Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-13 / 19. szám
ÉLETMENTŐ***^ Korkép: 1935 [Részlet a szerző „Napkeltétől napnyugtáig“ elmen készülő riportregényéből.) Amikor Boris szegényes motyójával Bratislavában leszállt a csallóközi vicinálisról, kibogozta a zsebkendője csücskébe kötött cédulát, amelyre rá volt írva: Zupringerné — már ahogy ők nevezték a helyszerzőt — neve és címe. A Mihály-kapu egyik öreg házában volt Reichné elhelyező irodája, ide jártak a nagyságák cselédet keresni. Az iroda áporodott levegőjű helyiség, egyben lakószoba volt. Itt szorongott nyolc-tiz falusi lány és várták jövendőbeli kenyéradó gazdájukat. A nagyságák ügy válogattak a lányok között, mint a csarnokban a libák vagy a tyúkok között. Repültek a rideg kérdések: vállal-e nagymosást, tud-e szépen vasalni, van-e szeretője, gyereke. Természetesen kapukulcs nincs, kimenő csak vasárnap délután, az is csak vacsora idejéig. Munkáról, kötelességvállalásokról sok szó esett, a fizetésről keveset beszéltek. Borist Kovácsné vitte magával, akinek a férje leépített tisztviselő volt. Ez idő szerint bizonytalan és gyanús vállalkozásokkal foglalkozott. A fiatal falusi lányt azonnal megérkezése után erélyes utasításokkal látta el. S mikor este bement a nagyságos úr cipőjéért, a nagysága parancsoló hangon azt mondta. — Aztán, Boris, holnap korán keljen ám és nehogy esténként valakit beeresszen! Nem felelt semmit, csak szomorúan csukta be maga után az ajtót. Csillagos augusztusi este volt; a szűk udvarú nagy házból alig látszott valami a fekete égboltból. De Boris, a nyitott ablaknál, bal kezén a cipővel, jobbjában a kefével, fölnézett és eszébe jutott a nóta: Nincsen annyi tenger csillag az égen ... El is dúdolta, majd más nóták tolultak ajkára, amiket hajdanában jókedvében énekelgetett, közben fáradtan suvickolta egyik cipőt a másik után. A szomszédék szakácsnéja figyelmes lett a nótázásra és odaállt az ablakhoz: — Ejnye. Boris, de jó kedved van neked. — Sose kívánjon magának ilyen jókedvet, felelte. Eszébe jutott, hogy elfelejtett vizet készíteni a nagyságos asszony ágya mellé, most ezért ki fog kapni. Csakugyan így történt. Az asszony figyelmeztette, akad még Bratislavában elég cselédlány. Boris most úgy érezte, hogy igaza van a nagyságos asszonynak, mert ebben a szerencsétlen világban hamar akad másik lány az ő helyébe. — Tessék megbocsátani — motyogta. A nagyságos asszony ismét a piros kötésű könyvbe mélyedt és csak annyit mondott: — Hozza már azt a vizet! Takarodott. És hozta a vizet. Ezzel aztán végre befejezte napi munkáját, tizenegyre Járt az idő. Magának élhetett. Már a második hő elsején nem kapta meg a fizetését, mert a nagyságos úr nem hozott haza pénzt, pedig egész nap szaladgált, aktatáskával a hóna alatt és amikor este hazavánszorgott szegény, mindig veszekedett vele a nagyságos asszony, naplopónak nevezte és azt mondta, ha tudta volna, hogy ez így lesz, akkor nem ment volna hozzá feleségül. Veszekedés után az asszony kijött a konyhába és most Borisnak mondta meg a véleményét, hogy miért mosogatja a teásedényt a többi edénnyel, miért nem ragyog a mozsár, hogy ma megint keveset szellőztette az úriszobát, micsoda hanyagság! Éjfél felé, mikor a fáradtságtól mélyen aludt, a fiatalúr sonípolygott az ágyához, hideg kezével Boris kicsi szűzi mellecskéit kezdte simogatni, a fülébe súgta, hogy holnap szép selyemharisnyát vesz neki. Boris felháborodva ugrott ki az ágyból, hangos sírásba kezdett, mire a fiatalúr megszeppent, buta libának nevezte és kiosont a szobájából. Másnap a nagyságos asszony támadt rá, hogy az úr íróasztaláról eltűnt a rézborjú, ez a drága levélnehezék, amelyet még szegény boldogult Vili bácsi adott nászajándékul, húsz évvel ezelőtt. Boris hiába védekezett, hogy nem látta a rézborjút, amelyet biztosan a fiatalúr vitt el a zálogházba, éppen úgy, mint múltkor a kis, kék kínai szőnyeget. Akkor is Borist gyanúsították. De az asszony nem hitt neki, feltúrta a ládáját, az imádságos könyvét is к szórta a földre. Boris sírt, aztán hazajött az úr, be kellett vinni a vacsorát, utána le kellett szedni az edényt, miközben egy kis karlsbadi ibrik, ami a nagyapa gyomorbajára emlékeztetett, összetört, újabb ok a szidásra. Aztán éjszaka lett, szerelmes macskák nyávogtak a háztetőn, a házmester is kiabált valakivel, csak a hold volt éppen olyan, mint odahaza Koszmályon. Boris a szüleire, a falujára gondolt, ahol nem rézből vannak a borjak, hanem húsból és vérből. A bakter már biztosan berúgott és szidja a csillagokat, de még egy sem sértődött meg. K nt a libaűsztatőban, most nézi magát a hold. És Boris telesírta a csíkos dunnahuzatot. „Az úriember" A kávéház meglehetősen üres volt. Csak két asztalnál ült egymás szomszédságában két férfi. Hirtelen kinyílt az ajtó és egy harmadik lépett be. Odament a két üldögélő egyikéhez. — Kétségbe vagyok esve!- Miért, mi történt?!- Elvesztettem a tárcámat!- Sok pénz volt benne?- Ezer korona, — sóhajtotta az újonnan érkezett. — Talán még ... A másik csüggedten lehajtotta a fejét. — Nem ... már mindenütt kerestem ... De még hogyan kerestem!... Tudom azt is, hogy hol vesztettem el... A villamoson. xxx A szomszéd asztalnál ülő férfi fölkelt a helyéről. Első pillantásra látni lehetett, úgynevezett „úriember". Magas, frtssen borotvált, elegáns szürke ruha rajta, a nyakkendőjén aranypatkó csillogott. — Bocsássanak meg, — lépett oda a beszélgetőkhöz. Reggel a „Zuckkermandlira“ kellett mennie a húsdarálóért, onnan a Védcölöpre az endlizőnőhöz, innen át kellett ugrania a Stefánik útra, mert ott a Kleinnél sokkal olcsóbb a vaj és megbízhatóbb. Amikor hazaért a vajjal, a húsdarálóval és a beendlizett blúzzal, az asszony megint a ládájában turkált, de nem találta meg a rézborjút. Ebéd után eljött Julis, aki már hat éve volt Pozsonyban, tavaly gyereke született, az idén meghalt és jövőre várja a másikat. Julis már tapasztalt nő volt, Boris nagy elismeréssel nézett rá, mert ez a lány egyszer megpofozta a nagyságáját, ak ráfogta, hogy lopott. Néha este Kovácsék cselédszobájában összeültek, Julis vigasztalta Borist: Ne bőgj, te szamár, — mondta — mindig bőgsz. — Szomorú az életem, — búslakodott Boris, — anyám is írt, hogy haza ne jöjjek, mert nincs munka, a ládám is feltúrják, ruháimat kiszórják, szerencsétlen vagyok, mint valami oktalan ökör. Fizetésem nem adják ki, — hát mondd Julis, minek éljek, mi a csudának? Meghalni volna jő, Julis, a koszmályi temetőben volna jó. — Nem kell mindjárt meghalni, — mondta Julis közömbösen. — De bizony én meghalok — felelte Boris. — Régi öngyilkosjelölt vagy te már Julis! Hallom, egyszer leugrottál a második emeletről, aztán mérget is vettél. Julis jóízűen kacagott: — Csak aszpirint! De nekem az aszpirin nem használt, még élek. Ha már igazán meg akarsz halni, akkor a gázt ajánlom. Nincs jobb mint egy kis gázt a melledre szívni. Az ember csak odaül a csőhöz, mellreszívja a gázt és addig szívja, amíg már nem szívja és kész. — Csak ki kell nyitni? — kérdezte Boris. — Igen! — felelte amaz. — Nem kell meggyújtani? — Isten őrizz! Az nem jó. Csak hadd folyjon a gáz. De miért halsz meg? Szép vagy és fiatal. Meglátod, nem leszünk mindig ilyen szerencsétlenek. Ne halj meg, te szamár. — Juszt is! — mondta elkeseredetten Boris. — Majd én megmutatom. Nem beszélgettek tovább, komoran, üresen néztek maguk elé, Julis szedelődzködött, már délután hat óra volt. Boris ott állott a gázrezsónál. Csak meg kell csavarni azt a kis fogantyút és mindennek vége. Csak mellre szívni a halált, amely a gázgyárból jön. Az igaz, ágyban meghalni jobb. Végelgyengülés, az is jó. Gutaütés, vagy vízibetegség, nem jó. Csak ülni a gáznál, a harangvirágokra gondolni és a mocsári gőlyahírre, hogy szerette ezt a virágot, vagy a kankai nt, amely kidobja magából a méheket, amikor haragos. A falura gondolt, szegény nyomorgó szüleire és testvéreire. Ilyenkor jön haza a gulya is, Fáncsi, az uraság vén tejelője halad az élen, alig várja, hogy már megfejjék. Kint a határban már kelepelnek a gólyák, még nem mertek bejönni a faluba, mert most füstölik a kéményeket. És mégis meg kell halni, mert nyomorúságos, kilátástalan az élet. Boris keze már a csapon járt. Megcsavarintotta. A következő pillanatban fütyülni kezdett a gáz, így fütyül a szél odahaza a padlás eresztékeiben. Miért fütyül a szél? Mert nem akarják beengedni a szobába. Boris most már hallotta, hogy a gáz egy nótát fütyül... Szép magyar nótát, legények énekelik a kocsmában, ha nagyon vágyakoznak. Nem is rossz ez a halál. Miért félnek tőle? Igaz, hogy- Parancsol? — Meghallottam, hogy miről beszéltek. Ёп éppen ma reggel találtam egy tárcát - - -A másik kettő felugrott. — Kérem, mutassa! A férfi szelíden mosolygott: — Kérem, a dolog nem olyan egyszerű ... önök meg fognak engem érteni... Szívesen odaadom a talált tárcát... csak ... és ez nem bizalmatlanság, de lesznek szívesek részletes Információval szolgálni, mint ahogy a rendőrségen a talált tárgyak osztályán szokás ...- Boldogan! Mit óhajt tudni? ■ Hol és mikor vesztette el ön a tárcáját? — A villamoson. A 6-os villamoson. Néhány perccel kilenc óra előtt... • Eddig rendben van a dolog — bólintott az Idegen —, én ugyanis ezt a tárcát néhány perccel fél tíz előtt találtam. A villamosban, az ülés alatt... Milyen színű az ön tárcája és mi volt benne? A póruljárt férfi azonnal válaszolt: ■ Barna, a jobb sarkán kissé kopott, ezer korona volt benne, egy újságkivágás a legújabb adókról, aztán egy üres levelezőlap. Elég ennyi? — Teljesen elég — felelte a szomszéd asztal mellett ülő elgondolkozva —, sajnos azonban, én nem az ön tárcáját találtam meg. Ez a tárca ugyanis fekete és mindössze tíz korona van benne. Régi, kopott tárcát tett eléjük az asztalra. — Vagy talán mégis ez volna? A férfi, aki elvesztette a tárcáját, kedvetlenül felelte: — Nem ... nem ez ... — Sajnálom — mondta az idegen barátságos hangon. — De azért ne adjon fel minden reményt. Az emberek sokkal becsületesebbek, mint ahogy általában hiszik. Biztosan akadt valaki, talán a kalauz, vagy valamelyik utas, aki a tárcát leadta a rendőrségen, a talált tárgyak irodájában... Tessék délután odamenni... Meggyőződésem, hogy az ön tárcája ott lesz! Néhány perccel múlt három óra, amikor a kárvallott megjelent a rendőrségen, a talált tárgyak osztályán.
