Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-17 / 24. szám
Természetesen. A költő dldergett a hűvös szellőben. Szobájában a kellemes meleg jólesőn járta át tagjait. Levetette a felöltőjét, kalapját a szolga kezébe nyomta. Belenézett a tükörbe. Az éles villanyvilágításban úgy tűnt, mintha valamilyen kőműves mészbe mártott ecsetet húzott volna végig a haján, és ráncoktól barázdált arca a nap hevétől összezsugorodott virágra emlékeztette. Intett a szolgának, hogy elmehet. Arcát két kezébe temette, és riehézkesen székbe ereszkedett. Lehunyta a szemét és látott: holdfényben tündöklő márványszobor, tele ifjúsággal és bájjal, és alant a Makríl folyó tébolyodott vadsággal rohant tova ... S a költő leikébe kiáltás hasított: Ifjúság, ó, ifjúság! Ay költő rajongó ábrándok legyezőjével felszította a szikrákat, amelyek a sivárság hamuja alatt haldokoltak, örült, hogy ismét tanúja lehet a Makríl táncának a holdfényben. A dübörgő folyónak semmi köze a korához, s a hallgatag lány eddig még nem vette észre sem a ráncait, sem a dérlepte haját, mert a lány szemében őt az áldozati mécs illatos füstje lengte körül. Ezért egész nap kerülte e kíváncsiskodókat és a szobájában maradt. Amikor a holdsugarak átölelték a tájat, kiment a kertbe. Bennsejében különös félelem ütött tanyát. A lány már várta. A költő dobogó szívvel tekintett rá — a tegnapi sál helyett ma teveszőr színű kabátban volt, de a kabát sem homályosíthatta el világos arcbőrének báját. A költő hangjában öröm csengett: — Lám, nem feledkezett meg az ígéretéről! De hűvös van, s talán okosabb lenne nem betartani. Elfárad ... A lány lehajtotta a fejét: Boldog vagyok, hogy önnel lehetek. A költő bizonytalan hangon válaszolt. — Nem ... nem ... Amikor a hídhoz értek, a költő így szólt: — ön nagyon-kedves, hogy kísérőmül szegődött... — Nagy dolog ebben a világban, ha az ember barátra lel. — És a folyóra mutatott: — Nézze, neki senkije sincs. Ezért sóhajtozik és nyög, és rohan jajongva a messzeségbe, barátot keresve ... Saját szavainak ereje torkára forrasztotta a szót. Majd lassan, anélkül, hogy felemelte volna pilláit, beszélni kezdett: — Amikor költeményeinkkel megénekeljük a boldogságot, a világ ujjong. Ha dalaimban lefestem a fájdalmat és keserűséget, a világ könnyezik. De az én örömömmel és bánatommal senki sem törődik. Egyedül vagyok, senki sem osztja meg a boldogságomat: ezért nem emel föl, hanem lángjával meg-megperzsel. Kalitkába zárt csalogány vagyok. A világ hallani akarja dalaimat, de teljesen közömbös előtte, vidám-e a hangom és boldogan dalolok-e, avagy fájdalmas könnyeket ontok ... Bár megoszthatnám valakivel örömömet, bánatomat ... bár lenne egyetlen egy barátom! Bár elhajíthatnám magamtól a dicsőséget, s lennék közönséges halandó ... ! A költő elhallgatott. Múlt az idő. Fázni kezdett, hosszú sóhaj hagyta el ajkát és szólt: — Nos, menjünk! A lány lenézett a rohanó vízre, és a hangja remegett: — Fogadjon engem a barátjának! — Téged? — a költő kacaja összevegyült a Makríl folyó sötét -dübörgésével, majd lassan elhalt. A lény összerázkódott, nekitámaszkodott a korlátnak és szégyenlősen folytatta: — Még akkor is, ha én csak — Ne, ezt ne mondja — szakította félbe a költő. — Sőt, ellenkezőleg. de menjünk ... Amikor a kertbe értek, így szólt a költő: — Holnap . és elsietett. .. — de nem fejezte be x A költő belépett a szobájába. Bármennyire is óvakodott a tükörbe nézni, szeme előtt mégis élénk színekbe merült fel öregedő arcának képe. A következő napot nagyon nyugodtan töltötte. Mindjárt reggel kendővel takarta le a tükröt és sehova sem ment. Egész nap elmélkedett. Ki tudja, milyen következtetésre jutott. Este megint lement a kertbe. A bájos leány ott állt előtte, teveszőrszínű kabátjában, márvány szoborhoz hasonló szépségében. A költő szívéből eltűnt minden kétely. Mosolyogva szólt: — Ma is megtartod a szavad Ezen az éjszakán volt holdtölte, és a holdfényben a költő látta, hogy válaszul a lány arcán halvány, magabiztos mosoly suhant át. Elérkeztek a hídhoz. — Valóban szeretnél a barátnőm lenni? — kérdezte a költő és felnevetett. A lány válaszolt: — Ne nevessen ki. A költő ránézett a lányra: — Csakugyan? — Igen — mondta a lány és lehajtotta a fejét. — Mindig és minden körülmények között? — Igen — hangzott szilárdan a lány válasza. A költő hitetlenkedve kacagott: . — Itt is — mondta —, a Makríl folyó mélységében is? — Igen, ott is — mondta a lány, és elszántan emelte föl a tekintetét. A költő visszafojtotta kitörni készülő nevetését és így szólt: — Jól van, akkor készülj... egy, kettő, három! — nevetett, és át akarta karolni a lány vállát. De a lány teste már átzuhant a híd korlátján, bele a Makríl vad árjába. A költő szeme előtt elsötétült a világ. Kinyújtotta a karját, de már késő volt. A Makríl szörnyű dübörgése közepette csobbanás ütötte meg a fülét, s aztán már nem hallott mást, mint csak a vad vizek sötét robaját. Ügy érezte, mintha a tarajos hullámok hívogatnák. „Jöjj, jöjj!“ Ügy állt ott, mint aki eszét vesztette, és erősen kapaszkodott a korlátba. Amikor a hold már átívelte az égboltot és fénye ráesett az arcára, elindult, tántorgó léptekkel, mint aki részeg. Szobájában sokáig mozdulatlanul állt a tükör előtt. Aztán mindkét kezével megragadta a botját, ezer darabra zúzta a tükröt, és levegőt kapkodva, leroskadt egy székre. x A reggelivel belépő szolgának azonnal szemébe ötlött a költő mozdulatlan alakja. A szanaszét heverő üvegcserepek olybá tűntek, mint fenyegetőn vicsorgó fogak. A költő sárga volt, mint a pergamen és teste már kihűlt. A szeme még nyitva volt, de a halál már elvette fényét. Ekkor értette meg a szolga, miért hallatszott ki hajnalban a költő szobájából a kiáltás: — Megyek már, megyek! Fordította: Láng Éva BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA [IV. Két fénykép és két telefonszám Több mint egy hónappal ezelőtt mentőautó vijjogó szirénahangja törte meg az éjszaka csendjét. Az autóban egy aszszony feküdt mozdulatlanul, lehunyt szemmel, a lét és nemlét határán lebegve. Az orvos figyelte a mozdulatlan arcot, és a kis szobára gondolt, ahonnan az asszonyt elhozták s ahol két fénykép lógott a falon ... két gyermek fényképe. Az asszony most már több mint egy hónapja fekszik a belgyógyászati klinikán. Hatvannégy éves — a diagnózis: infarktus. Két világháborút élt át, két gyermeknek adott életet. Tizenhat éves korában kezdett dolgozni — harminchat éves kora óta kettő helyett, mert a férje elhagyta és mert két gyermekét fel kellett nevelnie. Értük vállalta ... az életet. Az életet, ami számára nem tartogatott szép perceket, meglejpő örömöket, meghitt, elégedett, szívbéli békét. Hatvannégy évig és két hónapig tűrte a szív a terhelést, engedelmeskedett az akaratnak, csak néha tágították görcsök, mert már nem fért el benne a szenvedés. Hatvannégy éves — a diagnózis: infarktus. A legcsodálatosabb gép: az emberi szervezet. Teherbíróképessége szinte elképzelhetetlen. Mert vajon, hol van olyan turbina, motor, traktor, daru, hol van olyan emberkéz alkotta gép, amely hatvannégy évig bírja az állandó terhelést? Hol van olyan acélsodrony, amit — az ember idegszálaihoz hasonlóan — hatvannégy évig lehet feszíteni? Több mint hat évtizeden ét tűrte az asszony szíve a gondok ütéseit, a csalódások keserűségét. Közel harminc éven át egy csöppnyi szeretet sem jutott ennek a szegény szívnek! Érdemes elgondolkodni afelett, hogy egyesek mennyi gondot fordítanak egy gépkocsira... ápolják, féltik, ellátják üzemanyaggal. Érdemes megfigyelni egyeseket, milyen ^izgatottan telefonálnak szakemberért, ha elromlik a tévé, a hűtőszekrény vagy a mosógép ... mert az mind fontosabb, mint az anyaszív, hiszen ez utóbbi nem szolgálja kényelmüket, nem szórakoztató, ez csak valamikor együtt dobbant az ő szívükkel, pumpálta a vért az ereikbe — ez csak életet adott és szenvedett értük, ez csak szerette és szereti őket egy életen át — az utolsó dobbanásig. Ennyi mindenre képes az a szegény, elhanyagolt, anyaszív. Hatvannégy éves — a diagnózis: infarktus. Az első kórházban töltött éjszakára nem tud visszaemlékezni, és a következő napokra sem. Arról sem tud, hogy másnap délután már ott ült mellette a lánya és fia. Csak délután tudtak bejönni hozzá, mert hiszen dolgozó emberek és a munkahelyről nem lehet holmi családi ügy miatt távozni. Persze, ha este színházba megyünk és kedvenc fodrászunk csak délelőtt van szolgálatban ... akkor ugyebár ... „muszáj“! Vagy ha régen látott barátunk egy fél napra a városba érkezik — egy feketére beülni a kávéházba — azt is „muszáj“... elvégre vannak bizonyos társadalmi kötelezettségek is az életben. Az is érthető, hogy csak tíz percet töltöttek édesanyjuk betegágya mellett, hiszen amúgy sem lehetett vele beszélgetni, nem lehetett őt vigasztalni. De azért nem közömbös számukra az édesanyjuk, hiszen beszéltek az orvossal is. Minden esetre megadták a telefonszámukat, ha netalán ... mit lehet tudni. . . elvégre: infarktus. Az orvos — ugyanaz, aki a mentőautóban ült, mert éppen szolgálatban volt, nézte a két ember arcát és arra gondolt, hogy milyen szépek voltak gyermekkorukban, hiszen ismerte őket, gyermekkori képüket ott látta az édesanya szobájában. A két testvér egy hét múlva ismét megjelent a kórházban. Virágot és cukrászsüteményt hoztak, mosolyogtak az anyjukra, igazán nem gondolhattak arra, hogy egy ilyen egyszerű asszony észreveszi, amint hol az egyik, hol a másik titokban az aranyórájára pillant. Ugyanis — nekik arany karórájuk is van. Becsületes, szorgos munkával szerezték. Az anyjuknak soha semmiféle karórája nem volt, pedig az anyjuk nemcsak becsületesen és szorgalmasan dolgozott, hanem emberfeletti munkát végzett, és azzal az emberfeletti munkával nevelte fel két gyermekét. Nem jutott aranyórára, tévére, külföldi nyaralásra, mozira, kávéházra, mert kellett a pénz ruhára és ételre — nekik: a ma mér aranyórás testvérpárnak. Több mint egy hónapja fekszik egy hatvannégy éves aszszony a belgyógyászati klinikán. A diagnózis: infarktus. Két világháborút élt át, két ember helyett dolgozott, két gyermeke képét őrzi a falon, és ez a két gyermek a több mint egy hónap alatt kétszer látogatta meg az édesanyját. És két telefonszámot adtak az orvosnak és az ápolónőnek, ha netalán ... mit lehet tudni ... elvégre: infarktus! PÉTERÉI GYULA
