Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-03 / 22. szám
halott mellett vírrasztana, aztán felállt és lábujjhegyen kiment a szobából. Mialatt szokása szerint szundított egy kicsit, időnként felnézett és rövid, gyanakodó tekinteteket vetett a felszolgálónőre, újból nyugtalanság fogta el: mit csináljon azzal a szerencsétlen asszonnyal, aki ott alszik a kisszobában? Talán szólni kellene az állomásfőnöknek? Nagyon jó ember, jól ismeri az emberi szenvedést... Mikor újból felemelte a fejét, a párás ablaküvegeken át már látszott a hajnali fény, mely lilás színű és friss volt, mint a hegyipatak vize. A peron már megtelt emberekkel, de zajongásuk olyan süketen, fojtottan ért el Parvankához, mintha ők is víz alatt lennének. A vonat úgy futott be, mint valami gyors fekete nyíl, és sisteregve megállt. Parvánka összerezzent — az asszony kilépett a szoba ajtaján, arcán megkövült a félelem és fájdalom .. . Követte az asszonyt, aki elvegyült az utasok között és hullámzó kebellel és néha lábujjhegyre állva nézelődött maga körül... De hát így csak élő embert lehet várni. Parvánka utána ment, mert mi lesz, ha ez az asszony itt még valami bolondot tesz a tolató vonatok között... Az asszony most hirtelen kivált a tömegből, mintha valami láthatatlan erő ragadta volna magával, aztán feljajdult s előre sietett. Egy fiatal ember szállt le a vonat lépcsőiről, girhes, hajlott hátú, kezében botot tartott. Elindult a peron kövezetkockáin, botjával tapogatva ki az embereket, poggyászokat és oszlopokat. Az asszony elébe szaladt, ügyetlenül és elkeseredetten ölelte magához, aztán kézen fogta. Parvánka közelebb lépett s egyszerre mintha megnémult volna a szánalomtól és az undortól... még sohasem látott ilyen eléktelenített emberi ábrázatot! Az egyik szeme ki volt ütve, a másik összezsugorodva, csak a fehére látszott. Mély és hosszú, rózsaszínű sebhely, mintha valami csúsző-mászó útját jelezné, szelte keresztbe az egész arcot. Parvánka csak állt, anélkül hogy ereje lett volna megszólalni vagy előbbre lépni. Elfordította a fejét s szeme az asszony könyörgő, megértést kolduló tekintetével találkozott. Ugyanakkor hallotta az asszony biztos, vidáman csengő hangját, úgy beszélt, mintha a fia erőben és egészségesen állna előtte: — Már nem is győztelek várni. Egyik vonat a másik után ... Még szerencse, hogy erre a jó asszonyra akadtam, kipihenhettem magam, aludtam is egy kicsit... Csak nézte álmatlanságtól kimerült szemével. A fiú találomra, ügyetlenül feléje nyújtotta a kezét. Parvánka megfogta a kezet, érezte, hogy az is csonka, két ujja hiányzik. A torka összeszorult, dadogott valamit és hátrább lépett. Az anya csak sürgölődött, tapogatta a batyut és folyton beszélt, mintha ez volna most a legfontosabb: — Mind itt vannak a ruháid? Csak nem felejtettél ott valamit a kórházban, te! A kis vicinális felé indultak, mely a környékbeli falvak felé vitte az utasokat. Parvánka is utánuk ment. Az emberek félrehúzódtak, a tömeg ketté-vált. Utánuk széles, üres barázda maradt, mintha maga a háború vonult volna el itt, melynek léptei nyomán kong az üres, puszta tér. A vak botja halk kopogásának hangja élesebben hangzott a mozdony füttyénél is. A férfiak elnémultak és komoran elfordították a fejüket. A háború lángjai már régen kihunytak, feledve voltak az ismeretlen sírok. S Íme, egy, aki feltámadt, akit a háború megbélyegzett, ott lépkedett közöttük. S magán viselte a háború holt, torz ábrázatát ... Ebben az éjt naptól elválasztó órában úgy lépkedett a kis pályaudvar peronján az egészséges emberek között, mint maga az élő figyelmeztetés. Egy öreg néni, aki libát vitt egy kosárban, földbegyökerezett lábbal állt meg, keresztet vetett és meghajolt, mint valami csodatevő szentkép előtt. Néhány fiatal lány, virággal hajában, nézte és félve simult egymáshoz. A hallgatás járt együtt lépteivel, mely a halált és szerencsétlenséget kíséri. Csak az anya igyekezett mindenáron frissnek és vidámnak tűnni, mintha olyan fiút vezetne kézen fogva, akiért a lányok úgy lángolnak a szerelemtől, mint a száraz falevelek .. . Csak a szeme sírt.. . Parvánka elkísérte őket, felsegítette a poggyászukat és nem nézve a fiúra, elbúcsúzott tőlük. Nem néztek ki az induló vonat ablakán és nem integettek — mintha arra sem volna erejük, hogy üdvözöljék a hajnalt, mely most volt születőben ezen a kis pályaudvaron ... Parvánka visszament és hozzáfogott a poharak elmosásához. Ujjai a megszokás ügyességével mozogtak. De a torkát még mindig összeszorította valami, mint sírás után. Az ő fia arca fehér, szeme fekete, ép és tiszta fényű. Gondolatban kiszámította, hogy ez a fiú alig lehetett egy-két évvel idősebb, mint most az ő fia, amikor ... Parvánka haragosan nézte a felszolgálónőt. Vad gyűlölettel mormogta maga elé: „íme a kereskedő, a feketéző . .. Nyerészkedett a háborúban, halmozta az éhező emberektől kicsalt pénzt.. . Beszélek a vezetőséggel.. . Látni sem bírom ... Igazán ideje, hogy elmenjen ...“ Aztán egy kis pohárba pálinkát töltött és az apja elé tette: Igyál! A vénember úgy megörült, mint valami váratlan szerencsének. — Egészségedre lányom. Igyál — ismételte Parvánka rekedten az átéltek hatása alatt. — Igyál apám az én fiam egészségére, hogy soha ne aludjon ki szeme tiszta fénye D. A. fordítása na a természet. Mibe került volna az neki? Cserébe lemondtam volna a vakbelemről. Amikor idáig jutott az elmélkedésben, kopogtak. Nagyot nyújtózkodott égnek emelt karral, s úgy szólalt meg: Szabad! Mintha a mennyezetre lenne felkötve karjánál fogva. Csak lassan csuklott össze, s igen hülyén nézett a belépőre. Az életmentő jelent meg az ajtókeretben. — Mégis megfontolta magát. Na látja, ez okos dolog Ha nem, egész életemben adósnak éreztem volna magamat. De hogy talált tám? Elfelejtettem bemutatkozni, és nem modtam meg a címemet. A zömök csak nézett Nyújlódira, s aztán nekitántorodott az ajtófélfának. Nevetni kezdett. Könnyes szemmel nyerített és mutogatott egy hosszú cédulát. A . . a vízszámlát hoztam. Milyen vízszámlát, ember — röhönyödött meg Nyújtódi —, arra, amit kirázott belőlem? — Nem, négy köbméterre, amit meg tetszett inni, el tetszett mosakodni, főzni és mosogatni. Összesen két lej. Én ugyanis augusztus elsejétől a városgazdálkodási hivatal tisztviselője vagyok. Most hajtom be a hátralékokat. Nyújtódi az ágyban egyenesre, majd görbére röhögte magát, és fizetett. A ráncok az arcán mintha kisimultak volna. . . . Este két összeölelkezett ember lépett ki a vendéglő ajtaján. Tánclépésben mentek a járda egyik szélétől a máfikig, és daloltak. Valami olyat, hogy csacsacsa, és igen jól lehetett az ütemére ugyanannyit menni hátrafelé, mint amennyit előre. A milicista megnézte a toronyórát. Szemügyre vette az utcát, hogy elég széles-e. Miután meggyőződött, hogy a csendháborítók sem a törvénybe, se a ház oldalába nem ütköznek — elsétált. így ment haza a bába és az újszülött. BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA „Beszélnek még, de lám az est leszáll, s a két anyú még most is arra vár, hogy talán ma mégis eljön újra, mint két év előtt, a négy vagy öt gyerek. Kezükben szál virág ... — mást nem kívánnak de nem jönnek, hát csak legyintenek: „Tán’ dolgozik megint: szegény gyerek?!" (Kátay Antal: Anyák — az otthonban] II. Társadalmi rendünk egyik szép vívmánya, hogy nemcsak nevében szüntette meg a rossz emlékű „aggmenhelyeket“ és változtatta a „pihenés házává“, hanem a szociális jólét, a szerető gondoskodás biztosításával szépíti az élet utolsó szakaszán ballagó emberek hűlőfényű napjait. Valamikor grófkisasszonyok piperézték kéjvágyó testüket a kastély termeiben, valamikor „kékvérű“ hetérák várták pásztorórára címeres-rangos szeretőiket és a széles ablakon át mohó epekedéssel néztek a távoli útra, hogy feltűnik-e a homokfutó, vagy a könynyen száguldó paripa, repítvén az éppen soros lovagot. Valamikor innen ment parancs a kunyhók lakóinak, követelvén úrbért, tizedet harmíncadot, termés legjavát, zsellérszűzek első ölelését, bőven osztva kalodát és derest. Ma munkában elfáradt emberek lépte koppan a folyosókon, reszkető kezű öregek ülnek az ebédlőben és a társalgóban és a kapu fölött domborodó gőgös címernek a földek felől érkező szelek dúdolják az új dalt: tempóra mutantur! Az a jő, hogy már május van, virágruhába öltözött bokrok köszöntik a napfényes hajnalokat és délután ki lehet ülni a kastély kertjébe a megszokott padra, nézni, hallgatni egymás szavát, vagy csak szótlanul a madarak trilláit, nézni a harsogó-zöld füvet. Anna néni és Erzsi néni ülnek a pádon és görnyedt testüket átengedik a májusi napfény áldott melegének, mert az 6 korukban még hárászkendőben is elbírja az ember a napfény csillogó palástját. Szótlanul ülnek, mert hiszen mit is mondhatnának egymásnak. Éltük cserepeit már ezerszer összerakták, nem volt abban szépen csillogó, csiszolt kristály, nemesen zengő porcelán, csak színtelen nehéz agyag. Falu szélén lakó koldus cigány kottázta életük szimfóniáját háromhúrú magacsinálta hangszeren, könnyel-jajjal gyantázták, nem csoda, hogy nyikorgóit. Anna néni egyedül maradt. Nem is tudja egészen pontosan, hogyan és miért maradt árván, csak azt tudja, hogy mindenki elhullott mellőle, hogy akik vele, általa és körülötte éltek, csak úgy belefáradtak az életbe és elmentek örök pihenőre a temetőkertbe, az egyetlen helyre, ahol már nem parancsolt ébresztőt sem a botos ispán, sem a csendőr. Évekkel ezelőtt irigyellte is egy kissé Erzsi nénit, aki sokszor emlegette három fiát, meg egy lányát, menyeit és vejét, sok szép unokáját és ezen a pádon mesélte el, hogy milyen szép lakásban laknak, micsoda nagy szekrényeik vannak, tele meseszép ruhákkal és mindegyiknek van olyan csodálatos doboza, amit esténként az otthon lakói is nagy szívbéli gyönyörködéssel néznek, mert olyan sok szépet, meg sokszor olyan sok tréfásat lehet látni azon a üveglapon, hogy egy-két órára leolvad a szívről az évtizedes keserűség jege és végtelen jóérzések varázsolnak mosolyt az arc ráncai közé. Tanító, orvos és üzemvezető Erzsi néni három fia, a lánya meg egy gyönyörű nagy hivatalban ül... Így mesélte Erzsi néni egy kis boldog büszkeséggel és azt is elmondta, hogy olyan szép ruhákban járnak a gyermekei, amilyenek valamikor még a bérlő úrnak sem voltak, pedig azé volt az egész határ, meg még egy darab és a masina is, ami összeroncsolta Erzsi néni néhai jó párját. Aztán elkoptak, elfogytak a szavak, karácsony jött, húsvét elmúlott és Erzsi néni négy gyermeke közül az első évben csak kettő jött el egy rövid órácskára, a második évben csak egy, a lányának pedig még nem volt érkezése meglátogatni édesanyját, aki ül a pádon Anna nénivel és egyre lassabban dobbanó szívében rejtegeti a vágyó reményt... hátha éppen ma jönnek ... Igaz, hogy Erzsi néni sok levelet kap. Egy dobozban őrzi a leveleket. Minden évben négyszer négy levél jön: karácsonyra, húsvétra, június 5-re, mert akkor van születésnapja és Erzsébet napra. Azokban a levelekben az unokák is hosszú és , boldog életet kívánnak a nagymamának, udvarias szép tiszta levelek azok, írásos bizonyítékai annak, hogy mit érez négy értelmiségi ember, négy „kultúrember“ az édesanyja iránt, aki napkeltétől napnyugtáig görnyedezett idegenek földjén karéjnyi kenyérért, hogy négy éhes szájat táplálhasson! Négy ember élvezi a jelen hatalmas szimfóniáját, örömtől zengő világban szépülnek napjaik, bőségszaruból hull rájuk a javak egyre bővülő sokasága .. . milyen kevés kellene az édesanyának. A szimfónia néhány halk akkordja, a szívekből egy kis fény, az unokáktól egy kis muzsikáló nevetés, hogy ami csúnya volt, megszépüljön, ami hideg volt, átforrósodjék, hogy a három húr nyekergése az életút végén zsongó, pihentető, megnyugtató dallammá szelídüljön. Anna néni, Erzsi néni ülnek a pádon ... Erzsi néni a nagy kaput figyeli, mert hátha éppen ma jönnek a várva-vártak ... ki tudja ... A kapun túl már látni a temetőben sötétlő sírkereszteket. Péterfi Gyula
