Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-13 / 19. szám

kolajeva és Szofija Szmidovics, Zinaida Krzsizsanovszkaja és sokan mások.

Igaz, az 1905-ös forradalom idején csak 800 körül volt a kommunista nők száma. Az asszonyok-lányok viharos beáramlása a pártba az 1917-es februári forradalom után kezdődött. Október hajnalán már tizenkilencszer több nő volt párttag, mint 1911—12-es években, 1920-ra pedig csaknem hatvanszor annyi.

— Mivel magyarázható a nőknek ez a viharos beáramlása a pártba?

— Mindenekelőtt a Nagy Október eszméinek életigazságával, minthogy a forradalom azonnal utat nyitott a nőknek az igazi egyenjogúsághoz, az ország társadalmi és politikai életében való részvételhez. Az asszonyok és leányok egyre nagyobb tömegei kezdték felismerni, hogy a szovjethatalom az ő hatalmuk, hogy a párt .szélesre tárja előttük a kaput az ős-A PÁRTJÁT

Munkatársunk felkereste Nonna Muravjovát, az SZKP Központi Revíziós Bizottsága elnökét, hogy megkérje, válaszoljon néhány kérdésre arról, milyen helyet foglalnak el a nők a Szovjetunió Kommunista Pártjának soraiban.

— Mikor kezdődött el a nők tömeges belépése a pártba?

— A kommunista párt tagjának lenni azt jelenti, hogy nagy kötelezettséget vállal magára az ember. Azokban az években pedig, amikor Lenin megszervezte bolsevik gárdáját, ez hőstettnek számított. S a nők vállalták ezt, nem féltek a cári száműzetés láncaitól, a cári börtönök hóhéraitól, a haláltól a cári tömlöcökbsn. Vállalták a jövő érdekében.

Pártunk és népünk történetében mindig fennmarad az első kommunista nők neve, akik Leninnel együtt dolgoztak, vele együtt hajtották végre a Nagy Októberi Forradalmat, vele együtt kezdték építeni az új életet. Ezek: Nagyezsda Krupszkaja és Jelene Sztaszova, Alekszandra Kollontaj és Inessza Armand, Rozália Zemljacska és Olga Varencova, Klavgyija Nyirégi álom irfégvalósításához. Végül p:dig, Leniű^ezemléletes kifejezésével élve, а пфе 'szabadságot akartak és kommunizmust. Márpedig a forradalom történetébert ez a kegyetlen osztályütközetek, szakasza volt a polgárháború frontjain, olyan időszak, amikor a fiatal szovjetállamot tizennégy imperialista ország fegyveres intervenciója fojtogatta, amikor pusztulás, éhség és nélkülözés uralkodott. A forradalom sorsa forgott kockán, s a nők beléptek a pártba, hogy megvédjék a szovjethatalmat.

A történelem számon' tartja Alekszandra Janieevát, a Vörös Hadsereg Politikai Csoportfőnöksége egyik osztályának vezetőjét: az első nők között volt, akiket Vörös Zászló renddel tüntettek ki: Larisza Rcjsznert, a tengerészok komisszárját; Valentyina Szuzdalcevát, aki az Archangelszki Kormányzósági Pártbizottság titkára volt az északi területet megszállva tartó angol intervenciósok ellen folytatott harc idején: Ludmilla Mokijevszkaja, aki az első női parancsnok volt egy páncélvonaton: Jelene Szokolovszkaját, aki — többekkel együtt — az ogyesszaí földalatti mozgalmat Irányította a város francia megszállása alatt; Marija Popovát, a Csapajev hadosztály harcosát és még sok más aszszonyt. f

— És hogyan emelkedett a nők száma a párt soraiban a békés időszakban?

— A párt nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy soraiba bevonja a nőket. 1924-ben a párt minden tizedik tagja nő volt. De а XIII. kongresszus ezt kevésnek tartotta. Külön bizottságot hoztak létre, hogy megjavítsák a munkás- és parasztasszonyok körében végzett munkát. S 1930- ban. а XVI. kongresszus idejére több mint 270 ezer nő volt a párt tagja, а XVII. kongresszusig pedig már csaknem 400 ezerrel emelkedett a számuk.

Ezek az évek a szocialista iparosításnak és a mezőgazdaság kollektivizálásának esztendei voltak. Ezekben az években teremtettük meg a szovjetország gazdasági erejét.

1929—30-ban több mint ötmillió nő áramlott be a népgazdaságba. Közülük a legaktívabbak tagjai lettek a kommunista pártnak.

A haza magasra értékelte a Nagy Honvédő Háború női harcosainak hőstetteit: ezer és ezer asszonyt és lányt tüntettek ki katonai érdemrendekkel és érdemérmekkel, nyolcvanhét nő nyerte el a legmagasabb kitüntetést, a Szovjetunió Hőse címet.

— Sok nő lépett be a pártba az utóbbi években?

A munkalendület és a politikai aktivitás növekedésével párhuzamosan emelkedik a nők száma a párttagságban. 1966. január 1-én több mint két millió nő volt az SZKP soraiban.

Vessük össze: a Nagy Októberi Forradalom előkészítésének Idején néhány száz, a mi korunkban pedig több millió!

Beszélnem kell szűkebb pátriámról, Ivanovo megyéről, ahol mint egyszerű szövőnő kezdtem el munkás életutamat és léptem be a lenini pártba. Ott minden tíz párttag közül négy — nő. 1965-ben a tagjelöltek között negyvenhét százalék volt a nők aránya.

Meg kell mondanom, hogy a pártba nemcsak a dolgozó nők lépnek be, hanem háziasszonyok is, akik tevékenyen részt vesznek az iskolák szülői munkaközösségében, a vállalatok nőtanácsainak s a lakóbizottságoknak a munkájában.

— Az említett példák kapcsán hallhatnánk részletesebben arról, milyen helyet foglalnak el a nők a pártvezetésben?

— A nők szerepe a pártszervezetek vezetésében megfelelő. A szövetségi köztársaságok kommunista pártjainak КВ-titkárai és megyei titkárai között 26 nő van. Csak az Orosz Föderációban több mint 900 nő vezet járási, illetve városi bizottságokat, több tízezer alapszervezeti párttitkárnő van. Nemrég részt vettem Moszkva Október kerületének pártkonferenciáján. Örömmel vettem tudomásul, hogy ebben a kerületben a pártalapszervezetek negyvenkét százalékát nők vezetik!

S ez nem kivétel. Ilyen példa akad elég valamennyi szövetségi köztársaságunk kommunista pártjának életében. Ukrajnában 11 630 pártalapszervezetnek nő a vezetője, a városi és járási pártbizottságok titkárainak pedig 231 kommunista nőt választottak meg. Belorussziában a 30 városi kerületi titkár közül — 23 nő.

Befejezésül Nonna Muravjova ezeket mondotta:

— A szocializmus győzelme, társadalmunk egységének megerősödése azt eredményezte, hogy a munkásosztály kommunista pártja az egész nép pártjává lett. Minden szovjet ember — párttag vagy pártonkívüli — teljes joggal mondja: „A mi pártunk.“ A nép e magas elismerése fejeződik ki az SZKP sorainak szüntelen gyarapodásában.

A szovjetország leányainak eszmei érettsége megmutatkozik a nép egész életében. A kommunista párt, amikor bevonja őket soraiba, mindig Lenin ismert útmutatását tartotta és tartja szem előtt, amely így szól:

„Kétségtelen, hogy a munkásnők és parasztasszonyok között sokkal több a szervező tehetség, mint amenynyiről tudomásunk van, sokkal több az olyan ember, aki ért ahhoz, hogy valamilyen gyakorlati dolgot... megszervezzen

■Az éhség balladája

Az Öreg Ember járatit arcát fürdette a fényben. Bőre barázdált, szeme mély gödrét cirógatta a Nap. Mosolygott. Körülötte minden üde volt, tavaszi. A gyantaillatú ágak, az arasznyi fű, a hancúrozó unokák, a legelő libák, a nagyablakos házak is. Csak a pad volt régi és repedezett, csak a ráncos arcú ember volt fáradt és öreg a fényes délelöttben. Asszony jött ki a házból, az is fiatal volt. Hangfa frissen csengett. Vafaskenyeret hozott a gyerekeknek. A kenyér puha volt, fehér. A vaj illatos, sárga.

— Lekvárt is kentél rá? — kérdezte a kislány.

— Ёп csak retekkel szeretem, olyan karikával — mondta a fiú. Az Asszony visszafordult, hogy előkeresse a baracklekvárt, s hogy a piros retekből karikákat vágjon. Vitamin van a lekvárban is, meg a retekben is. Kell az, ilyenkor tavasszal, gondolta az Asszony. A gyerekek aztán kenyérrel a kezükben odaültek az Öreg Ember mellé a régi padra. Ott falatoztak. Ették a vafaskenyeret. A kislány lekvárral, a fiú retek-karikákkal. Nézték a vizet kapdosó kislibákat, a televíziós antennán tollászkodó galambokat. Az Asszony a kerítést nézte, hogy majd újra kell festeni a vasvirágos zöldjét, hogy szebb legyen. Az Öreg Ember nem nézte a galambokat, azzal sem törődött, hogy nyáron vagy ősszel mit kell csinálni. Az öregek nem a jelenben, meg a jövőben járnak. A fiatal májusi melegben ő visszafelé figyelt, a múltba. Merthogy ilyen öregeknek már csak ott járnak a gondolataik. Es úgy illet a régi pádon, hogy ö kezdjen emlékezni és mesélni. Az öregeknek csak ennyi a dolguk.

Akkor is tavasz volt. Meleg május. Eső is esett, utána kisütött a nap. Kapálásra való idő. A Szegény Asszony nagyon szegény volt, hiszen hét gyermeke is volt, nemcsak a szegénysége. A legnagyobb tizennégy éves, a többi — egyik kiest a másik pici — elég baja volt velük. Sok volt akkor a szegény, de abban a faluban ők voltak a legszegényebbek. Nekik még a főtt krumpliból sem jutott elég. Azt is összemérték a gyerekek, nem nagyobb-e az, amit a másik kapott. Lesték, kinek hány kanál rántott levest mér az anyjuk. Es mindig kerestek, kutattak, hátha valahol ennivalót lelnek. Aznap kenyér nem volt a háznál. A Szegény Asszony hajnalban kelt. Összerázogatta a zsák aljára tapadt lisztet, tésztát gyúrt, kinyújtotta, metéltet vágott belőle. Kifőzte, összekeverte egy kis lekvárral, amit előzőleg vízzel megpuhított, mert száraz is volt, meg kevés is. Lekváros metélt. Lett egy kisebb cseréptállal. Kapta, vitte kifelé, a kamrába. Azt hitte, alusznak még mind a gyerekek, de a Legnagyobb utána szólt:

Hová viszi?

— Eldugom a szita alá, egy rongyos kabátot is dobok rá, délben hazajössz, megeszed. Ha idebent hagynám, a kicsinyek megennék az egészet.

A vízből, amiben a tészta kifőtt, reggeli leveskét készített. Csak só kellett bele, meg egy kis fokhagyma. Néhány szál tészta is maradt benne. Nem is lett olyan híg. Délre krumplit kapnak, estére meg majd csak kitalál valamit. Aztán a Legnagyobbat elindult a kukoricások felé. Kapálni kell, ha másnak is. Útközben még arra gondolt a Szegény Asszony, hogy jó lett volna egy kis lekváros metélt a gyerekeknek is, de a szegények bölcs és kegyetlen törvénye, hogy annak jár a több vagy a jobb falat, aki dolgozik. Az étel adja az erőt.

A Legnagyobb, a tizennégy éves, hosszúra nyúlt fiú volt. Hallgatag, szófogadó. S mint a többiek, ő is mindig éhes. Tán még éhesebb, mint azok. De nem szeretett beszélni és így ez nem tűnt fel senkinek. Es ha észrevették volna, akkor sem tehettek volna semmit. Apja kapta a jobb falatokat, ha ugyan akadt olyan. Neki meg így igyekezett az anyja kicsit több ételt adni, ahogy máma. Reggel csak levest evett. Nem baj, délben úgyis megeszi a lekváros metéltet. Az egész tállal. De mi az a kis híg leves a szédítő melegben? Ha néha kiegyenesíti kapa fölé hajló derekát, elsötétül előtte minden, aztán úgy érzi, hogy a kukorica villogó zöld levél-kardjai arcába, szemébe vágnak. Ilyen lehet az őserdő, mint ezek a végtelen sorok. A folyóka szívós kígyóként tekeredik a kukorica derekára, a repce mérges pókként szívja a gyökereit. Mikor lesz dél? A fattyú-hajtás elvágott szárából áttetsző nedv buggyant. Mézszaga volt. Nem tudta megállni, hogy bele ne harapjon a gyönge növényi húsba. Fanyar, édeskés, de jóllakni nem lehet vele. Egy pacsirta jóízű dalba kezdett, elégedetten csattogott. Vajon mennyit eszik ilyen kis madár? Lassan fogytak a sorok, az árnyékok egyre kurtábbak lettek.

Magának is hozzak a metéltből?

A Szegény Asszony kurtát sóhajtott.

— Edd csak meg, mind neked főztem. Majd a kicsik krumplijából hozol egy párat, vizet is, frisset, meg a sót el ne felejtsd. Tán csak nem eszik meg azt a krumplit délig? Ott hagytam a sütőben.

Mindjárt dél lesz! Még a kapa is könnyebb lett, ha erre gondolt.