Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-20 / 20. szám

a sarki büfében meglátogatta Andulkát, aki egymaga bonyolította le a forgalmat, s közben csészealjakat, meg ibrikeket tolt az ócska presszógép különböző pontjai alá, oda, ahol a forróvíz csöpögött.

— Csurog, mint egy ócska teknő — panaszkodott. — Már egy éve Ígérgetik az új gépet. Éppen az előbb mondta meg nekik a magáét, adják ki ők maguk a napi háromszáz porciót.

Csevegés közben az ujjal egy zongoraművész virtuozitásával suhantak a kiszolgált nikkelezett gépezet fogantyúin. Martin mélabúsan szemlélte tojásdadra torzult tükörképet a presszógép csillogó hengerén, de emellett azt is megfigyelte, hogy Andulka két kiszolgálás között piros ceruzával jegyzi be a diagramba a napi terv teljesítését.

— Hiába, a nő csak nő marad — elmélkedett — még a diagramot is úgy rajzolta be, mint holmi keresztöltéses kézimunkába a mintát.

— Ma több a rumos tea — állapította meg Andulka. — Biztosan az idő meg a nátha miatt. Mindenki náthás. Azt hiszem, nem ártana a cukor mellé még egy izzasztó tablettát is adni.

A presszógép furcsa hangokat hallatott. Olykor szinte felsóhajtott, s ezután a csapból forró könnycsepp pottyant a pultra. Máskor meg dühösen fújtatott, mint egy kövér lúd.

Martin gyakran gondelt arra, hogy az öreg gépezetek idővel olyan tulajdonságokat vesznek föl, mint az élő szervezetek. Amikor az országúton ócska, zörgő autókat előzött meg, úgy érezte, hogy néha annyira kifulladnak, hogy meg kell állniuk, és ilyenkor aztán kis tócsát és apró füstfelhőket hagynak maguk \(tán. A presszógép jelenleg éppen pihenőt tartott és úgy dorombolt, mint a cirmoscicák. A dorombolás közepette Martin meghallgatta a különféle betegségekről szóló előadást és arra gondolt, hogy Nyakigláb is biztosan náthás. No, az is extra gyönyörűség lehet, betegnek lenni olyan albérletben, mint amilyenben a lány lakott. Hideg és üresség. Korszakalkotó ötlete támadt. Elmegy és megnézi. Váratlanul fog betoppanni, a háziasszonynak azt mondja, hogy hivatalos üzenetet hozott és hogy kint vár a kocsi. Persze, előbb még hazaugrik valami harapnivalóért, és útközben vesz egy üveg bort, vagy esetleg valami erőset. Nyakigláb oda lesz a csodálkozástól, még haragudni is elfelejt majd. És ő mindent megmagyaráz, lehet, hogy be is fűt neki, hogy ne kelljen kimásznia az ágyból, főz egy tisztességes teát, s majd ráparancsol, hogy kímélje magát, s hogy rendesen egyék.

Nyakigláb virágos flanell hálóingben feküdt, kipirultan és kábán a láztól, a jégveremre emlékeztető szoba közepén. Nem is lepődött meg, meg sem ijedt, csak félig észlelte és hallotta, ami körülötte történik. Szerette volna összpontosítani a figyelmét, de a nyugtalanító forróság arra kényszerítene, hogy a szemben levő falat bámulja, s hogy a tapétaszerű mintán a zöldes és a fehér csíkokat számolgassa. Rengeteg volt belőlük, sohasem ért a végére. A harminckettedikre jól emlékezett. Egy ottfelejtett és értelmetlenül magasan — ahová sem képet, sem órát nem akasztanak — bevert kampósszög törte meg a vonalat. De ezután már minden egybeolvadt, s a számolás fárasztóvá és kimerítővé vált. Martin az éjjeliszekrényre tette a befőttes üveget a zsírba lesütött sülthússal, a rumot és a kompótot. — Magas láza van — mondta, de a hangja tompán és elveszőn ért el a lányhoz, úgy, mintha egy helyiérdekű vicinális hirtelen megállt a nyílt pályán, s valaki a mellettük levő kupéban hangsúlytalanul, mormolva beszél.

— Nem akar borogatást, vagy teát, vagy kompótot?

Nem akart semmit. A fiú csak fölöslegesen zavarta s neki állandóan viszsza kellett térnie az ottfelejtett kampősszöghöz, ahhoz az egyetlen szilárd harmincketteshez.

Haragszik rám?

A „NNNNNNem“ elején a sok nbetű vacogva ropogott és mégsem volt meggyőző.

— Miért jött egyáltalán?

Hoztam magénak valamit. Nézzen csak ide, hazai, minden friss. Talán mégiscsak ki kellene nyitni a kompótot. Ha beteg voltam, nekem mindig ezt adták.

A falon a vonalak életre keltek és mint imbolygó vízinövények egymásba olvadtak. Talán minden jó lenne, csak senki se szólna egy szót se.

— Tulajdonképpen mit akar tőlem a kompőtjáért?

Hogyhogy?

— Csak úgy.

Mint a szövőgépen az orsó, úgy futkosott a pillantása egyik faltól a másikig azon a kínzó, zöldes tengelyen.

— Csak úgy kérdezem. Hiszen tudhatná, hogy Fanni mindent kitálal. Miért mond neki ilyen dolgokat?

Martin zavarba jött, de a tagadásnak nem volt értelme.

— Hiszen ismeri Fannit. Minden másodiknak volt vele dolga, ö ezeket az izéket nem veszi komolyan.

— Nem veszi komolyan? Fanni harminckét éves. Harminckettő. Buta és jó. Férjhez akar menni és gyerekeket akar és főzni akar. Maguk mind hülyék. Harminckét éves és minden olyan gyorsan múlik, nemsokára negyven lesz, negyvenegy ... Maga nem jött rá, hogy Fanni attól fél, hogy senkit sem talál magának? Hogy valakinek azt mondja: nem, és talán pont ez lenne az, akinek főzhetne és moshatna és gyerekeket nevelhetne? Maguk mind hülyék.

Nyakigláb fölült és vacogó fogakkal, kapkodva hadarta a mondatokat.

— Vigye a húsát meg a zsírját, szedje az irháját. Nekem egyáltalán nem akaródzik magával beszélni, itt van, vigye, tűnjön el!

Martin kínosan érezte magát. A kapu alatt kinyitott egy szemetes bödönt és úgy belecsapta az üvegeket, hogy ezer darabra törtek, és a dohos bérházat egyszeriben elárasztotta a vidéki éléskamra meghitt illata.

Egy üveget meghagyott, ezt az autóban kinyitotta és nagyot húzott belőle.

A sarki büfébe olyan bizonytalanul lépett be, mintha legalábbis egyetlen függő sínen kellene eljutnia a pulthoz.

Andulka naponta háromszáz porciót adott ki. Ez háromszáz embert jelentett s ezeknek talán mindegyike valamin elgondolkozott a kávéja fölött. Andulka a hivatása gyakorlása közben olyan diagnosztikai tapasztalatokat szerzett s olyan szívélyes magatartást sajátított el, mint egy öreg doktor bácsi, aki ismeri a betegeit, tudja kinek ml kell. Amikor megpillantotta Martint, szó nélkül három adag kávét szórt a csészébe, s erélyesen megrántotta a gépezet fogantyúját.

— Hol ázott el ennyire, Martin?

Martin méla undorral intett. Jobb volt fölhagyni a kérdezősködéssel. Tehát Andulka a piros ceruzával tovább hímezte a diagramot, s lezárta a napi bevételt.

Nyakigláb a betegsége után még sokáig nem tért vissza a hivatalba. Helyét egy öregedő hajadon foglalta el és izmos ujjaival vadul csépelte az írógépet.

De Martin szívósan leste az alkalmat, s készült a leszámolásra Nyakiglábbal. Egyik szombat délelőtt az udvaron összeszólalkozott egy pasassal, aki nehéz ponyvával fedett teherautójával elzárta az utat, és aztán az ebédlőben az asztalnál meghallotta Márta hangját: — Nekem aztán senki se mondja aranyoskáim, hogy az csak úgy van, hogy valaki isten tudja milyen sokáig vidéken gürcöljön. Ki tudja, mi bújt abba a lányba és most valaki miatt truccol.

Az ebédlő magas ablaka alatt felbőgött egy nehéz motor, s mire Martin kirohant, az autó, amely a minisztérium alkalmazottait egyéves brigádmunkára szállította valahova az Érchegységbe, már eltűnt a kapu mögött. A zöld ponyva alatt ott ült Nyakigláb is.

Martin szó szerint vette Márta szavait. Csakugyan dac. De a kisasszony hiába berzenkedik. így vagy úgy a történtek után mégiscsak 6, Martin, tesz pontot. Egyszer Andulkával is beszélt a dologról. Andulka figyelmesen nézett rá a gőzfelhőn keresztül és megkérdezte: — Miféle leszámolásra gondol, Martin? Ez a lány akárhogy is van, tetszik magának.

— Ugyan menjen, nevetséges. Mit nekem egy ilyen nyeszlett alak. Én a kisebbet és a gömbölyűbbet szeretem.

Andulka egy pillanatig figyelmesen nézte és csak aztán mondta: — A gyerek után mindegyik meggömbölyödik.

Martin mégsem várt hiába, ősz volt, egyedül parkolt az udvaron, és akkor megpillantotta a lányt. Elsuhant a kapus fülke előtt, majd elnyelte a hosszú folyosó. Utolérte. Már régen készült a szúrós, dühös és gonosz mondatokra. De amikor a lány szembefordult vele, nem tudta őket kimondani. Csupán dadogó örömöt érzett a találkozás felett. Az alatt az idő alatt, amíg nem látta, teljesen megváltozott. Egészséges volt, csinos és napbarnított. Amilyen gyorsan csak tudta, kisőpörte magából a szemrehányó, rossz szándékot. Utóvégre nem bolond, hogy kellemetlen dolgokról beszéljen egy jóképű lánnyal. így már más! A lányban azelőtt volt valami boldogtalanság, valami, ami szánalmat keltett és ugyanakkor ingerültséget is. Most mindez eltűnt. Alaposan meg akarta nézni, megfogta a kezét és így fordította egyik oldalról a másikra: — Nocsak mutassa magát!

Istenem, magából egész csinos nő lett.

Aztán egy süket perc következett, megállt az idő. Martin képtelen volt egyszerre mindent felfogni, még boldogan nevetett, de már tudta, hogy mindennek vége.

— Ügy, szóval maga ilyen! Ilyen!

Észrevette, hogy Nyakigláb gyermeket vár. S most ismét szerette volna összekaparni mindazt a rosszat, amit mondani akart neki, amire olyan gondosan készült, de semmi sem jutott eszébe.

— Szóval maga ilyenl

— Én férjhez mentem, Martin.

Szerette volna, ha most ellenszenvessé válik, hogy visszatérjen a lány nevetséges, nyakigláb otrombasága. De sehol semmi.

— És mi lesz az énekléssel? A kifőzött ruha fölött fog majd énekelni?

Hallgatta saját szavait és tudta, hogy mindez csak ostoba és meddő fecsegés. Hiszen otthon, amikor mostak, a folyó víz csörgedezése gyöngyöző rezgéssel töltötte be a konyhát és az anyjának meg a testvérének dalolása valószinűtlenül ás fülbemászón árasztotta el a házat, amely tele volt gőzzel és nedves illatokkal. A lányt akarta megsebezni, és magát ütötte meg.

Minden ellene fordult. Semmivel sem lehetett megtiporni azt az érzést, amely sohasem érte el teljességét, már nosztalgikus bánat árnya zuhant rá, már hervadt koszorú illata szőtte át.

Hát szóval maga ilyen.

És őt semmi sem érintette. Megvolt a maga boldogító gondja, kezet nyújtott neki s otthagyta, mintha soha semmi, de semmi sem történt volna.

Martin még egy darabig követte, kikísérte a szerelmét úgy, ahogy kikísérik az ezüst angyalos kocsit, amikör a lovak fehér sörényén gyászkokárdák libbennek, fekete és fehér nyoszolyólány lépked utána, és a kabátok hajtókáján gyászszalaggal átkötött mirtuszág zöldell. Amikor Nyakigláb a folyosó végén eltűnt, ő csak arra figyelt föl, hogy olyan vigyázva és óvatosan lépkedett, mint az az ember, aki értékes terhet hordoz.

Fordította: Láng Éva