Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-24 / 25. szám
Most már csak Maggie-vel kellett /<5 barátságba keverednünk. Ez úgy törtérit, hogy Varjútoll meg én odatopáztunk a cirkusz háta mögött álló kocsihoz, amelyben Maggie öltözködni szokott. Fölálltam Varjútoll hátára, és benéztem a kis ablakon. Maggie elsikította magát, én megijedtem és leestem, amin Maggie jóízűen kacagott. A jég meg volt törve, én is. De nem vesztettem el lélekjelenlétemet. Unnepiesen kijelentettem: — A Fekete Borz Imádja a Prérik Gyöngyét Kicsoda? — kérdezte Maggie. — A Fekete Borz. Az én vagyok. Ez pedig Varjútoll. Maggie a fejét csóválta: — Furcsa nevetek van. Es mit akartok, jó gyermekek? Nem jelelhettünk, mert Maggie hirtelen eltűnt. Az ő száma következett. Varjútoll meg én Izgatottan járkáltunk föl-alá. — Mtt gondol a Fekete Borz — kérdezte Varjútoll —, beleegyezik Maggie a szökésbe? — Ha szeret, követ. Azután hallgattunk és vártunk. Negyedóra múlva Maggie érdekes feje megint megjelent az ablakban. — Itt vagytok még? — Itt vagyunk, és nem mozdulunk, amíg választ nem hallottunk. Szereti a Prérik Gyöngye a Fekete Borzot? — Prérik Gyöngye nem szereti a Fekete Borzot. A Prérik Gyöngye a Fürge Sast szeretil Le voltunk sújtva. Az apacs törzsből származó Fürge Sasra, a késeket hajtgáló, rosszképű fiatalemberre nem is gondoltunk, ö volt a szerencsés vetélytársl — A Fekete Borz szomorú — mondta tompán. — Pedig elkészítette már wigwamját a nagy folyó mentén, a kis sziget közepén, hegy oda vezesse szíve hölgyét... De a Nagy Szerelem nem akarja... — Sajnálom, jó gyermekek — mondta Maggie —, de nem segíthetek rajtatok ■ Nem akar velem megszökni? Maggie a fejét rázta: — A Prérik Gyöngye nem szökik meg (megtanulta tőlem az Indián stílust). A Fürge Sas nagyon búsulna. Ebben a pillanatban megjelent a Fürge Sas, és amikor az öltöző ablaka alatt minket, nyurga kamaszokat meglátott, igen-igen haragos arcot vágott. — Ne bántsd őket — csitította Maggie. — Ez a Fekete Borz, a másik pedig a Varjútoll. Nagy törzsfőnök mind a kettő ... Elnevették magukat. Rajtunk nevettek. Szégyentől és haragtól pirosán indultam a hűséges Varjútollal a város felé. Csak egyszer néztem vissza búsan, szemrehányón. A Prérik Gyöngye éppen akkor csókolta meg a Fürge Sast... — A Prérik Gyöngye megölte a Fekete Borz szívét — mondtam szomorúan Var/útollnak. -— Lopjatok mindent vissza a kunyhóból. Látod, milyen kár lett volna a zongorát kivinni. Varjútoll szomorúan bólintott, de láttam rajta, hogy kárörömét alig tudja leplezni. Másnap haditörvényszék elé állítottam az árulót, harmadnap tm effigie agyonnyílaztuk. Valakin ki kellett töltenem mérgemet. Még hat esztendeig boldogtalanul szerelmes voltam a szép Maggie-ba, aki az érkező fecskékkel együtt minden tavasszal hűségesén és mind gömbölyűbben tért vissza. Nem beszéltem többé vele, de mindig elnevette magát, valahányszor meglátott. Azután fölkerültem a fővárosba jogásznak. Hamarosan elfelejtettem a szép Maggíe-t, a Fürge Sast meg azt is, hogy valamikor nem egészen dicstelenül viseltem a Fekete Borz nevet. Vagy két héttel ezelőtt termetes asszonyság borult a nyakamba a Körúton. — Jézusom, a Fekete Borz! — mondta igaz örömmel. Rögtön ráismertem Maggie-re. Szép volt még, de kövér, nagyon kövér. Elmesélte, hogy kénytelen volt a művészi pályáról lemondani, mert úgy elhízott, hogy az ujjait nem tudja többé szétnyitni, nem lehet közéjük késeket hajigálni. Diadalmasan fölordítottam: ■ Van nemezisl Ez a visszautasított szerelem átka. Mit gondol, Maggie asszony, ha megismételném ajánlatomat, még mindig búsulna a Fürge Sas? Gyöngén elpirult. Elnevette magát. — A Fürge Sasnak meg a Prérik Gyöngyének ma kávémérése van a Rottenbiller utcában. Nagyon boldogok. Ha a Fekete Borz meg akarja tekinteni a fióksasokat, szívesen látjuk wigwamunkban. meglátogatjuk BUrotot a kórházban. Halkan nyitottuk ki az ajtót, hogy ne zavarjuk a beteget. Bilrot sápadtan feküdt az ágyon. Feje, keze, lába be volt bugyolálva, csak az orra látszott ki. Még nagyon gyenge volt, de mikor leültünk az ágya mellé, szeme sarkából ránkkancsintott és halkan fgy szólt: — Milyen szerencsém volt, hogy a mentők idejében beszállítottak a kárházba, különben elvéreztem volna. Abból pedig, — tette hozzá — amit a biztosító fog fizetni, Amáliának veszek egy televíziót. Megőrülök!!! Most azonnal megyek és elgyúratom magam egy autóval, hátha nekem is olyan szerencsém lesz, hogy nem vérzem el és megvehetem a televíziót..., de nem, ilyen szerencséje csak Bilrotnak van. Schlosser Andorné BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA A virágárus V. Föld felé görnyedő öregasszony csoszog asztaltól asztalig a kávéházban. Kopott kosár lóg a karján, föld színű eres kezében egy csokor virágot tart. Megáll az asztalok előtt, nem szól egy szót sem, csak néma mozdulattal kínálja a virágot. Szeme, hunyorgató, színtelen szeme idegesen rebben jobbra-balra, nem jön-e a főpincér, a szigorú fekete kabátos férfi, aki kiparancsolja őt a kávéházból, mert akkor ott kell álldogálni hosszú órákon át az utcán, egy sarkon, vagy egy kapualjban és még akkor sem 'bizonyos hogy sisikerül eladni a csokrait. A kávéházban könnyebb. Ott ül a sok gyönyörű lány meg asszony, mellettük a férjük, vőlegényük, szerelmesük, olyan csodaszép ruhákban, amilyenekről ő még csak álmodni sem tudott... azok a fiatalurak hamarabb adnak két-három koronát a frissen tépett mezei virágért, mint a siető vagy sétáló járókelők. Vajon, van-e még húr ebben a fáradt, öreg szívben, amely az emlékek érintésére visszazeng? Vajon, hallotta-e ez az asszony valamikor az ember életszimfóniájának legalább néhány ütemét, ha nem is Stradiváriuson, de legalább nyirettyűn? Hetven évvel ezelőtt kezdődött az élete. Első emléke, hogy libákat őrzött és vadul termő sóskát meg papsajtot tépett az árok széléről, azt majszolta. A vadsóska savanykás ízére még visszaemlékszik, és az évtizedek árnya mögül még néha felcsillan a napfény alatt nyújtózkodó mező képe. Karácsonyfák csengettyűje helyett — libagágogás... ez volt az első tétel. ötven évvel ezelőtt már anya volt. Már megismerte az életadás kínját, és négy nappal a szülés után már ott állt a mosóteknő mögött. Kellett... nyár eleje volt... elfogyott a zsírozó, a szatócs meg már nem adott hitelt az újig. A Lieber nagyságos úrnak mostam ... Jő emberek, voltak, reggelire kávét adtak, ebédre húst, vacsorára meg annyit, hogy jutott belőle az embernek és a gyereknek is. A közelmúltban egy falusi iskolában jártam. A kilencedik osztályosokat faggattam': mi az a „gróf“, tudják-e, mi a „mozsár“, hogy festett, mire használták. Egy-két kéz eitielkedett bátortalanul a levegőbe. Egy-két gyerek tudott többőkevésbé bizonytalan választ adni. Vajon, hány csehszlovákiai fiatal tudná ma pontosan leírni, hogy mi az a „nyomor“? Vajon, hányán tudják a mai húszévesek közül, mit jelentett az, amikor egy asszony kamrájában elfogyott a zsírozó és négy nappal a szülés után kénytelen volt elmenni a Lieber nagyságos úrékhoz mosni, mert a szatócs már nem adott hitelt? Vajon, hányán tudnák megmondani, honnan jöttek, mit éltek át, mit szenvedtek a mai hetvenévesek? xxx A síkálókefe sercegése, a lúgos, szennyes víz csobbanása: ez a második tétel. Húsz évvel ezelőtt már özvegy volt — négy gyermek özvegy édesanyja. A férje koporsóján koppanó rögök: ez a harmadik tétel. Most hetvenéves, teste a föld felé görnyed és virágot árul. Négy gyermeke él. — Háromszázötven koronát kapok havonta. Élelemre elég, de már most kell gyűjteni téli tüzelőre, meg adót is kell fizetni a ház után. Volt kert is, de azt eladtam, amikor az Ilonka — a legkisebbik férjhez ment és bútort vásároltak. Háromszázötven koronát kap a szüle. Havonta hozza a pénzt a postás. Ez a kis nyugdíj, ez a bizonyosság, ez az élet... persze nem sok. Kell még cipő is, meg egy-két ruha is néha. Még néhány év és majd többet is tud adni az állam, a mi társadalmunk. Még néhány év és a szocialista Csehszlovákia nagy-nagy kosarakat tölt meg minden széppel és jóval, és abból két kézzel vehetnek azok, akik harcukat megharcolták, még néhány év és jó izek simogatják majd Astól Királyhelmecig a föld felé görnyedők ínyét... de kérdés, hogy adhatunk-e még ennek az öreg hetvenéves asszonynak is a bőség kosarából? Hetven év-szemcse perdült bár le az élete homokóráján, mennyi van még hátra? — Most már nemsokára jobb lesz, lesz egy hely az „öregházban“ megígérték, hogy felvesznek ... ott jő lesz ... Akkor majd nem kell virágot árulni a kávéházban, akkor majd nem kell félni, hogy jön a pincér, akkor majd nem kell begyalogolni a városba kilenc kilométert. Mert az öregasszony gyalog Jön be a virágaival, és csak akkor akkor engedi meg magának hazafelé az autóbusz kényelmét, ha minden csokrot eladott. Négy gyermeke van! — Jó gyerekek ... csak tudja, senki nem él gond nélkül... nekik is gyerekeik vannak... maga rendőr? Riadtan védekezik az anyaszív, félti a gyermekeit, bizalmatlanul nézi a gyorsan mozduló ceruzát. Szinte látom a gondolatait: ki ez az ember, miért ír fel mindent? Biztosan rendőr... még valami bajuk lesz a gyerekeknek ... Nem vagyok rendőr kedves néni! Talán a szomszédja, az a kedves idegen fiatalasszony, aki néha olyan finom levessel vendégeli meg magát, talán ő elolvassa ezeket a sorokat magának is, kedves néni, és akkor majd meggyőződhet róla, hogy nem vagyok rendőr. Bíró sem vagyok. Sajnos. Mert, ha bíró lennék ... akkor ... akkor, kedves néni, beidézném a maga négy gyermekét. Ha ügyész lennék, vádat emelnék ellenük, szeretetlenség, hálátlanság, a szocialista emberhez méltatlan viselkedés miatt. Javaslatot tennék államunk törvényhozóinak, hogy büntessük meg az olyan embereket, mint a maga gyermekei, kedves néni! Egy hetvenéves öregasszony virágot árul a kávéhézban. Négy gyermeke van. PÉTERÉI GYULA
