Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-10 / 23. szám
hogy járnak ki hozzájuk az urak a városból. Valami ördögi hatalom arra bírt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda nevetséges alakra pazarolja a szerelmét. Gúnyolni kezdtem gyermekkori barátomat. A lány nem reagált. Nyíltabban beszéltem, meg nem értett. Bosszankodtam a dolgon, kereken szóltam. L'e volt verve, csüggeteg lett, mint egy jeges eső verte madár. Majdnem sírva fakadt, s rekedten szólt: Nincs igaza '... nem, nem,' nincs igaza! Alig tudtam megbékíteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára akartam tenni. Délben Búzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk fel az asztaltól. Űjra estellett, amikor hazafelé ballagtam. László kikísért a határon túl. — Nos? — kérdé nyomasztó hallgatás után. Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni. — Szép? — faggatott a szerelmes. Szép. Ugye, milyen okos? Okos. S milyen jó! — Az ... az... Helyben-hagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a szeretett lány alakjára Kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, isten tudja, mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az illúziókat, a magunk és a piások illúzióit. Erőnek erejével kutatni amaz igazságokat, melyek egy fapoltúrát se érnek, de Igazságok. Fel akartam világosítani Lászlót, hogy ki az, akit ő szeret. A Fiala Borlska igaz képét akartam elébe állítani. Gúnyolódva kezdtem, közbevágott: — Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán... És apró szemei ragyogtak, kitágultanak. Ott tükröződött bennük látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál. Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért. Vajon nincs-e igaza? — ez a gondolat gyötört egész úton, hazafelé. Igaza van, nincs igaza — ezzel foglalkoztam, míg csak kijártam a gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe. Augusztusra esett a tanító esküvője. A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyágakkal, friss falevelekkel betömködve. A falak félhomályában, valami résen bemászott egy-egy intenzív, tüzes napcsík, s futkározott a templomban: tüzes gyík, égő szalamander. Templomi szertartás soha így nem hatott.. Alig tudtam megőrizni a hivatalos méltóságot. Egy vőfély, aki el van érzékenykedve! A nyoszolyőlányom mosolygott rajtam. S a cinizmus? — kérdé gúnyolódva. Amikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatálom, amit kifejez, s átvette fölöttem uralmát. A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre, s beszélni kezdett: Máté evangéliumából indult ki... A tanító és menyasszonya fáradtan egy kissé, de láthatólag túl boldogan álltak az első pad előtt. Oj szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva mollruhá- Jában, pornódéval simára és fényesre fésült hajával, suta fejével: olyan, sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál, s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra. Mellettem a nyoszolyőlányom — a járásbírő leánya — unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolc éves lány. Arcán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzító vonások se tudták elrútítani. Ragyogó vörös haja, vakító fehérségű arcszíne, nyúlánk, ideges alakja külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még így összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadozva — egyen, egyben. Megérezte, hogy ránézek, reám vetette hosszú metszésű vllágoszöld, nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém. — Miért néz rám olyan merően? - kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással. — Azt nézem, hogy milyen szép ön. — Hát ön is ilyen gyenge ... Milyen kár, pedig épp az imént gondoltam önre, s elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De amikor arra gondoltam, hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is úgy szeretni, mint az a lány ott a maga barátját: Hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel különb ott annál a vőlegénynél ... — S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlíthatatlan magasságban ott ama leány felett... — Szóval kölcsönösen bámuljuk egymást... — Én ezer báját tudom önnek. És én önnek száz előnyét látom- Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném szeretni önt. — Talán kacér vagyok... de mintha én se bánnám ... A prédikáció eközben véget ért. Karon kellett fognom a nyoszolyóleányomat s vele az új pár mögé állnom. — Ugye, jő ezeknek? — susogtam alig hallhatólag. — Jó, de hiszen vakok ... — súgta vissza a leány. „Hiszen vakok!“ — hangzott fülembe a vigasztalás, amint a szertartás végeztével karonfogva a kis szkeptikust, kimentünk a templomból. „De hiszen vakok!“ hangzott mindegyre fülembe a vigasztalás. Vajon azok-e, vajon nem mi vagunk-e a vakok, akik tudunk, s tágra nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási, kikutathatlan életbe? ... re akart lökni. Amikor látta, hogy szilárdan állok a helyemen, akkor a talpát a mellemnek feszítette, és lassan a föld felé nyomott, miközben én még mindig a kormánykerék egyik fogantyúján függtem, amelyet esés közben magammal rántottam. A férfi fogta a rudat, visszahelyezte, de engem ellökött. Csakhamar magamhoz tértem, a legénység szállásmesterének az ablakához rohantam és így kiáltottam: Legénység! Bajtársak! Gyorsan ide hozzám! Egy idegen férfi elzavart a kormánytól! Lassan szállingóztak fölfelé a lépcsőkön a hatalmas alakok, támolyogva és fáradtan. — Kormányos vagyok? — kérdeztem. Bólintottak, de pillantásukat már az idegen felé küldték, félkörben körülállták, és amikor azt parancsolta: „Ne zavarjatok!", összenéztek, intettek felém, s a lépcsőkön magukkal vonszoltak a hajó gyomrába Miféle népség ez? Gondolkodnak egyáltalán? Vagy csak úgy csúsznak-másznak a porban? BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA III. A gyerek a mamánál van A gyermek a szülők közös megegyezése alapján az anyánál marad. Az apa havi 450 koronával járul hozzá a gyermek eltartásához. (Idézet egy törvényszéki Ítéletből) Anyanyelvem szenvedélyes szerelmese vagyok és sokat kutatom, böngészem törvényeit, csodálom logikai szerkezetét, élvezem gazdag szépségét. Gondoljunk csak arra a szóra, hogy: szeretet. Menynyi mindent mond, mennyi kötést, — nagy és szent érzelmi kötést jelent! — Gyermeki szeretet, anyai s.zeretet, apai szeretet — felbonthatatlan, örök kötések. És ez a sokféle, . sokszínű, irányában más, de értékében azonos érzés mind elfér egyetlen emberi szívben... egy igaz ember szívében! Tíz évvel ezelőtt a bratislavai járásbíróság ítélete felbontott egy rosszul sikerült házasságot. A házasságból született gyermek az anyánál maradt. Hat hónapig élt a gyermek az anyja szépen berendezett lakásában, akkor elvitték őt falura anyai nagyanyjához, mondván, hogy ott jobb a levegő, játszhat a szabadban. A gyermek akkor két esztendős volt. Ott tanult meg beszélni, ott tanult meg futni, ott járt iskolába, ott élt hét hosszú éven át. Ott volt kanyarós, ott törte be a fejét, ott verekedett először pajtásaival. Kilencéves korában megjelent az édesapja és elvitte őt magához. Így került a gyermek vissza a városba. A hét év alatt az apa minden hónapban rendszeresen átutalta volt feleségének a havi 450 koronát és az asszony hét éven át rendszeresen 200 koronát továbbított a falusi házba, ahol öreg, havi 360 korona nyugdíjjal rendelkező édesanyja nevelte a gyermeket. Hét év alatt az asszony feljebb került a hivatali beosztásában, elvégezte a főiskolát, újra férjhez ment. Hét év alatt minden második hónapban meglátogatta édesanyját és gyermekét és aztán mosolyogva mesélte barátnőinek, hogy „a gyerek a mamánál van és ez így jobb neki is és nekem is“. A szegény öreg falusi asszony, aki azt hitte, hogy hosszú évtizedek után a nyugdíj, a kis gyümölcsös és a kert, a kevesebb munka, biztosítja az öregkor szépségét, lemondott szerény jövedelme nagyobb részéről — ahogy az előző években ugyanezt tette lányáért — lemondott a nyugalomról és a pihenésről, hogy gondos, féltő szeretettel nevelje unokáját. Aki felnevelt egy fiúgyermeket, az tudja, hogy a szegény falusi nagymama nagy és felelősségteljes munkát végzett. Több mint egy évvel ezelőtt ismét csend költözött a kis falusi házba. A kertajtó előtt azóta háromszor állt meg egy autó, az egykori vő hozta megmutatni az unokát a nagymamának. A kertajtót azóta minden hónapban rendszeresen átlépi a postás és hozza az unoka levelét. És hogy igazságos legyek — karácsony előtt a gyermek anyja is Irt egy üdvözlő lapot — a saját édesanyjának. Egyéb életjelt nem adott magáról! Már nem tartja fontosnak, hogy meglátogassa az édesanyját, aki szájától vonta meg a falatot, hogy neki mindent megadhasson, aki felnevelte ezek után még az ő gyermekét is, akit ő, a jól kereső asszony, kiszipolyozott, akitől ő hét éven át havi 250 koronát tudatosan, a hivatásos bűnözők nyugalmával — elsikkasztott! „Ha ezt meg meri írni, beperelem,“ mondta nekem az asszony néhány nappal ezelőtt a telefonba, amikor az „audiatur et altera pars“ alapján szerettem volna az ő véleményét is hallani és miután személyes beszélgetésre nem volt hajlandó, telefonon érdeklődtem. Azt hiszem nem lenne rossz megoldás, ha beperelne. Akkor megszólaltathatnám, névvel együtt, az öreg falusi nagymamát, aki elmondaná saját szavaival, hogy „éppen úgy volt“ a lányával, amikor az apa, a családfenntartó meghalt. Elmondaná, hogy mennyit szenvedett, küzdött, mennyit nélkülözött, elmondaná a gyászban szült gyermekéért végzett hatalmas, minden emberi tiszteletet kiérdemlő munkát. Tanulságos lenne, ha a falusi nagymama elmondaná, hány kis nadrágot és cipőt, hány inget, hány harisnyanadrágot kellett vásárolnia unokájának hét éven át a havi 200 koronából, mert a lánya hét éven ét esetenként tíz deka cukorkával ajándékozta meg a fiát, de ezen túl semmit sem vett neki. Okulni lehetne abból, ha a falusi nagymama elmondaná, hogy a télen beteg volt és a szomszédok, valamint a HNB szociális bizottsága és a falusi nőbizottság tagjai felváltva tartottak mellette ügyeletet, mert a szegény, öreg, egyszerű nagymama babonás félelemmel gondol a kórházra és mert a lányának írt levél (amit a nőbizottság elnöknője írt) hatás nélkül maradt! Az élet nagy szimfóniájának befejező tételét a szegény falusi nagymama esetében kínokkal világra hozott gyermeke elképesztő hálátlansága, embertelen önzése, szégyentelen kíméletlensége diszharmonikus kakofóniává torzítja! Pedig a szeretet felbonthatatlan örök kötés és bár sokszínű, sokféle — mind elfér egyetlen emberi szívben ... de csak az igaz ember szívében! A falusi nagymama lánya azonban csak biológiai értelemben véve nevezhető embernek! Péterfi Gyula
