Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-20 / 20. szám

JINDftlSKA SMETANOVÄ ahhoz a fiatal írónemzedúkliRz tartozik, amelyik az űlel igazi arnát egyedül, egyéni utakon akar ja felfedezni. Smetanová született elbe szelő. Hősei mindig egyszerű városi vagy falusi emberek, akikről olyan közvetlenül szól, hogy hitelességükben senki sem kételkedik. „Hangverseny a platán alatt“, címen megjelent első művére, amelyből a „Nyakigláb“ című elbeszélést mutatjuk be olvasóinknak, — az útkeresés és már a komoly művésszé érés is jellemző.

Hosszú volt és vézna és mindenki Nyakiglábnak szólította. Amikor a lányok az irodából átmentek az udvaron — ahol a sofőrök parkoltak — az üzemi étkezdébe, elsőnek mindig Mártuska, az „aranyoska“ ment, utána következett a kövérkés, szőke Fanni, aki Jóakaratúan és buzdltóan vigyorgott az autós fiúkra, és végül fehér galléros, kék munkaköpenyében Nyakigláb kullogott zavartan.

— Csao, aranyoskáim, — cslcsergett Mártuska, és úgy sugározta apró mosolyait a sofőrök felé, mint a repülőtér Jelzőállomása a leszállást engedélyező fényjeleket.

— Nini, Mártuska, hogy magának ma milyen remek blúza van — szólt utána Martin, a klsuvlckolt miniszteri Tátra-kocslból.

— Sose törődjön vele, aranyoskám, nem maga adta rá a pénzt. — Mártuskát az autós fiúk nem érdekelték különösebben. Volt egy „apuskája“, aki rendszeresen ellátta „stipendiummal“, na meg... — Hogy ennek micsoda szerencséje van — mondogatta Fanni. — Istenkám, nekem bezzeg senki sem vesz semmit és neki meg mindene megvan. Meglátjátok, hármunk közül úgyis 6 megy először férjhez. Hiába erre is születni kell.

Nyakigláb utolsóként ment, feszült várakozással telítve, és már előre is reszketve, hogy a fiúk mit fognak a fejéhez vágni.

Már azt hitte, hogy ezúttal megúszta minden megjegyzés nélkül, de amikor belépett az ebédlőbe, meghallotta Martin hangját:

— Odanézzetek, ennek a nőnek olyan a lába, mint a diétás virsli.

Az autós fiúk heherésztek és Nyakigláb ügyetlenül csetlett-botlott, szinte belegabalyodva a kettős ajtóba, s mielőtt asztalhoz ült volna, fölöslegesen sokáig és zajosan tologatta a székét. Végre lecsillapodva megtalálta a helyét, s amikor a felszolgálónő eléje tette a levesestálat, a merőkanállal megfontolva fölkeverte a levet, hogy az aljáról fölkerüljenek a répakarikák és krumplldarabkák, majd nagy gondosan egészen a karimáig merte a tányérját.

Olyan összpontosított figyelemmel hajolt a tányérja fölé, mjnt az útkaparó, aki az egész napi nehéz kulizás után az útszélen ülve szeli bicskájával a karaj kenyeret. Nagy kezével egymás után vette ki a kenyérszeleteket az asztal közepén álló kosárból, és olyan lelkiismeretesen és olyan mélységes tisztelettel evett, amely azoknak az időknek maradványa, mikor a földre esett kenyérdarabot szokás volt megcsókolni.

Viszont az aranyos Mártuska olyan torkosán és gusztustalanul kotorászott az ételben, mint valami gém, és szenvelgőn tekingetett Fannira, aki nagy gondosan úgy osztotta be az ebédjét, hogy minden falat húshoz Jusson egy darab gombóc, és közben szünet nélkül kotyogott. Arról, hogy valahol olyan pllulákat találtak fel, amelyek elveszik az ember étvágyát és olyan szenzációsan, de olyan szenzációsan fogyasztják az embert.

A sofőrök a szemben levő asztalnál ültek, és Martinnak állandóan ott

jind&iSka smetanová

fa?

volt a szeme, figyelte hogy ez a Nyakigláb, ez a kis nyiszlett milyen rengeteget eszik. De ugyanakkor arra is rájött, hogy ezen tulajdonképpen semmi nevetni való sincs.

Este a főnöknek pont a ház előtt Jutott eszébe, hogy a hivatalban felejtett egy fontos iratot. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna és Martint a guta kerülgette az öreg feledékenysége miatt. Hirtelen elhatározta, hogy előbb még benéz a sarki büfébe, de a gép olyan halkan és tökéletesen suhant az esőtől és a viszszatükröződő neonfények tarka sáv- Jaitól csillogó úttesten, hogy meggondolta magát és egyenesen a hivatalhoz hajtott.

A palotába illő folyosó boltívei és sötétsége alagútra emlékeztette. A sofőrnek nem akaródzott kitapogatni a falon a villanykapcsolót, inkább fölkattlntotta az öngyújtóját. Mikor túljutott a géplrónők szobáján, csengő althangon énekelt bonyolult operaária ütötte meg a fülét.

Fantasztikus volt. A mögött az ajtó mögött, ahol nappal géppuskát idéző kattogással ugattak az Írógépek, most valaki áriákat énekel és skálázik, majd vissza-visszatér az eredeti dallamhoz. A huzatban az öngyújtó lobogó lángnyelvecskéje Martin ajtóhoz tapadó arcához ért. Heves mozdulattal benyitott. A helyiség sarkában ott állt Nyakigláb, kottafüzetet tartott a kezében és énekelt. Most úgy megijedt, hogy egész aprócska arcából csak a szeme látszott. Kerekre tágult nagy szeme.

— Nahát, maga az?l Alaposan megijesztett.

— Én ... Én nem tudtam, hogy van még itt valaki. Sejtelmem sem volt róla. Én mindig megvárom, amíg mindenki elmegy — motyogott bocsánatkérőn Nyakigláb, és nagy kezével a nyakát szorongatta. — Otthon nem gyakorolhatok. A házi néni nem bírja a lármát.

Martin kakaskodása egyszeriben elillant. Egyszerűen nem tudta, hogy mihez kezdjen ezzel a megriadt, hoszszúra nyúlt nőszeméllyel.

No lám, kinek Jutna eszébe, hogy a hangja Ilyen csengő és mély, akárcsak egy hosszú orgonaslpé.

Nyakigláb kapkodva rakta össze a holmiját. Amikor fel akarta venni a kabátját, izgalmában nem talált bele az egyik kabátujjba. Zavartan forgott maga körül, széttárt karjaival madárra emlékeztetett, amely tehetetlenül verdes a szárnyaival, és szívszorító, szomorú táncot jár.

Nem nézhette tovább. Hozzálépett, hogy fölsegítse a kabátját. Ahogy Így közelről nézett az arcába, észrevette, hogy sokkal fiatalabb, mint amilyennek eddig gondolta, hogy tizennyolcnál aligha lehet több.

— Szóval maga énekelni tanul. Deltát ez jó sok pénzbe kerülhet.

A lány kezel kilógtak a kabát ujjából. A nyaka hosszú volt mint egy gyertyatartó, s tetejébe izgatott fényben ragyogott kerekre nyílt szeme. Érett korban is van ilyen száraz soványság — ez kilátástalan és megváltoztathatatlan — de aztán van olyan véznaság is, amely alig kikelve a tojásból, már a fészekben éhesen tátogtatja a csőrét és szomjazza az életet. Nyakigláb ilyen volt. Mennyi kenyeret kebelezett be délben, és milyen mohón és halálos komolyan kanalazta a vendéglői levestl

— Csak ebben a vacak kis kabátban van?

Az esővíz girbe-gurba patakocskákban csurgóit végig az ablaktáblán. Nyakigláb megragadta az aktatáskáját, s igyekezett eltűnni. Ebben a vékonyka gúnyában még a villamosig sem jut el anélkül, hogy bőrig ne ázna.

Ha vár egy pillanatig, hazaviszem. Az öreg valami papírokat ittfelejtett.

Közben állandóan azon törte a fejét, hogy egy géplrónő hogy tud kijönni abból a pár száz koronából, ha méghozzá ilyen fiatalka. Itt-ott egy harisnya, meg miegyéb, és éppen azokban az években van, amikor neki otthon a faluban az anyja garmadával rakta a tányérjára a gombócot, s melegített kanállal még egy kis kupacnyi fehér disznózsírt is csúsztatott melléje.

Beültek a kocsiba az iratokkal. Nyakiglábot elöntötte a boldogság. Bámulta Martin biztonságát, s hogy milyen bravúrosan uralja a gépet, és már meg Is bocsátotta déli pimaszkodását. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ismerőst fedezzen fel a járókelők között, akiknek éppen hogy intene és hussl — máris tovasuhanna, mint egy álomkép.

— És kinél tanul énekelni?

Magabiztosan válaszolt: — Bizonyára ismeri a nevét. A Nemzetiben énekelt. Horoviínál.

Martin soha sem hallotta ezt a nevet, de arra gondolt, hogy az illető alighanem Jó firma lehet. Kihúzza a géplrónó zsebéből a pénzt. Visszaemlékezett, hogy ő ebben a korban mindig éhes volt. Az éhség néha még éjszaka is fölébresztette és nem hagyta aludni. Az anyja ezt tudta, ilyenkor fölkelt, s ő hallotta a kamraajtó nyikorgását, a tepsihez ütődő kés zörrenését.

— Anyaaaa, a végét kenje meg, Jó ropogósát — motyogta félálomban, és aztán a sötétben majszolta a kenyeret a sült zsírral, amely sós volt és érzett rajta a hagyma és a köménymag illata. Evett és tulajdonképpen azt sem tudta, vajon csakugyan ébren van, vagy csak ilyen valóságot és illatosat álmodik.

Jó, jó, énekelni tanul, de mi lesz mindebből?

Akárhova is veti a sors, mindenütt belebotlik majd ezekbe a stipendiumos Mártuskákba.

Mit fizet egy óráért?

— Harminc koronát.

Martin füttyentett. — És van ennek

jövője?

— Jövője? — mondta utána elcsodálkozva. — Talán tehetséges vagyok. Dehát ezt csak évek múlva lehet megállapítani.

Megállt a főnök lakása előtt. Fölfutott a borítékkal, s lefelé menet azt mérlegelte, ugyan meddig bírja majd ezt ez a nőszemély. Micsoda féktelen és vad akaraterő kell ahhoz, hogy

ezért föláldozza havi fizetésének egy negyedét... És hogy érdemes volt-e csak néhány év múlva tudja meg.

— És hol tegyem le?

— A ÉiZkovon. Zakkariás utca harmincöt.

Martin készakarva ismét a város közepén hajtott keresztül. Olykor oldalvást rásandltott a lányra, akiben megvolt az a Jó tulajdonság, hogy nem beszélt fölöslegesen. Egész egyszerűen létezett, s mégis látszott rajta, hogy szürke egérke-életében ez az út eseményszámba megy.

Hol vacsorázik?

Otthon. Valamit majd csak készítek.

Martin ezt a valamit el tudta képzelni. Szalmasárga tea, se ize, se bűze, és kenyér, amelyen a vaj vékonyka rétege egyetlen lyukat sem takar el. Az énekmester kezdett az idegeire menni.

— És ml lenne, ha meghívnám?

A lány ismét mérhetetlen zavarba esett. A sofőr egy sörözőbe vitte, ahol gulyást lehetett kapni és pirítást barna sörrel. Vacsora után egy pohárka édes likőrt rendelt a lánynak. Amikor éjszaka hazatért, kellemes érzéssel gondolt vissza az együtt töltött estére. Csak az bosszantotta egy kissé, hogy amikor Nyakigláb kinyitotta a kaput, — és a sűrű eső harmatként csillogott a haján, amely így nedvesen sem simult a fejéhez, hanem göndörén keretezte az arcát, — 6 az egyik fürtöt hátra akarta simítani, de a lány akkor megfordult az ujja körül s egy pillanatra nedves homlokához szorította a kezét. Attól félt, hogy félreérti. Nehogy isten tudja, mit reméljen ettől a mozdulattól.

Márpedig a lány remélt.

Amikor másnap ebédidőben kiöltözve ellibbent az autók előtt, Martin rögtön tudta, hányat ütött az óra.

— Gyerekek, Nyakigláb bérmálkoz ni megy — kacsintottak egymásra a fiúk.

Na, még csak ez hiányzottl És ki tudja, nem hencegett-e már a lányok előtt is. Miket mondhattak ... Mindig Jólesett neki, ha azt hallotta, hogy: — Marci, Marci, hogy csinálod, hogy harmincéves korodra még egy sem fogott meg?

— A fékek, kérem szépen. Az a fontos, hogy a fékek rendben legyenek.

Kissé ficsúros hajlamai voltak, a fiúk előtt mindig kiteregette az ismeretségeit, s mindig hangsúlyozta, hogy ő aztán meg tudja válogatni a partnernőit. Viszolygott még a gondolatától Is, hogy esetleg ezzel a gólyalábú fruskával adják össze, aki egészen fölöslegesen csetlett-botlott az udvaron, s olyan pillantásokat vetett felé, amelyekben volt valami az odaadó, feltétlen kutyahűségből és hálából. Nem szerette ezt az érzést. Világéletében azt tartotta, hogy az Ilyen ügyeket könyörtelenül likvidálni kell. Az erre szolgáló különböző módszerek közül gyorsan és határozottan mindig a lehető legostobábbat választotta. Nyakiglábot egyszerűen kiszolgáltatta a fiúknak, az énektanárával és a skáláival egyetemben. Természetesen a fiúk kitűnően szórakoztak, de Martin mégis rosszul érezte magát.

S mindennek a tetejébe, amikor a géplrónők délben ebédelni mentek és Nyakigláb odaért az autókhoz, az egyik fiú skálázni kezdett.

Martin ebben a pillanatban teljes egészében fölmérte bárdolatlanságát, legszívesebben megfojtotta volna a csúfolódót, de már hem segíthetett, a disznőság tökéletesen sikerült.

Nyakigláb lassan megfordult, s egész arcából már megint csak a nagy szeme látszott, rémült, nagy szeme, mely nőttön nőtt, mint a víz tükrén terjedő körök a céltalanul és ostobán behajltott kő után.

Martin örült, hogy másnap egyhetes szolgálati útra kellett mennie. Mire visszajött, Nyakigláb nem volt benn a hivatalban. Azt mondták, beteg. Este