Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-06-03 / 22. szám

CILIA LACSEVA Szófiában él s ott folytat alkotó munkát. Első irodalmi alkotásai költe mények, melyek A falu angyala című gyűjteményes verseskötetben kerültek kiadásra. Eddig két kisregénye jelent meg: A folyóparti ház és a Szomjúság, valamint a Virrad a felhők mögött című elbeszéléskötete. Kisregényei és elbeszélései alakjait az életből mintázza. Az írónő igen sokat utazik. Az újságok és folyóiratok gyakran közlik elbeszéléseit és karcolatait.

CILIA LACSEVA

A

PÁLYAUDVARON

A vonat elment. Minden zaj megszűnt és a peron is kiürült* A pályaudvari óra pontosan fél egyet mutatott éjfél után. Éjszaka volt már, még ezen a helyen is, ahol az emberek mindig ébren vannak ... Az üresen tátongó váróterem melletti kis étteremből alacsony, széles csípőjű, zömök termetű asszony lépett ki. Dagadt lábai be voltak fáslizva. Egy asztalterítőt rázott ki, álldogált egy kicsit és nézelődött. A két gömblámpa fénye hiába világította be az elnéptelenedett peron kövezetkockáit. Szél fújt, és a peronon elszórt papírdarabok éjféli táncukat járták. Az egyik mellékvágányon egy vagon sötét tömege látszott, mozdulatlan volt, mint egy megölt állat teteme. Felette ott világított a kerek, fehér hold, olyan volt, mint egy harmadik világítótest gömbje. Az asszony összehajtogatta a térítőt és nehézkes léptekkel újból bement az étterembe. A váltásig még sokáig kell várni.

Parvánka eloltotta a lámpákat egy kivételével. Akkor vette észre, hogy az étterem egyik sarkában egy aszszony húzódott meg. Az üres asztalra borulva aludt, előtte egy üveg limonádé. Parvánka odament az asszonyhoz és megrázta a vállát. Biztosan lekéste a vonatcsatlakozást, gyakran megesik, hogy az álmos úttól elgyötört asszonyok elalusszák a vonatindulást. Az asszony gyorsan felemelte a fejét és vad félelemmel nézett körül.

— Lekésted a vonatot? — kérdezte Parvánka.

— 0 nem, nem . .. Várok valakit, A fiamat. Nem érkezett meg ezzel a vonattal

Parasztasszony volt, a fejét nehéz selyemkendő fedte. Rövid kabátka és durva szövésű szoknya volt rajta. A haja kócos volt, az arca sápadt, látszott, hogy nagy út van mögötte. De a szeme egészen éber volt, gond és félelem tükröződött benne. Nem, ez az asszony nem aludt.'

— Odaát van a váróterem — mondta Parvánka. Nem volt szokásban, hogy az utasok Itt üljenek hosszasan az asztalok mellett.

Egy pillanat — az asszony félénken körülnézett és keresgélni kezdett a táskájában. Űj pénztárcát vett elő és aprópénzt tett ki. De Parvánka megnyugtatóan intett és leült a mellette levő székre. Az étteremben már nem volt senki más. Az apja elszundított, borostás arca olyan ravasz kifejezésű volt, mint az egérre leső kandúré. Ilyenkor a lánya máskor már adott neki egy pohár pálinkát. A felszolgálónő most öntött magának egy pohár sört és ivott. Zöld szeme fénylett, biztosan most is számolgatott.. .

— Szóval a fiadat várod? — kérdezte Parvánka és elmosolyodott, mert neki is volt fia. Szép szál fiú, gyerekkorában a tejével táplálta. Semmit sem sajnált ettől a gyerektől — ez volt az életének minden öröme. Most meg már a fiúnak azon járt az esze, hogy cukros vízzel simítgassa le a haját, hogy ne ágaskodjon ... Parvánka rákönyökölt az asztalra és akkorát sóhajtott, hogy kikeményített köténye nagyot roppant.

— Várom a fiamat — mondta az ismeretlen asszony és remegő ujjaival megigazította a fejkendőjét. — De hát, lekéshette a vonatot.. .

— Ne félj — ásított egyet Parvánka — majd jön hajnalban a másik vonat. A vonatok is olyanok ám, mint az emberek. Az egyik jön, a másik meg megy .. . Biztosan már régen láttad a fiadat?

éve

Régen. .. Már több mint egy

— Hát bizony, az anyai szív nehezen vár — mondta jólelkű mosollyal Parvánka. — Talán már meg sem ismered .. .

Az asszony ránézett. A szeme tágra nyílt és sárga lángok gyúltak ki bennük.

— Megismerem én az édes fiamat — suttogta, — Hiszen nincs is más olyan mint ő ... Olyan szép szál, egyenes tartású. A lányok úgy égtek érte a szerelemtől, mint a száraz falevél

Parvánka mosolygott. Értette, hiszen neki is volt fia

Tompo Ernő

HUNCUT TÖRTÉNET

Nyújtóéi magas volt és sovány. Csontjai halkan zörögtek, amikor hivatalba sietett. Arcán a pofacsonttól szinte az áliáig két mély barázda. Időtálló barázdák, sírig hű kísérők, és azért telepedtek meg Nyújtóéi képén, mert a képtulajdonost állandó gyomorbántalmak kínozták. Nem tudott örülni a tavasznak, nem érdekelte a madárdal, a szobájában sohasem volt virág, és sohasem nevetett. Egyszóval életunt volt.

Azért csak felkereste az orvost, hogy megnyugtassa magát. Megbizonyosodjon: menthetetlen. Undorodva benyakalta a kását, amivel megvendégelték, s beállt a röntgenkészülék ernyője mögé. Írtak neki egy folytatásos regényt, amit a gyógyszertárban beváltottak töméntelen porra és folyadékra. Ezeket kiskanállal, nagykanállal, marékszámra szedte, és a barázdák Mélyültek az arcán.

Attól függetlenül, hogy megunta az életét, beköszöntött a nyár. Perzselt a nap, kókadoztak a virágok. A férfiaknak alulról, a nőknek alulról is, felülről is kezdett rövidülni a ruhája. Az udvaron a Kormos kutya lógatta a nyelvét, a szobában Nyújtóéi. Végül előkereste fürdönadrágját és kizakatolt a folyóhoz. Belevetette magát a hűsítő habokba, s csak akkor jutőtl eszébe, hogy nem tud úszni, amikor lenyelte az első korty vizet. Lemerült a fenékre. Kapálózott. Kinyújtotta a kezét, jól megfogta a levegőt görcsbe szaladt ujjaival, és megint ivott. Elszántan szárazra akarta inni magát. Aztán felszínre került, s észrevette, hogy szép kék az ég' és kristálytiszta. Ezüstösen csillogott a fűzfák levele, harsogott az égerfák zöldje. Csak a nap volt egy kicsit furcsa. Megnőtt és elfoglalta vakító sárgájával a fél égboltot. Efeletti bánatában Nyújtóéi újfent ivott. Buborékokat engedett a víz felszínére, hatalmasat rúgott és beleordította a világba: Segítség!

Egy fehér fürdőnadrágos, zömök férfi megunta Nyújtódi duhajkodását. Mellé— Amikor kiállt a térre, a fiatal legények mind körülsereglették. Mert édes szavú volt, megértő, összetartó. A haja olyan fekete volt, mint a holló szárnya, a szeme élesen fénylő, mint a sólyomé. Jó neked — mondogatták a többi asszonyok — hogy ilyen fiút nevelhettél föl. Milyen lány is lesz az, akit majd az ölébe ültet. Biztosan aranypólyában született...

Az asszony elgondolkodva ingatta a fejét, mintha most is a szomszédasszonyok hangját hallaná. Kinyújtotta a kezét, mintha a fiát akarná megfogni. Parvánka csodálkozva nézte, mert az asszony úgy beszélt a fiáról, mintha az meghalt volna. Az asszony arca most hirtelen eltorzult a fájdalomtól, sárgává vált és egészen megpsúnyult. Ráborult a sok emberi kéz és könyök súrlódásától fényesre csiszolódott üres asztalra. A teste meghajolt, mint fűzfavessző a viharban. A hangja érdessé vált, mintha sokat sirt volna, és slrós éneklő hangon, mintha friss sír előtt állna, folytatta: Hol van már a szép haja, hol

vannak a sólyomszsmei! Nincsenek már . . . Miért tették tönkre, mért semmisítették meg a fiamat? Miért?

Felemelte a fejét és felhúzott szemöldökkel kérdő tekintettel, vigasztalanul nézett Parvánkára. Parvánka kissé odébb húzódott — hiszen mit lehet tudni, ez az asszony talán nem is épeszű. Mintha ünnepre öltözött volna lel, úgy várja a halott fiát. Vagy talán ivott?... '

Miért tették tönkre a fiamat, meg tudod ezt mondani nekem?-— De hát ki tette ezt? — kérdezte megnyugtató, de szigorú hangon Parvánka, mintha kisgyerekhez beszélne.

— Kicsoda?! Hát a bomba! — sirt fel az asszony, aztán ijedten nézett körül, mutatóujját a szájára téve: — Psszt! Nem szabad neki megtudni, hogy sírtam. Nem szabad!

— Nem, nem — nyugtatta meg Parvánka és nézte ezt az összetört, a fájdalomtól eszét vesztett asszonyt, aki a pályaudvarokon kódorgott és várta a fia érkezését, aki már soha sem tér vissza. Parvánka is anya volt és megértette az anya fájdalmát. A vállára tette a kezét:

— Gyere velem, feküdj le egy kicsit, próbálj aludni ... Van itt egy fekhelyünk

Parvánka hátra vezette az asszonyt egy kis szobába, ahol a tiszta térítőkét tartották. Volt ott egy kis ideiglenesen összetákolt fekhely. Az asszony lezökkent és üres tekintettel nézett maga elé. Parvánka lefektette, az aszszony elnyúlt és kezeivel eltakarta az arcát, mintha valami szörnyű látomása volna. Ajkait összeszoritotta, szemöldökei felemelkedtek egy rettenetes kérdőjel jelképeként... Parvánka mélyet sóhajtott, ült még «It egy kicsit, kezeit összekulcsolva, mintha

úszott, marokra fogta a haját és gyors karcsapásokkal partra vontatta. Kicsorgatott belőle vagy három liter vizet s életre dögönyözte.

Nyújtódi boldog volt, hogy nem kellett felhörpintenie az egész folyót flórájával és faunájával egyetemben. Ez amúgy is felülmúlta volna képességeit. Elkékült ajakkal hálaszavakat dadogott:

— Kívánjon bármit, hiszen életet adott nekem. Kiemelt ős szülőanyánk öléből, pedig mennyire ragaszkodott hozzám. Kérvényezni fogom, hogy nevezzék ki tiszteletbeli bábának — karolta át megmentöjét.

Az csak kedélyesen vicsorgatta fogait a lelkendező Nyújlódira.

— Mit adjak, mit adjak? Az összes megtakarított pénzem a magáé. Van egy vadonatúj nadrágtartóm, tegye el emlékbe. Hát semmire sincs szüksége?

— Nem kell nekem semmi, kérem — szólalt meg őszinte hangon a zömök.

— Ezt bárki megtette volna, ez emberi kötelesség. Most büszke vagyok és jól érzem magam. Nézze, milyen embergyűrű vett körül. Én vagyok a nap hőse Ha nem leszek azzá, most alulról szagolná a halakat.

Megveregette Nyújtódi vállát. Lekent két pofont a vérkeringés meggyorsítása céljából. Szakavatott mozdulattal gyomorszájon vágta, hogy köpje ki a maradék vizet. Aztán kidüllesztette a mellét, szétnyomta a bámészkodókat és ellépdelt.

Nyújtódi tudomásul vette, hogy újra él. Felöltözködött, hazament. Otthon lefeküdt, mert ki akarta pihenni a vízbefulás fáradalmait. Másnap reggel, amikor felébredt, arra gondolt, hogy milyen jó dolga van a medúzáknak Beszívják a vizet, aztán kilövellik, és úsznak, mint annak a rendje. Azzal az erőkifejtéssel, amit tegnap véghezvitt, lepumpálta volna magát akár a Fekete-tengerig is. Egy csinos kis úszóharanggal igazán megajándékozhatott vol-