Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-27 / 21. szám
— Derüljön fény a titokra, hulljon le a lepel ... — akartam mondani, de még idejében elnyeltem a szót. Hogyisne, hiszen humorista-karikaturistával állok szemben, — azaz ülök egy hangulatos kiskocsmában, Prága óvárosában — akinek az a foglalkozása, hogy mindenből tréfát csinál. Még majd „elérti“ szavamat, s holmi striptease-re gondol: ingre-glóriára vetkőzik! Inkább ezt mondtam: — Tehát Ön, Bedfich Kopecny rejtőzködik az ismert cseh karikaturista: a híres Neprakta álneve alatt. . . Először büszkén kihúzta magát, aztán legyintett. Fejét ingatta, söröspoharát szorongatta: — A bókot köszönöm, de sajnos nem vághatom egyedül zsebre. Ugyanis én Nepraktának csak az egyik fele vagyok! A másik fele: Jifi Winter . . . Nálunk valóban érvényesül a kollektív vezetés elve, mert négy lábbal járjuk a szerkesztőségeket, négy kézzel rajzolunk és két buta fejjel gondolkozunk. Mi vagyunk az „énhasadásos“ karikaturisták, akikből kettő van, pedig a rossz nyelvek szerint egy is sok lenne! — És hol hagyta a másik felét? — Pillanat! ... — mondta, s aggódva körülnézett, zsebeiben kotorászott, még az asztal alá is bekukkantott. — Nincs itt! Elutazott. . . Elégedjen meg szerénységemmel! Bedfich Kopecny őszülő hajú, kicsit hajlott hátú ember, akiből jellegzetes fanyarsággal árad a tréfa, s az öngúny. Jó lesz vele vigyázni, mert észre sem veszem, s máris tréfásan „behúz a csőbe". . . Vajon hol és hogyan ismerkedtek össze Jifi Winterrel? — 1940-ben, Prágában, egy régiségboltban találkozott két nem egészen normális ember: ezek voltunk mi! Mindenféle poros vacakot összevásároltunk, s beszédbe elegyedtünk . . . Így történt! A háború NEPRA^TA = ? aztán szétválasztott bennünket, de Prága felszabadulása után azonnal keresni kezdtük egymást. . . Alaposan megtaláltuk! — És a név? A Neprakta? Hogyan született? .. ■ — Neprakta ... ez valahogy illik ránk. Azt jelenti: nem praktikus ember! S mivel „a“ végződésű, mindenki azt hiszi, hogy nőt takar. A nőket szidni pedig nem illik, ugyebár? . . . Világos? ... Ez a csel sokáig megvédett bennünket! Tíz évig a családon és a gyakorta cserélődő menyasszonyokon kívül, senki sem tudta inkognitónk titkát. Annyira összenőttünk, hogy Jifi egyik menyasszonya kijelentette: ha nem veszel el, hozzá megyek Bedfichhez! Annyira hasonlítanak egymáshoz? Egyáltalán nemi ... Én tíz évvel idősebb vagyok Jifinél, de a rossz nyelvek szerint még ma sem nőtt be a fejem lágya... Én hosszú és sovány vagyok, Jifi kicsi és kövér. Én bohém és rendetlen vagyok, Jifi jófiú és elegáns. Én buta vagyok, ő pedig nagyon okos, s kiválóan ért az állatokhoz és a növényekhez. Én megelégszem azzal, ha „családtagként“ fogadnak a prágai kiskocsmákban, Jifi pedig imád utazni és reprezentálni . . . — Hát a munkát hogyan osztják meg? — Ez kemény dió volt, mert mindketten szerettünk volna rajzolni. Hajbakaptunk rajta, s aztán pénzt dobtunk fel: fej vagy írás? . . . Mondanom sem kell, hogy mint mindig, most is rám esett a rosszabbik feladat. Én gyűjtöm a tippeket, írom a krokikat, vázlatot készítek a rajzokhoz. Jifi aztán „tisztába teszi" őket . . . — Tehát ellentétek, akik kiegészítik egymást . . . — Csak részben, mert bolondériánk közös. Barátságunk kezdetétől hobbynk maradt a régiségek gyűjtése . . . Most például nagyon boldog vagyok! Képzelje: a minap sikerült három rozsdás tehénkolompot vásárolnom! . . . — Hol tartja ezeket a holmikat? — A műtermemben! — válaszolta, de nem folytatta mondákáját. A homlokára, majd az asztalra csapott, aztán felugrott, a fizetőpincért kereste, s a némajáték végeztével kiadta az útirányt: — Jöjjön, megmutatom magának az én féltve őrzött kacatjaimat . . . Percek múltán már a meredek óvárosi utcákon bandukoltunk a műterem felé. Bedfich Kopecny hol jobbra, hol balra köszöngetett: itt őt mindenki jól ismeri, s messziről megsüvegeli. Közben tovább ömlött belőle az ön gúnnyal ötvözött szó: — Majd meglátja: a műterem húszon hat négyzetméteres, de ebből csak egy félméteres kis asztalt használok rajzolásra. Most éppen költözködőben vagyok. Ezt nem a várható rendetlenségre mondtam, hanem arra, hogy csak ötszáz méterrel arrébb van az új műtermem, de már harmadik hete egyfolytában hurcolkodom. Jifi lakása is tele van mindenféle régiséggel és gombostűre szúrkált bogarakkal .. . A múltkor éppen arról beszélgettünk, hogy ha már nem tudunk dolgozni, nyitunk egy kis N eprakta-boltot, ahol valóban semmi sem lesz praktikus . , ■ Rövid volt az út, már meg is érkeztünk. Az udvarról nyíló dupla műterem-ajtón hatalmas lakatok fityegtek: inkább mókás dísznek, mint zárnak ... A múzeumi darabnak is beillő rádióból zene szólt, pedig nem kapcsolta be senki! — Soha nem zárom el, mert nem vagyok benne biztos, hogy újra be tudom-e kapcsolni — magyarázta Kopeöny. — Ez a Neprakta-rádió! Művészi rendetlenség fogadott. Tányérok, szobrok, táblák, kardok, lámpák, kolompok sokasága . . . Lehet itt egyáltalán dolgozni? — Valószínűleg, mert már három önálló karikatúra-kötetünk jelent meg. Most készül a negyedik. Címe: „Férfiak — vasban". . . Már rég le kellett volna adnunk a kiadónak, mert az előleget tüneményes gyorsasággal lecsorgattuk a torkunkon . . Dehát tudia, hogy van az ilyesmi. Az ihlet csak akkor jön, ha már nagyon szorít a cipő! . . . Aztán volt néhány kiállításunk is. Az egyik megnyitón meginterjúvolt a prágai rádió riportere, s megkérdezte: szeretem-e a humort? Remegni és dadogni kezdtem, s valami olyat hebegtem, hogy a humort szeretni kell, mert ez az élet elixírje. . . Másnap többen gratuláltak: öregem, hogy te milyen jól komédiáztál! Pedig én komolyan izgultam, de a humoristának még a komolyságát is tréfának veszik . . . Már kint álltunk a macskaköves óvárosi utcán és búcsúzkodtunk, amikor elújságolta: Az észak-csehországi Most bányaváros fiataljai rólunk nevezték el klubjukat. Neprakta-klub . . . Ugye, milyen jól hangzik? Nem gondolja,, hogy ez újabb lépés a Nobel-díj felé? Arca ezer mosolygó ráncba szaladt, s agyonra nyűtt kalapjával sokáig integetett. Aztán bandukolva elindult a hepehupás macskaköveken, a kanyargó régi utcácskákon, amelyekben egész élete, minden művészete, kiapadhatatlan humora gyökerezett. Viszlát, Neprakta! Azaz: viszlát, Bedfich és Jifi! SOMOS AGNES !:пцу valaki megfelelő maneken lehessen, úgyszólván teljesen át kell alakulnia. Egy manökennek nem elég az, ha csinos arca van, minden szempontból tökéletesnek kell lennie, ez pedig kemény munkát igényel. A manekennek minden trükköt fel kell használnia ahhoz, hogy az előnyeit ki tudja emelni, s a hátrányait el tudja rejteni a felvevőgép előtt. Az arcot megfelelő kikészítéssel meg lehet változtatni, de a legcsinosabb lány sem ér el kellő eredményt, ha a szükségnek megfelelően nem tud különböző pózba helyezkedni, s nem tudja legalább ötvenféleképpen fésülni a haját. Ezen kívül a varráshoz is kell értenie, mert a legtöbb ruhamodell nem áll rajta rögtön olyan tökéletesen, mint az a fényképen látszik. Fordné specialitása, hogy a lányoknak új arcot varázsoljon, Juttát egy „szépségtükör“ elé ültette. Ez a tükör az ö találmánya, amelyen keresztül fényképezni is lehet. Jutta haját egy kendővel lekötötték, s a „sminkelést“ figyelemmel kellett követnie, hogy később ezt a műveletet maga is el tudja végezni. Arcának kikészítése után a hajára került sor, amit nagyon hosszúnak találtak. Egy ismert fodrász megnézte a haját. Ennek a jónevű fodrásznak ugyanis az volt a véleménye, hogy tulajdonképpen nem is a haj liuszsza fontos, hanem az, hogy a frizura megfeleljen a maneken egyéniségének. Jutta haját túl hosszúnak találta, ezért levágta, s a félhosszú hajból néhány frizurát próbált, ami mindig más kifejezést kölcsönzött az arcának A felvevőgép rögtön elárulja, milyen tehetséges a modell. Fordné az új manekeneket Fred Smith-hez küldi, mivel ez az ismert New York-i fényképész tud legügyesebben bánni a kezdőkkel. — Ezer számra jönnek minden hónapban New Yurkba a csinos lányok, hogy mint manekenuk próbáljanak szerencsét. De bizony ebben a mesterségben nehéz helytállni. Nem szabad elveszítenie a lelkesedést, s minden alkalmat meg kell ragadnia érvényesülése érdekében — mondta Fred Smith. — Bárcsak minden fényképész olyan lenne, mint Fred Smith — mondta sóhajtva Jutta, mert megtanulta, hogy sajnos nem mindegyik olyan türelmes, mint ő. Nap-nap mellett felkereste a fényképészeket, akik semmi biztosat nem ígértek. Ez bizony nem volt valami vigasztaló, de ő továbbra is kitartott. Egy szép napon aztán a híres Vogue című divatlap szerkesztősége felhívta a Ford-céget, hogy küldjék el Juttát. Ez még nem jelentette azt, hogy rögtön a Vogue címlapjára kerül a fényképe, de első lépés lehetett a sikerhez. Jutta angol nyelvtudásával megnyerte a Vogue igazgatónőjének tetszését. A fényképészek ugyanis nem szívesen dolgoznak idegen nyelvű manekenekkel, mert azok nem értik meg jól az utasításaikat. Az igazgatónő rógtiin próbafelvételt készített futtáról Egyelőre csak a Vogue nyilvántartó jegyzékébe került be. Tovább kellett várnia a nagy alkalomra. Természetesen ezt az alkalmat nem lehetett karba tett kézzel kivárni. Tovább próbálkozott, míg végre megismerkedett Mr. Johannái, a híres kalaptervezővel, aki szerint Jutta kimondottan kalapmaneken. Jutta lassan megbarátkozott a felvevügéppel, megszabadult gátlásaitól, s rájött arra, hogy egy manekennek milyen sok-arcúnak kell lennie, hogy vissza tudja adni a különböző nőtípusokat. A Brigitte nyomán L. M.
