Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-10 / 23. szám
BRÓDY SÁNDOR /h 3 2@(?©0@ка(?®0 T avaly, június elején, abban a kis városban voltam, ahol születtem. A városban most Is az a sajátos csend, mintha halottak közt járnék. Két hét alatt beteltem vele, klvágytam belőle, akárhová, csak ki Innét. — Menj ki Búzáshozl — mondták a ílúk. — Miféle Búzáshoz, hová? — Ide a szomszéd faluba — Búzáshoz, nem Is emlékszel? Búzás? Az újra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem, hosszú Idő után most emlékeztem először, hogy egy Ilyen nevű fiúval jártam együtt még a kisiskolába. A név nyomán alakja Is eszembe jutott, s újra láttam a tömzsi kis Búzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis képével... Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen élőlény, de oldalt az út eleven szegélyei — óriási agg jegenyék — zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy leheletnyi szellő se, s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztülkasul előttem. Az út közepe táján még szebb lett. A város lesüllyedt a völgybe, nem láttam többé, csak az esteli harangsző halk zúgása hallatszott felém. Az is elhalt, amint mindjobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a templomot, hanem a paplakot is láttam, s leverődött hozzám a négylábú bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz. A faluban már aludtak, s én alig tudtam rátalálni Búzás Lászlóra. Egy elkésett mezei munkás vezetett el — nagy tisztességtudással — a tanító úrhoz. Esteli kilenc órára járt már az idő, s László még nem aludt. Amint beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert. Nagyon megörült, s azt mondta, sokat gondolt rám. — Nem csoda, ti itt ráértek. Mosolygott erre a megjegyzésre. — Nono, te nem vagy néptanító, mint én, s neked biztosan nincs fent a fővárosban százegynéhány tanítványod, mint itt nekem ... Meg aztán — Aztán? — Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszolom. Csak mind éljárna rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni az iskolában. Az ember szinte restell!, hiába húzza a fizetést — Elág-e legalább? — Na, nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolcvan pengő, de a kommencióval felrúg majdnem négyszázra.- Sok pénz. Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem... Okos ember ... jó koszt. — Eszerint elégedett vagy? — Több — boldog. Boldogl milyen különösen hangzott ez a szó ebben a dohosszagú, szegényes, dívány nélküli odúban. És ennek a kis kopott embernek az ajkáról. — Boldogl Azl — ismétlő, s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem, hogy egy kissé biccent Is; emlékszem most már: gyermekkorában Is. — Amikor „dögész“ voltam (így hívják benn a városban a jövendőbeli tanítókat), nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem ... Széles arcán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit akart mondani, de hallgatott pillanatokig, míg végre az asztalfiából egy füzetet vett elő. — Valaki mondta, hogy te is Írsz, mi mindnyájan írunk, akik akkor együtt jártunk ... szerencsés osztály volt az ... — Versek? — Akarsz meghallgatni... A kis tanító két szerelmes verset — gyenge Petőfl-utánzatokat — olvasott fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom kiadatni. Nem engedte. — Nem a prenumeránsoknak írtam, hanem nekünkl — szólt elvörösödve. — Talán szerelmes vagy? Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről, terveiről — átmegy Leszre, ott kétszázhúsz forint a fizetség, azután, azután meg fog történni az a dolog, ami neki mindenek tetőpontja. El fogja venni... feleségévé teszi — Az a lányon is áll! László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyorított kicsiny barna szemeivel. — El van végezve ... szeret.- Szép? — Nagyon. Szőke, nagy haja ... halvány arca ... mit tudom én ... csakhogy szép nagyon. — Parti? — Mi az? Kezemmel a pénzt jeleztem. Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképpen tán nem is értett meg jól. Aztán beszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt Fiala Boriskának hívják, s itt lakik lent a pataknál, az erdészházban, az anyja erdőmsster özvegye, s penzióból el. Ha nem volna ilyen késő, el is vinne hozzájuk, de majd holnap reggel. Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az iskolabeli dolgokról, a fiúkról — о meg mindegyikre jól emlékezett — s a tanárokról, akiket most sokkal jobban szeretünk, mint gyermekkorunkban. De ahogy lefeküdtünk, és sötét lett a szobában, László ismét Fiala Borlskáról kezdett beszélni, s a máskülönben akadozó, színtelen szavú ember úgy kiszínezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek, kívánatosnak tetszett. Reggeli nyolc órakor már ott voltunk a? erdészház pitvarjában. A mama jött elibénk, s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra tette a pálínkásbutykost. Aztán megkérdezte: — Mi újság Pesten? — majd kiállt a pitvarba, s kiálott: — Bori, Borisl — Hol van Boriska? — kérdé László. A főzelékes-kertben, földíepret szed. Egészen így képzeltem; földiepret szedve, a világ légpoétikusabb ennivalóját, kezén kis kosárkával. De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékeskosár vplt az, mellyel a lány megjelent. Sőt szőke sem volt, hanem hangja, szemöldöke, vizes színű szemeinek pillája olyan, amint itt felénk fakónak szoktak mondani. Csúnya volt, nem: több ennél — jelentéktelen; szín, báj, forma nélkül való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barászruhája. László bemutatott, s eközben elpirult egész füléig. Azután megkérdezte — valami bókkal egyetemben —, ljogyan aludt, mit álmodott. A lány azt mondta: elfeledte, de . .. — Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját! És átnyújtotta a cseréppipát. Oj bojt, „szerelmi kézimunka“ volt rajta. László szemei villogtak. „Milyen lány, ugye, milyen lány?“ — kérdezte tőlem némán, felém hunyorgatva. A lány felém fordult, ö is megkérdezte, mi újság Pesten. Aztán kérdezősködött egy híres színésznőről, s kérdezte: — Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni? Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt a lány kérte Lászlót: szavaljon valamit Petőfitől. Például az „Egy gondolat bánt engemet“-et. A kis tanító szavalt, elhallgattunk. Kilenckor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkísértük a lánnyal, aztán magunkra maradtunk, fölmentünk a Kálváriára sétálni a cserek alá. így, magunkra maradva, még jobban szemembe tűnt a lány jelentéktelensége, olyan szűk volt az értelmi képessége, alig volt a fejében egypár száz fogalom. S ez boldogít egy férfit, ebbe szerelmes valaki! Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, míg a lányt néztem, míg beszéltem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról meg Lászlóról. Hogy szereti a plébános, Franz Kafka Motto „Mindaddig, míg a magasba törsz, nem fogynak el a lépcsők, s lépteid nyomán egyre szaporodnak fölfelé." A PÖRGETTYŰ Egy filozófus mindig azokat a helyeke: kereste föl, ahol gyermekek játszadoztak. Ha pörgettyüző fiúcskákat pillantott meg, azonnal fölfigyelt. Abban a pillanatban, amikor a csiga pörögni kezdett, a filozófus utánaveíette magát, hogy megfogja. Nem törődött azzal, hogy a gyermekek körbefogták és igyekezték meggátolni abban, hogy hozzájusson a játékukhoz. Mikor mégis sikerült megkaparintania a pörgettyűt, boldog volt, de csupán egy pillanatra és a játékszert rögtön el is dobta. Ugyanis az volt a meggyőződése, hogy a legkisebb dolognak a megismerése, mint például a pörgő csigáé, elegendő az általános megismemeréshez. Ezért nem foglalkozott nagy problémákkal, úgy vélvén, hogy ez nem gazdaságos. Amennyiben megismeri a legcsekélyebb apróságot, tudni fog mindent, s ezért foglalkozott a csigával. S mindannyiszor, ahányszor a bugázás előkészületeit szemlélte, teljességgel hatalmába kerítette a remény, hogy most, most sikerül, s lélegzetvisszafojtva rohant a pörgettyű után, és a remény bizonyossággá vált. De ahogy a markában érezte az ostoba fadarabot, hirtelen rosszullét fogta el, s a gyermekek zajongása, amit eddig észre sem vett, most fájdalmasan ütötte meg a dobhártyáját és elűzte, ügy támolygott, mint az ügyetlenül kezelt ostor csapásai alatt a pörgettyű. A KORMÁNYOS — Hát nem én vagyok a kormányos? — kiáltottam. — Te? — kérdezte a magas, sötét férfi, és végigsimította a homlokát, mintha valamilyen álmot akarna elhesegetni. Előzőleg a kormánynál álltam, fejem fölött a pislákoló lámpással, és most idejött ez az ember, és fél-
