Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-10 / 23. szám
л Hj-QJ > •>u 'td a oo & K*> 'Pl Д KÖVETKEZŐT...!? — Már csaknem háromnegyed éve kitanultam fodrásznak, mégsem tudok elhelyezkedni. Párkányban tanultam, de ott nem maradhattam, mert elegen vannak. Falunkban viszont nincs fodrászat, az asszonyok Gbelcére járnak. Ott is van már elég fodrász. A járási nemzeti bizottság munkaügyi osztályán sem tudnak mit kezdeni velem. Lassan már kezdem elfelejteni az iskolában tanultakat. Minek is tanultam három éveg . . .?! — panaszolta Farkas Irén Újfaluról. A hangjából kiérezhető keserűség, de maga a felvetett kérdés is megragadta figyelmünket. Mi az? Csak nincs a fodrászoknál munkaerőtúltengés? Ki pe ismerné az alábbi képet? A fal mellett hosszú sorban ülnek a vendégek. Az egyik folyóiratot lapoz, a másik könyvet olvas, s van, aki kézimunkát hozott magával, hogy megrövidítse a várakozás hosszú perceit. A fodrásznők nyugodtan végzik munkájukat. Minél több a vendég, annál elégedettebbek. Jobban megy az üzlet, több lesz a borravaló, s a frizurákkal sem kell annyit bajlódni. Mert a vendég nem kifogásol — örül, hogy végre elkészült. Két érdek került itt szembe. A fodrászé (annál jobb, minél többen várnak), s a vendégé (ne kelljen várni). E két érdeket a társadalom szempontjából vizsgálva, vitathatatlanul a vendégé kerül előtérbe. A dolgozó nők szabad ideje drága, nem tölthetik el várakozással! A cél tehát az, hogy a fodrászatokban s általában a közszolgáltatásban mindenütt, minél gyorsabb legyen a munkafolyamat. Ezt csakis a fodrászok, illetve más szakmunkások számának növelésével lehet megoldani. Egy 1959-ben elfogadott kormányhatározat megszabja, hogy mintegy 650 lakosra kell egy-egy borbélynak, illetve fodrásznak jutnia. Ettől az aránytól bizony még nagyon messze állunk. Országos viszonylatban körülbelül 950, a szlovákiai méretben csaknem 1200 (!) fő esik egy fodrászra, illetve borbélyra. Szó sem lehet tehát „ fodrász-túltengésről “. Akkor hogy lehetséges, hogy Irénke már csaknem háromnegyed éve állás nélkül van? Felkerestük az érsekújvári JNB illetékes dolgozóját — Jankó Novákot, az ipari osztály közgazdászát. — Kormányhatározat értelmében járásunkban is hozzáláttunk a fodrászok és borbélyok képzéséhez. Közszolgáltatási vállalataink számos fiatalt vettek fel tanoncviszonyba. Míg tanultak, nem is volt velük baj. Az üzemek dolgozói szívesen vették segítségüket. De mire kitanultak, a szívélyesség elszállt. Mindenki féltette a helyét. Mert sokan dolgoznak nálunk, nemegyszer évtizedes tapasztalattal és gyakorlattal, de megfelelő szakképesítés híján. Ezért féltik a helyüket — ok nélkül, mert hiszen gyakran a legjobb szakembereink közé tartoznak. Viszont hová tegyük az új erőket? További üzemek berendezésére nincsenek anyagi eszközeink. így kezdődtek a nehézségeink a fiatalokkal. De ezért talán, Farkas Irén kivételével — mindenki elhelyezkedett. Igaz az Érsekújvárott végzett 10 tanonc közül csak két lány kerülhetett fodrászatba, a többiek borbélyok lettek. Tehát mindenkit elhelyeztek Farkas Irén kivételével. S vele mi legyen? Feleslegesen tanult? És hogy állunk az 1959-es kormányhatározattal? Felkerestük Fábry István megbízottat, a Szlovák Nemzeti Tanács Helyiipari Bizottságának elnökét. — A kormányhatározat nem vesztette el érvényét, s mi továbbképezzük a fodrászokat és borbélyokat. A közszolgáltatás azonban sajnos még mindig nagyon ráfizetéses. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy új üzemek berendezésével még növeljük ezt a ráfizetést. Ezért más módot kell keresnünk, hogy a szakemberek érvényesülhessenek. A nemzeti bizottságok jogkörének bővítése lehetővé teszi, hogy saját üzemet nyissanak. Az Állami Takarékpénztár kölcsönt folyósíthat a berendezésre. A nagyobb tapasztalattal rendelkező szakembereknek is lehetővé tesszük, hogy egyéni*. c folytathassák iparukat. Az iparengedélyt a nemzeti bizottságok adják. Nem állapítanak meg magas adót. Eddig mintegy 1000 magániparosnak adtak iparengedélyt. A három szektor, tehát a magániparosok, a kisipari szövetkezetek, illetve a HNB üzemi és a közszolgáltatási vállalatok között egészséges verseny fejlődhet ki, ami iparosainkat szaktudásuk fejlesztésére fogja késztetni. Mi meg versenyek, szak-szemináriumok rendezésével segítjük őket, hogy követni tudják a világszínvonalat. Tehát vannak lehetőségek: magánipari vállalkozás, a helyi nemzeti bizottság támogatása. Elmentünk Farkas Irén falujába, hogy a helyszínen vegyük szemügyre a lehetőségeket. A HNB irodájában csak Varga Esztert, a titkárnőt találtuk. Megtudtuk tőle, hogy a HNB már többször foglalkozott Farkas Irén esetével. Felajánlották neki, hogy nyitnak számára egy üzletet a HNB költségén. De csak akkor, ha a női frizurák mellett a borbélyságot is elvállalja. Irén nem fogadta el az ajánlatot. — Azóta feketén dolgozgat, s mi tudunk erről, de egyelőre szemet hunyunk. Mert hát mit csináljunk vele? — mondotta a titkárnő. — És iparengedélyt nem adnának neki? — Azt sem akar! Így már más a helyzet. Ezt a panasztevő nekünk nem mondta el. Lehetősége szóval van, de nem él vele. Vajon miért? — Félek a borotválástól — válaszolta kérdésemre Tanultam ugyan, de eddig még csak apámat borotváltam. Iparengedélyt meg azért nem kérek, mert az nem kezdő fodrásznak való. Még nem ismernek itt, nem lenne annyi vendégem, és a végén az adót sem tudnám megfizteni. Meg a nyugdíjtól is elesnék, a betegsegélyzőt is magamnak kellene fizetnem... Az iparengedély inkább már csak idősebbeknek való. Ebben Irénkének igaza van. De vajon tényleg olyan nagyon fél a borotválástól? — Közben már sokat gondolkoztam a dolgon. Talán mégis megpróbálnám. Ha még hajlandók lennének megnyitni az üzletet . . . Elmentünk még egyszer a NHB irodájába. Közben megjött Pavel Öurícek is, az elnök. Rövid tanakodás után egymás kezébe csaptak. — ősszel megnyílik az új önkiszolgáló bolt. A régi pékség helyisége felszabadul. Ezt megkapod Irénke. Irénke arcán felragyog a mosoly. S bár megoldásra való kérdés akad még ezen a szakaszon is bőven, mégis egy panasszal kevesebb maradt . . . ÉRTÉKMÉRŐ? VINCZE ILONA Az iskola folyosólán lábujjhegyen jártak a tanulók, hogy ne zavarják a „nagyokat". A dolgozók középisko Iájának harmadéves hallgatói érettsé gi dolgozatukat írták szlovák nyelv bői. Az osztályban mély csend ült. A felnőtt „diákok“ rézsútoson helyezkedtek el egymás mögött a padokban és minden idegszálukat megfeszítve dolgoztak. Egyikük magyar szöveget fordított szlovák nyelvre, a másik az érettségi utáni terveiről írt. Az első padban ülő „diáklány“ formás gyöngybetüvel ezt írta a dolgozatára: „A tudomány és a ,technika fejlődésének hatása az emberi társa dalomra. Népszerű-tudományos fejtegetés.“ Ezzel a témával még nem találkoztam az osztályban. — Kozácsek Ilonka,-műszaki rajzoló a Vízgazdasági Műveknél — mondta meg a nevét az ügyeletes tanár. Másnap a munkahelyén kerestem fel. Térképpel körülkerítve ült az asztalnál. Dél-Szlovákta talajjavítási munkálatainak tervrajzán dolgozott. Rajzolt és írt. Gyöngybetükkel. — Már nem is tudok másképpen. Megszoktam. Idestova tizenöt esztendeje vagyok műszaki rajzoló. Most azt gondolja, elég későn jutott eszembe tanulni?! Valami van benne, de nem egészen rajtam múlott... A háború utáni években nem nyílott magyar nyelvű iskola, szlovákul meg keveset tudtam ahhoz, hogy folytassam tanulmányaimat. Dolgozni mentem. Csak három évvel ezelőtt hallottam először, hogy a dolgozók középiskoláját magyar nyelven is el lehet Fényképezte Tóth J végezni. Azonnal beiratkoztam. Az üzemben nem követelték az érettségit... de nekem állandóan hiányérzetem volt, alacsonyabbrendűségi érzetem a munkatársaim között... Először kinevettem magam, hogy — te öreg diák később megszoktam a gondolatot, hiszen mások is pótol ják az elmulasztottakat... Sok idejét vette igénybe a tanulás? — A három esztendő alatt kevés ídt jutott a pihenésre. Nemcsak a tanulás családi gondjaim ts lekötöttek. De jC volt újra diáknak lenni. Az osztályban megfeledkeztünk magánéletünk gondjairól. Olyanok voltunk, mint a gye rekek. Jó volt izgulni magunk miatt és a többiekért. ... összeülni és meg vitatni az új anyagot ... közösen ki számítani a megoldhatatlannak tűnt számtanpéldát ... súgni a felelőnek ... Nehéz írásbeli témát választott?i — Egyik sem volt könnyű. Hozzám ez állt a legközelebb. Egy kicsit a munkámról is írtam ... Hogy sikerült-e összefoglalni gondolataimat ... nem tudom ... remélem. Még egy nagy erőpróba áll előttem ... a szóbeli vizsgák ... Még néhány nap és Ilonka érettségi bizonyítvánnyal a kezében lép munkatársai közé. Az üzemben tizenöt esztendő alatt bebizonyította, hogy jó munkaerő. A hivatalos okmány tehát nem lesz értékmérő — de tulajdonosa teljesebb embernek érzi majd magát J. M.
