Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-13 / 19. szám

a feje már fáj egy kicsit, de mi ez a kis fejfájás a nagy halálhoz képest? És Boris örült...

A nagyságának meg fog szólalni a szive, a lelkiismerete is furdalni fogja, ha az ő halála után megtudja, hogy mégis a fiatalúr vitte el a rézborjút a zálogházba. Már émelyegni kezdett a gyomra, amikor erélyes csengetés hallatszott. Eltartott egy kis ideig, amíg erőt vett magán. Éppen most, a fene egye meg. Lezárta a gázt, mert az ajtót csak ki kell nyitni.

Egy szigorú arcú férfi lépett be az ajtón, kezében kopottas aktatáska. Egyenzubbonya volt, olyasféle, amit a régi leszerelt katonák hordtak, de a nadrágja polgári holmi volt.

— Mi tetszik kérem? — kérdezte Boris halkan, ijedten.

A jövevény belenyúlt az aktatáskájába és egy cédulát vett elő.

— Itthon vannak? — kérdezte erélyesen. Nincsenek.

Hát akkor kikapcsolom, — mondta a férfi könyörtelenül és megpödörte a bajuszát.

— Micsodát tetszik kikapcsolni? — kérdezte Boris félénken.

— A gázt! Már hatszor voltam itt. Mindig azt mondják, hogy majd holnap fizetnek. Ez nem megy kérem. Én nem lopom az időt és a gázművek sem lopják a gázt. Kénytelen vagyok kikapcsolni.

Boris dermedten nézett a gázos emberre.

— Jaj ne tessék kikapcsolni.

— Miért, talán éppen főz magának valamit? — Ez a hang most már egy kicsit szelidebben kérdezett.

Nem.

Hát minek a gáz?

— Csak.

A férfi beleszagolt a levegőbe, megérezte a gázszagot.

— Gázömlés! — mondta szakszerűen. — Nem tudják elzárni? Nem elég, hogy nem fizetnek, még pocsékolják is?

Ekkor Boris már sírt. És a gázos ember megtudta az igazságot.

— Meghalni tavasszal? Megőrült maga? Az ember télen hal meg. Maga szamár édes lányom. Miért nem várja meg az élete végét? A gáz nem arra való, hogy meghaljunk tőle, édes lányom! A gáz családi tűzhely! A gáz melegséget hoz, életet, érti kedvesem?

— Értem — mondta Boris nagyon szomorúan.

A gázos ember leült. Panaszkodott. Hogy Ligetfalun van egy háza és ott egyedül él. Este, ha hazamegy, akkor hideg van. Reggel, ha felkel, hideg van. Kífőzésből hozat ebédet, pedig úgy szeretne egyszer rakottkáposztát enni, kolbásszá^ Amikor a nagyságos asszony hazajött, nagy egyetértésben találta őket.

— Hát mi van itt? Mi ez? — к abálta.

... A gázos ember hamarosan elvitte Borist.

Ligetfalun Boriséknál lehetett a legjobb rakottkáposztát kapni. Nem főztek gázzal. Fa pattogott vidáman a tűzhelyben. „Jövőre már gyerek is lesz,“ — írta szüleinek lelkendezve Boris, szíves meghívással. Julis néha meglátogatta őket. Halkan beszélgettek, mert a gázos ember aludt. Mindig fáradt. Jár kel a városban, reggeltől estig és folyton kikapcsol. Ebben el lehet fáradni. És a ház előtt, a kis kertben harangv rágok is vannak. Egész biztos, hogy éjszaka megkondulnak, csakúgy, mint odahaza Koszmályon.

De nem minden Borisnak, Julcsának akadt ilyen gázos embere.

Wittenberg József

■ Kérem szépen, nem hoztak be egy tárcát?

— Milyen volt? — kérdezte a tisztviselő.

A férfi megmondta. Pontosan és részletesen.

A tisztviselő arca megnyúlt.

— Ezt a tárcát egy fél árával ezelőtt vitték ell mondta aztán.

— Elvitték?!

— Igen. Megjelent egy férfi, aki elmondta, hogy ma reggel, a 6-os villamoson, néhány perccel kilenc ára előtt elveszített, egy barna, a jobb sarkán kissé kopott tárcát. Minthogy a tárcát ott-találták meg és az illető pontosan felsorolta, hogy ezer korona van benne, egy úfságkivágás a legújabb adókról és egy üres levelezőlap, a legcsekélyebb kétség se merülhetett fel, hogy ő a talált tárca jogos tulajdonosa.

A másik férfi szédülni kezdett és reszkető hangon kérdezte:

— Es milyen volt az az ember?

A tisztviselő ezt válaszolta:

— Egy magas, karcsú ember, elegáns szürke ruha volt rajta, a nyakkendőjén aranypatkó csillogott Cs. Nagy Marianna

г Casanova

UTOLSÓ RÓZSÁJA

Krska rendező filmje nyomán feldolgozta: Kovács Antal

Fényképezte: Alena Cervená

Búcsúzás . . .

— Valéria — sóhajtott fel meglepetten Casanova, mikor a fiatalasszony megjelenik a könyvtárban, hóna alatt az „Emlékeim“ vaskos kötetével.

— Az ön számára Casanova úr, mindig csak Waldstejn grófnő. ... Itt vannak az „Emlékei“ — mondja ridegen és az asztalra dobja a kéziratot.

Casanova riadtan közeledik Valériához, nem ért semmit sem.

Valéria szerelmes hangon suttogja: — Éjszaka van, mi egyedül ... — hirtelen felemeli az egyik dárdát és Casanova mellének szegezi: „Vallja be: fogadott Waldstejnnel? (56)

— Igen — és egy lépést tesz a mellének szegezett dárda felé.

Valéria egy lépést hátrál: — Kétszáz aranyba?

— Igen — és ismét előbbre lép.

— És megnyerte?

Casanova hallgat. Előbbre lép. Valéria hátrál, míg a falnak nem tántorodik. Kiesik kezéből a dárda. Fáradtan, összetörtén, majdnem síró hangon kiáltja:

— Hát mondja, hogy igen1 Hisz megnyerte a fogadást .. . ! (57)

Casanova némán felemeli az „Emlékeim“ egy részét és elindul a kandalló felé.

— Mondjon valamit a saját védelmére! — kiáltja Valéria.

— Az én büszkeségem — életbölcsességem! Életművész! — mormolja elkeseredve inkább önmagának és a kandalló tüzébe dobja az „Emlékeim“ egy részét. — Sosem fejezem be. . . de legalább lesz, amivel Markéta begyújt . . .

— Mint írót, nem tudom önt értékelni, de kitűnő színész . . .

— Nevethet! Győzedelmeskedett Casanova felett. Ön egyedül a nők közül. Boldog volnék, ha csak játék lett volna ... De ha így veszi, akkor a legrosszabbul játszottam az életemben. Ön kitűnően töltötte be a szerepét. — Az asztalhoz lép, bort önt a poharakba: — Hívja be a nézőket, kifütyülhetik az öreg bohócot ...

— Akkor mindkettőnket ki kellene fütyülni mondja Valéria szomorú hangon.

Casanova borral teli poharat nyújt át Valériának:

— A mi levitézlet színészi tehetségünkre ... — és koccintanak. (58) „... о luna . . . luna belle . . . amore . . . amore . . . bellissima .. .“ dúdolja Casanova a dalt, hogy eszébe juttassa Valériának a szöktetést.

Ferenc és Waldstejn lépnek be a könyvtárba. Valéria felkiált örömében. — Végre! Már azt hittem, hogy a születésnapomon nem isznak az egészségemre azok, akik engem legjobban szeretnek És mire iszunk?

A szerelemre . . . (59)

.X

A vendégek elhagyják a kastélyt. Waldstejn Casanovával beszélget, aki ismét összetört, fáradt öreg ember. — Hogy is mondja az ön klasszikusa? Abiil ilium tempus. . . elmúlt az idő . . .

— Úgy érzem magam, mint a leghitványabb ember a világon . . .

— Ismerek egy embert, aki épp olyan mint ön, ha nem rosszabb.

— Ki az a nyomorult?

Waldstejn bort önt két pohárba, egyiket Casanova elé tolja és csak azután mondja: — Én. . .

— Ha meggondoljuk, hogy az életben egy nőt sem akartunk tönkretenni azzal, hogy magunkhoz láncoljuk

. . kis különbséggel. Én mindig elszöktem még mielőtt történt volna valami, ön csak utána .... de mindketten tévedtünk — vág Casanova szavába Waldstejn.

— Némi különbséggel: ön nem fogadott, de én többet nyertem . . .!

— Tudja mit? Mondjuk ki, hogy nem érvényes ez a fogadás! — és Waldstejn leült a kártyaasztalhoz.

— Soha! Elvesztettem — megfizetem. Csak hát, sajnos, ha megengedi, majd kártyázással rovom le.

— Akarja, rögtön? Akkor kezdhetjük is . . . (60)

Valéria és Ferenc már messze maguk mögött hagyják a kastélyt, mikor Valéria megtöri a kínos hallgatást: Ferenc . . . kérem azt a levelet . . .

— ... igen, ő diktálta... — vallja be kényszeredetten.

— Tudtam — mosolyodik el Valéria.

Felemeli a piros rózsát és Ferenchez fordul:

— Fő, hogy legalább ez a rózsa tőled van . . . — Megszagolja, lehunyja a szemét és álmodozva újra hallja: „ ... о luna, luna bella . . . amore, amore, bellissima . . .

Vége.

60

56

57

58

59