Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-06-03 / 22. szám

/f/Vzíltb,

MELYBEN ÉLEK

— Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de legtöbbje olvas. Méghozzá színvonalas irodalmat. Romain Rolland, Hemmingway, Tolsztoj, Capek, Móricz Zsigmond, Mikszáth. Vajon miért olvasnak a rőcei lányok? — ötlik önkéntelenül az eszembe. Azért, mert valóban szomjúhozzák az irodalmat, vagy mert úgyszólván az egyetlen szórakozási lehetőség?

— Jól érezzük itt magunkat. Elsősorban azért, mert majdnem valamenynyien faluról kerültünk ide, ahol nincs ilyen kényelem. Akkor fürdünk, amikor akarunk. Nagy szó, — mondják a lányok. — A munka nehéz, dehát hol könnyű? A pénzért mindenütt meg kell dolgozni. Náhink megfizetnek érte. Havi 1400 — 1500 koronát keresünk. Persze sok az adólevonás. De így is kerül valami a takarékpénztárba.

— Zubricky Ilona havonta 300 koronát takarít meg, azonkívül mindig vesz valamit.

Svihla Martinnak, az internátus gondnokának szekrénygondjai vannak.

— Azelőtt a lányoknak két pár cipőjük volt. Most meg a szekrény tele van ruhával, cipővel. Az ágyalja is. Örökké vásárolnak. Kénytelen voltam minden szobába külön egy-egy cipőszekrényt kérni.

Az üzem étterme minden igényt kielégít. Két-három étel között lehet válogatni. Az ételek ízletesek, a szakácsnő és a konyhalány is magyar.

Egyetlen nagy panaszuk van a rőcei lányoknak.

— Unatkozunk. — Ezt a szót nem vehetjük a szó szoros értelmében, de annyi bizonyos, hogy kulturális téren nagy lyukakat kellene befoltoznunk. Tudniillik a mozihelyiség szintén a Kohút szálló épületében van és körülbelül az étterem színvonalán. Elhanyagolt, piszkos, télen hideg. A város és az üzem vezetősége fölvetette ugyan a kérdést: — Mi lenne, ha az új kultúrházban nyitnánk meg a mozit? — A gyár alkalmazottai, —.úgy is mondhatnánk az ifjúság, nagy örömmel venné. A város vezetőinek azonban más a véleményük. Sajnálják az épületet mozi céljára adni. Az állandó használattól nagyon megkopna az épület csillogása, — mondja többek között Viliam Blaha, az Erdőigazgatóság főmérnöke s egyben a városi tanács tagja. — Kétségtelen. De kérdés, minek a csillogása fontosabb, a város ragyogó, új labirintusáé, vagy az emberi lélek csillogása? Mert tégla, mész és homok akad még, de ha egyszer a lélek megkopik, honnan szerezzünk anyagot, hogy új csillogást lopjunk belé? Az eperjesi színház különben is csak egyszer látogat el havonként. Tehát nem ütközik különösebb problémába az új mozihelyiség megoldása. Ugyanez a helyzet a kultúrház tánchelyiségével, illetve kávéházával kapcsolatban is. Egyszer hetenként van nyitva. Lehetne háromszor is! Persze, ez nem jelenti azt, hogy a fiatalság csak táncoljon.

vagy a kávéház atmoszférájában gyújtson erőt a napi munkához. Az viszont vitathatatlan, hogy az ifjúság ha nem is csak szórakozni, de azért szórakozni mindenesetre akar.

— Nekünk jó kislányaink vannak

— jelenti ki Stefan Ondrejka, az üzemvezető. — Nemcsak a munka terén értem, de erkölcsük ellen sem volt eddig különösebb kifogásunk. Ritkán hangzik el ilyen mondat, s annál örvendetesebb.

Ondrej Múdry, az üzem igazgatója, a lányokat kissé kényelmesnek tartja. Miért nem kapcsolódnak be a helyi műkedvelők munkájába? Azzal érvelnek, hogy vasárnaponként hazamennek látogatóba.

— Igaz, hazamegyünk, de nem minden vasárnap. De az is igaz, hogy a helybeli műkedvelő színtársulat tagjai nagyrészt a szellemi dolgozók rétegéből kerülnek ki. Orvosok, hivatalnokok. Kissé zavarban lennék, hogyha velük kellene felvenni a versenyt, — mondja Zubricky Ilona és leánytársai.

A lányinternátus ablakán napsugár ömlik be. A lányok behunyt szemmel könyökölnek, sütkéreznek. Regina Jalsová álmodozó természetű kislány. Az apja tanító, az anyja zeneértő. Klaszszikus zeneszerzők műveit játsza. A nővére konzervatóriumot végzett, ő maga az érettségi elől futamodott meg.

— De jó a nap simogatása, — sóhajtja halkan. Előtte néhány lépésnyire az üzem készülő strandja. Négy éve készül. — Bárcsak víz lenne benne, a víz simogatása is finom, — teszi hozzá.

— Dehát a strand nem akar elkészülni.

— Mikor jöhetek fürödni? — szögezem az üzem igazgatója mellének a kérdést. Összead, kivon, oszt, szoroz, aztán megkapom a feleletet: júliusban.

Blaha főmérnökön látszik, hogy szívügye a város.

— Szerintem a fürdőt kellene rendbehoznunk. Valamikor nagyon látogatott volt. Idegenből is voltak vendégeink. Nagyon lendítene a város kultúráján, szórakozási lehetőséget jelentene a fiatalok részére. Jelenleg az erdésztanonc-otthon van a fürdő épületében. Sajnos erre a célra nem megfelelő.

Egy fél szobában három emeletes ágy, egyszóval hat fiú. Lábbelijük kipárolgása érezhető. Sportlehetőségeik minimálisak. Ez a körülmény kissé meglepő, mert Rőce kis város ugyan, de az erdészetnek hagyományai vannak.

Este van. A hold narancssárgán csüng az ég alján. A Kohút szálló, illetve a volt Cóburg kaszinó kívülről, az esti megvilágításban mesébe illő. Az új kultúrház is, amely egy fővárosnak is dicséretére válna, a tér közepén a Revuca folyik a bölcsek nyugalmával és kettészeli a teret, amelynek a másik részén Cóburg herceg kastélya hallgat. A gázlámpák fénye és a holdé majd hogy össze nem vesznek a csöndes éjszakában. Akár Rőce csodálatos új labirintusa, az új kultúrház, amelyet annyira féltenek, s amelynek nagyon gyors és felületes megtekintése is két és fél órámat vette igénybe — meg a két öreg épületé. — Sorra veszem a három épületet, a két klasszikusat és a közöttük fölépült újat. És az éjben azon merengek, melyikről tudnám megírni gyermekek számára a legszebb mesémet.

M. I.

Stránav felvétele

Olvasóink kérésének eleget téve, folytatjuk „Ország járásiunkat.

Természetesen minden adatot nehéz megszerezni és felsorakoztatni egy városról, annak környékéról. Ezért arra kérjük olvasóinkat, írják meg szerkesztőségünkbe mindazt, ami érdekeset tudnak kiegészítésképpen a közölt vidékek múltjáról és jelenőről.

KOMOLY DOLGOKRÓL TRÉFÁVAL

о Я — я

Я У)

15

A határban olyan forróság volt, mint aratás idején.

Sokáig mentünk a poros mezei úton, amíg a távolban a sárgásbarna színű óriási parcella közepén észrevettük a színes folthoz hasonló csoportot. Ahogy közeledtünk feléjük, a parányi folt hajladozó, csivitelő asszonyokká nőtt.

Három részre osztva dolgoztak. Az első csoport hosszú gumicsövön keresztül engedte a vizet az előre kiásott lyukakba. A száraz föld mohón szívta magába az életadó kristálytiszta vizet. Időnként egyegy cseppet a lábukra is engedtek, s ezzel hűsítették a száradt földtől átforrósodott talpukat. Nem kell ilyen melegben a cipő, hiszen a porhanyós föld puha — kellemes rajta járni.

Pár méterrel hátrább, a legidősebbek rakták le a palántákat. Ez a könnyebbik része a munkának, nem kell annyit hajlongom, mint az ültetésnél. A fiatalok — ha egyáltalán fiataloknak lehet nevezni a 45 — 50 év körülieket — belátóak az idősebbekkel szemben. Átengedik nekik a könnyebb munkát.

A harmadik csoport a legnépesebb, ők az ültetők.

Amíg kezük alatt szaporodnak a paprikasorok, sok minden szóba kerül.

Gyakran a legkomolyabb dolgokból is tréfát űznek. Szidják a munkát, hogy hajnaltól estig ki sem látszanak belőle, még pihenésre sem jut idő, nem is beszélve az önművelésről, szórakozásról. Vajda Katalin erősen állítja, hogy elmenne a munka temetésére, de télen éppen ő volt az, aki a leghangosabban követelte, hogy valami foglalkoztatást adjanak az asszonyoknak. Hát ilyenek ők. Nem is tudnának élni, ha nap-nap után nem mehetnének dolgozni.

— Négy gyerek mellett meg sem állhat az ember. Az enyémek iskolások — mondja Ficza Rozália, amíg egy gyenge palántát szúr a földbe.

— Az már kész szerencse, ha iskolások. Sokkal rosszabb a helyzete annak, akinek három éven aluli a kicsije. Mert azt aztán igazán nincs kire hagyni. Különösen akkor, ha nagymama nincs a háznál — felel Nemes Ágnes.

— Tudja, van' nálunk óvoda, örülünk is neki nagyon, méft enélkül mozdulni sem tudnánk. Csak hát ezt már kévéséijük. Bölcsődére is szükségünk lenne, ahol a három éven aluli gyerekeket is elhelyezhetnénk — követelődzik Szládicsek Mária.

Az asszonyok összenéznek, szinte olvasok a gondolataikban, hogy na, ha már itt tartunk, jó lesz azt is megmondani, mi mindenre lenne szükségünk. Most itt az alkalom, a mérnökagronómus is hallja — nem lesz a szó falra hányt borsó. Az egyik neki is bátorodik:

— Nagyon megkönnyítené a munkánkat a közös étkezde, ahol legalább ebédet kaphatnánk. A főzés rengeteg időt igényel, amit másra is fordíthatnánk.

— Bizony reggel négy órakor kell felkelni, hogy megfőzzük az ebédet, mire munkába megyünk. Délben csak hazaоо

N

'Я 1 и • я H

а

'Q

"а

с

ugrunk, s míg melegszik az étel, el is fogy. Nincs időnk rendesen még enni sem — panaszkodik Varga Katalin.

— Új vendéglőt építenek a községben. Ebben találhatnának helyet a közös étkezdének is. Csak egy kis támogatásra lenne szükség — kacsint huncutul egy barna asszony a fiatal mérnök-agronómus felé, s várja, vajon mit felel rá a címzett.

— Jól van Marika, majd utánanézünk — ígéri meg tüstént az agronómus.

Még sok minden szóba kerül. Az aszszonyok elmondják, milyen jó, hogy a faluban van tisztító. Az ágyneműt, férfiingeket, gyerekholmikat legtöbbjük a mosodába adja. Egy asszony összeszedi, majd a nyitrai Szolgáltatások Házától kijönnek érte. Ugyanígy történik a ruhatisztítás, festés is. Aztán a háztartási gépekről beszélnek. Legnagyobb hasznát a mosógépnek veszik, különösen a több gyerekes anyák munkáját könnyíti meg. — Enélkül már létezni sem tudnánk — állítják az asszonyok.

Beszélünk, vitatkozunk — észre sem vesszük, hogy elszalad az idő. A nap elérte a tetőfokot. Az asszonyok ’szinte ösztönösen — hiszen óra egyiknél sem volt — összekapták holmijukat, s mire a faluban megszólalt a déli harangszó, úgy szétröppentek, mint a verebek. Jóformán körül sem nézhettem, már csak hárman álltunk a parcella végén, az agronómus, a kertész és én. A negyvenhét asszonynak már nyoma sem volt.

Bent a kellemesen hűvös irodában az asszonyok vezetőjével, Kmetyo Teréziával beszélgetünk. Ő a nagycétényi szövetkezet egyik nagyrabecsült csoportvezetője. Egészséges, napbarnított bőre elárulja, hogy nagyon sokat tartózkodik a határban.

— Hát bizony az én munkám reggel hattól késő estig tart, sőt gyűlések idején az éjszakába is belenyúlik. De nem sajnálom az időt. Nagyon jól megértjük egymást az asszonyokkal, készségesen jönnek, bármilyen munkáról is van szó. Nem kell házalnom, mint két évvel ezelőtt. Reggel, amikor tejért jönnek, szólok nekik, s ők már mennek is. Dolgos asszonyok ezek, csak a munkának élnek.

— Azt mondják rólam, én tudok a legjobban a lelkűkre beszélni — mondja mosolyogva, a hang mögött megbúvó jóleső érzéssel.

Ez már elismerés, mely nemcsak neki, hanem az összes asszonynak szól.

H. Zsebik ЪагоЬа