Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-20 / 20. szám
J?oTtfRT Mert ml teremtünk szép, okos lányt ás bátor, értelmes fiút, ki űriz belőlünk egy foszlányt, mint a nap fényábúl a Tejút, és ha csak pislog már a Nap, sarjaink bizúan csacsogva Jó gépen tovább szállanak a művelhető csillagokba. KEVÉS A Nő Hasznos és mindenképpen Időszerű, ha az aszszonyok eszmei neveléséről beszélünk. Életet adnak, gyermekeket nevelnek. És amilyenek ők, az édesanyák, olyanok lesznek a gyermekek Is. Mert az erkölcsi-eszmei hovatartozást lényegében a családi nevelés határozza meg. Tehát fontos, hogy az édesanyák, a dolgozó nők ott legyenek a párt soraiban, a közéleti funkciókban éppúgy, mint a termelő munkában. Mégis kevés, százalékban kifejezve Is kevés a számuk a felelős funkciókban éppúgy, mint a párttagok soraiban. Miért? Azt hiszem, a nők többsége évszázadok óta belérögződött módon elsősorban a feleség, az anya hivatását tölti be. Itt nem azon van a hangsúly, hogy betölti ezt a hivatást, hanem hogy a megrögzött, a régi módon. Még mindig természetes, hogy ő végzi a házi munkát, a gyermekekkel 6 törődik és még mindig nem természetes, hogy a férfi nemcsak segít néha, hanem ő Is részt vállal ezekből a munkákból. Ha egy asszony elhatározza, hogy az otthon és a munkahelyén vállalt két műszakon kívül még társadalmi munkát is végez, ezt csak úgy tudja teljesíteni, ha a tanulásra, vagy szórakozásra szánt Idejét rövidíti meg. Így a szakmai — sokszor még az általános műveltség megszerzésében sem tud lépést tartani a férfiakkal — ez Is sokat emlegetett tényező, amiért aztán nem tartják alkalmasnak felelős funkció betöltésére, vagy 6 maga érzi felkészültsége hiányosságát. Sokan, ha úgy érzik Is, hogy a pártban volna a helyük, tudják, hogy Idejükből nem futná a pártfeladatok maradéktalan teljesítésére, ezért Inkább nem jelentkeznek, nem kérik a felvételüket. Nem Is beszélve arról, hogy olyan férj Is akad még, aki kijelenti: törődj te csak a házzal, meg a gyerekekkel, a többi nem rád tartozik. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha társadalmi munkában, a közéleti tevékenységben, a pártmunkában Is részt vennének, sokkal tudatosabban, na-Jőzsef Attila gyobb felelősséggel nevelnék gyermekeiket. Több volna bennük a kitartás, a céltudatosság, a megértés, Csak el kell kezdeni... Azon múlik, hogy az ember meglzlelje a másokon segítés, a tanítás, a példamutatás örömét. Aztán ha el Is fárad, ha több Is a dolga, nem tudja abbahagyni. Kézen fogni másokat, a gyengébbeket, utat mutatni nekik, rányltni szemüket a szépre, a jóra, arra, hogy a kis egyéni célokon kívül nagy, közös célokért Is tenni lehet, tenni kell valamit. Nincs ennél szebb. Két éve vagyok üzemi pártszervezetünk elnöke. Csak az elmúlt évben kilenc nő kérte felvételét a párttagok közé. A ml szervezetünkben most a tagok negyvennégy százaléka nő. Én nagyon szép ajándékot kaptam párttagságom 10. évfordulójára. Meghívót a szlovákiai pártkongresszusra. Sokkal könnyebb lenne a munkám — és nemcsak az enyém, ha az ilyen kisebb városokban Is bevezetnék a tej, péksütemény házhoz szállítását, ha több félkész- és fagyasztott ételt lehetne kapni, ha a szolgáltatások ágazatait kibővítenék. És ezzel, lényegében választ Is adtunk a miértre. Ha könnyebb lesz az asszonyok otthoni munkája, ha jut idejük a művelődésre, több nőt találunk majd felelős funkcióban, a párttagok soraiban Is. S hogy minél előbb így legyen, nekünk kell küzdenünk, akik — ha megterhelést Jelent Is néha számunkra — örömmel és lelkesedéssel már részt vállaltunk közéleti tevékenységből, politikai munkából egyaránt. Csető Alblna, egészségügyi főnővér, Komárom Mi a teendői A ml falunkban az Idősebb kommunisták között nincsenek nők és még ma Is érvényesül az a régi nézet, hogy az aszszonynak a háztartás és a gyermek nevelése a feladata, a többt a férfiakra tartozik. Különösen vonatkozik ez a szervezeti tevékenységekre, ahol késő estébe húzódó gyűlések Is előfordulnak. Az asszonyok az otthont békesség kedvéért Inkább távol maradnak ezektől a szervezetektől, mert a gyűléseken kívül különféle feladatokat Is kapnának, amit az előzőleg említett okok mtatt nem tudnának teljesíteni. Természetes, hogy eszmei nevelésük így nem lehet olyan, amilyenre a fiatalok Irányításához szükség lenne. Ebben látom a fő okát az Ifjúság hibáinak ts, akik nagyon Igényesek, szerénytelenek és munkájuk elvégzése után csak szórakozni akarnak. Nagyon kevesen kapcsolódnak be az önkéntes brtgádmunkákba még akkor ts, ha olyan építkezésről van szó, ami őket szolgálja majd. Ml a teendő? Nevelnünk kell az asszonyokat, az édesanyákat, meg kell nyernünk, be kell vonnunk őket a párt munkájába. Ez az alapja a szellemileg egészséges, eszméinket maradéktalanul valóra váltó kommunista ifjúság nevelésének ts. Terézia Tomanková, a HNB elnöke, Borsky Mikuláé TALÁLKOZÁS ÖNMAGÁMMAL Két bombázás közötti szűnpercekben — 1944 decemberében történt — vízért szaladtam a Jókaí-téri nyilvános kúthoz. Két kiégett teherautó torlaszolta el az utat és amikor végre áttornásztam magam a roncsakadályon, egy szétterpesztett lábakkal fekvő falusi ruhás lány holttestébe ütköztem. Kékre fagyott keze még mindig szorongatta a vizeskannát, amelyből a kiömlő víz jéggé dermedt folyóvá változott. Arca mintha csodálkozó fintorba torzult volna, melléből tőrként állt ki egy keskeny gránátszilánk, ám ezt az első pillanatban nem vettem észre. Abban az időben hozzászoktunk a borzalmakhoz, a szinte felszökkenő serdülésében letarolt élet befejezése belemart elfásult idegeimbe. Miért? Hogyan? Meddig még? S az irtózatos élmény ismét feltépte az önmentés közönyburkát, az elzárkózás, a maga szerencsétlenségébe feledkezés, és másoktól menekvés a gyanú általi kirekesztettség önvédelmi lelki bunkerét és a döbbenet, mint már annyiszor, ismét nekem szegezte a lelkiismeret vétóját: nem elégedhetsz meg a magad vélt és pillanatnyi biztonságával, amely éppúgy csalóka látszat csupán, mint a jövőbe vetett remény, tenned kell valamit, neked is hozzá kell járulnod egy cseppnyi életeddel annak a szörnyűségnek a leküzdé séhez, amit fasizmusnak neveznek. A „vétkesek közt cinkos aki néma“ babitsi megfogalmazás akkor még ismeretlen volt nekem, ifjúságom eszményeit elködösltette és magatartásom, akaraterőm szárnybontását elodázta a puszta létért folytatott természetes harc egoizmusa, mégis egyre erősebbé és parancsolóbbá vált bennem a társadalmi felelősségtudat. Így jutottam el ahhoz az Önkéntes elkötelezettséghez és tudatos útkereséshez, amely később, a felszabadulás után a párt soraiba vitt. Am ez az út nem volt sima és akadálymentes. A nemzetiségi gyűlölködés szenvedélyhullámában kirekesztették a párt tagjainak sorából a munkásmozgalom régi harcosainak ezreit, s a párt szava el sem juthatott hozzájuk azon a nyelven, amely anyanyelvűk volt. Mi azonban tudtuk, hogy ez átmeneti időszak, és ezt az időt át kell hidalni, nehogy űr támadjon az emberek lelkében, s termékeny talajra találjanak a reakció áskálódásai. Javaslataink akkor süket fülekre találtak, bennünket azonban megedzett a háború nélkülözéserdeje és a fasizmus üldözése, nem nyugodtunk bele a változtathatatlanba. Falun éltünk akkor, az éppen csak meginduló gazdasági élet nehéz körülményei között. Egyéb közlekedési eszköz híján szegényparasztoktól kölcsönzött zörgős szekéren, meg az apostolok lován jártuk a környező falvakat esténként, ünnepnapokon, hogy az embereknek megmagyarázzuk, amit mi is csak sejtettünk és reméltünk. Szemináriumokat tartottunk, pártsajtót olvastunk, pajtákban, kubikosok kunyhóiban, állandó küzdelemben a bizalmatlansággal, kishitűséggel, sokszor durva provokációkkal. Senki sem küldött bennünket, senki sem fizetett, köszönet sem járt érte, mégis tudtuk, hogy pártmunkások vagyunk, és talán éppen ezért — büszkék is voltunk erre. Jó iskola volt és a fáradság később meghozta gyümölcsét. Addig azonban hosszú utat kellett megjárnunk. A falusi kommunistákkal vitatkozva rájöttem arra, hogy világnézeti fegyvertáramnak hiányai vannak és csak a tudás az, amely a meggyőződést és a meggyőzés erejét nyújtja. Kezembe vettem az első könyveket, régi kis könyvtárak féltve őrzött és takargatott példányait. Aztán a városba kerültünk. A Teslában kaptam munkát, a körtéző üzemben. Abban az időben voltak napok, amikor többet álltunk, mint dolgoztunk. Anyaghiány, vagy áramszünet miatt. Láttam, hogyan fokozódik az idegesség a munkásokban, ha nem dolgozhattak. És hogyan emelkedik a hangulat, ha a munka zavartalan ütemű, s teljesítik a tervet. Láttam, hogyan formálódik a faluról jött fiatal a közösségi munka, a szolidaritás lendületében — ha jő kezekbe kerül, és hogyan durvul el egy-egy cinikus vagy trágár mester hatására. A fiatalokkal kezdtem foglalkozni, mert akkor még kevesen foglalkoztak velük. Vagy talán azért, mert amikor olyan idős voltam mint ők, velem nem foglalkozott senki. A pártszervezet felismerte és támogatta ezt a célkitűzést, Jó szelek fújdogáltak és sok tanulnivágyó vitorláját duzzasztották. Esti tagozaton tanultam én is a pedagógia mesterségét mert rájöttem, hogy a megváltozott időkben a nevelés a fejlődésért vívott küzdelem legjobb eszköze. Tanító lettem. És munka közben rájöttem arra, hogy tulajdonképpen mindig is ez volt a vágyam, iskolás és „nem iskolás fokon“, tanítani — mint ahogy József Attila irta. Ez a felismerés Spáíil, felvételei döbbentett rá, hogyan találkoztam önmagámmal és az elkötelezettség, amely a háború borzalmai következtében fogant bennem, a helyes útra vitt. Bizony, sokszor érzünk fáradságot, hiszen emberek vagyunk. Sokszor meg is torpanunk, és mérgezi lelkünket, ha nem mutatkozik munkánk eredménye. Nemegyszer csalódottság érzése kerít bennünket hatalmába. Am én ilyenkor arra a Jókai-téri leányra gondolok ... és kiveszem kékre fagyott kezéből a kannát, és viszem a vizet a szomjazóknak . . . viszem, viszem tovább Heimler Lászlóné, tanítónő, Bratislava
