volt, és a dolgot a szerencsés oldaláról fogta fel. Gyerekeik nem voltak. Pedig Bilrot nagyon szerette a gyerekeket. A mieinket sokszor áthívta, játszott velük, cukorkával, csokoládéval etette őket. —Milyen jó, hogy ilyen szomszédaink vannak, — mondta egyszer — legalább élvezhetem ezeket az édes gyerekeket. Az „édes gyerekek“ mindent szétdobáitak náluk, tudták, hogy Bilrot bácsi mindent megenged és örül, ha ott vannak. — Látja, a sors ezt juttatta nekem — mondta máskor — örülhetek a gyerekeknek s nincsenek gondjaim velük. Néha megőrjített a szerencséjével. Nálunk a gázfűtésnél csöpögött a víz a kéménycsőből, náluk soha semmi baj nem volt. Az uram szidott engem, ő magasztalta a feleségét. Ók is, mi is szerettünk volna televíziót venni. De erről egyelőre szó sem lehetett. A gyerekeknek télikabát kellett. 6k sem voltak abban a helyzetben, hogy vehettek volna. Amália zsörtölődött, morgott, hogy már mindenkinek van, csak nekik nincs. Bilrot megnyugtatta, hogy az is meglesz, és különben is, Kelcsákéknál csak gond van a televízióval. A kép nem jó, állandóan javítani keil a gépet, az egész ház hozzájuk jár, bepiszkítják a lakást. Szóval kész szerencse, hogy nekik nincs, legalább kevesebb a gondjuk. A minap Bilrotné rémült arccal rohant át hozzánk. — Képzeljék — mondta sírva — az uramat elütötte egy autó, beszállították a kórházba, ki tudja mi lesz vele. Igyekeztem megnyugtatni, amenynyire lehetett, magam is igen meg voltam rémülve. Bilrotné máris tovább futott, hogy panaszát a többi lakóval is közölje. Elhatároztuk, hogy vasárnap
