Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-13 / 19. szám
Amikor néhány órával megérkezésünk előtt az osztályvezető megjegyezte, hogy illene fodrászhoz menni, hiszen jönnek a „sajtótól", Karin csak annyit válaszolt, hogy: „na és?“ Pedig fiatal, nagyon fiatal és szikrázó energiával alaposan kiveszi részét az öreg, már kissé fáradt Max megfiatalítása érdekében végzett munkából. A helyiség, ahol először találkoztunk, kicsi. Az ablak előtt egy asztal áll és a poros ablaküvegen át hatalmas acélvázak emelkednek a felhők felé. Az asztalon rajzok hevernek: áramszabályozási és kapcsoló tervek. Csak a szakember ismeri ki magát a rajzok útvesztőiben, csak a szakember tudja, hogy ezek a rajzok a vezérlő-asztal 1000 elektroncsövét és 284 kapcsolóját jelentik. Ilyen rajzokból születnek a tettek, amelyek az unterwellenborni Мах-kohót, Németország legrégibb kohóművét Európa egyik legkorszerűbb ipartelepévé építik át. A teljesen automatizált adagoló-állomás gépei a jövőben gyorsan, pontosan, minden emberi beavatkozás nélkül osztályozzák az összes nyersanyagot, a koksztól az ércig a négy nagyolvasztó számára. Ez a mű egyedülálló a Német Demokratikus Köztársaságban, üzemeltetésében 'még nem segít a tapasztalat, nincsenek kipróbált sablonok és ezért sok kérdésre még Karin sem tud választ adni, holott az adagoló-állomásnak ő a főnöke. „Te akartad“ — mondja halkan önmagának, miközben ceruzája gyorsan száguld a papíron. öt évvel ezelőtt még a kemencénél dolgozott, mint munkás. Először vegyész akart lenni, azután tanítónő, de a szülei elköltöztek Lipcséből, mert édesapja jobb állást kapott a Max-kohóban. Ekkor került a nagyolvasztók közelébe és ekkor határozta el, hogy kohómérnök lesz. Az üzem szívesen teljesítette kérését és főiskolára küldte Vajon valóban minden rendben van? Könnyű nyári ruha és ízléses cipő . . . így bizony csak ritkán látni Karint. Megszokott öltözéke a hosszú nadrág és fején a sisak KARIN ^7 MAX Karin éjt nappallá téve tanult, hogy legyőzze az előítéletet, a — még a tanárok részéről is érezhető kételkedést: női kohómérnök — ugyan kérem! Azután elérkezett a nap, amikor elment a rendőrségre, ahol bevezették a személyazonossági igazolványába az új adatot — a harmadikat. Az első a neve: Karin Heinrich. A második a születési adata: 1924. május 3. És a harmadik a foglalkozása: mérnök. Különleges szakképesítése: kohóművek automatizációja és mechanizációja. Az iskolában tehát sikerült ... és az üzemben? Az üzemben gúnyosan mosolygó szemek figyelték első lépéseit. Mert néha botladozott, hiszen csak elméleti tudása volt és a gyakorlat -nem alkalmazkodik minden esetben a már létező szabályokhoz . . . „Na persze, nő! Vajon kinek volt olyan bárgyú ötlete, hogy egy nőt bízzon meg ilyen munkával! “ Naponta hallotta ezt a megjegyzést, nemcsak az üzemrészekben, hanem az igazgatósági épületben is. Más lány talán már feladta volna a harcot, de Karin küzdött és elérte, hogy beosztották a kísérleteket végző munkacsoporthoz, és ezzel egyidejűleg megbízták őt az adagolóállomás korszerűsítésére vonatkozó tervek elkészítésével. Nem annyira a véletlen „szerencsének“ köszönhette ezt a megbízást, hanem annak, hogy erre a munkára egyetlen mérnök sem vállalkozott. Az üzem ekkor kezdett vele dicsekedni: Európa legmodernebb kohóműve, teljesen automatizált adagoló-állomással és az álanyagot. Akkor helyezték először üzembe az automatikát, akkor vizsgálták a gerjesztőket, az egész részleg legfontosabb gócát. Aztán hirtelen felragyogtak az arcok, a dolgozók egymás nyakába borultak, megfeledkeztek a sok kishitű megjegyzésről, csak az alkotás tiszta örömét érezték, mert az első próba sikerült, az automatika hibátlanul működött. Azon a napon a Мах-kohóból száműzték a pesszimizmust, attól a naptól kezdve forróbban dobognak az emberszívek az égbe nyúló nagyolvasztók mellett. Karin szeret nevetni. Már elfelejtette, hogy hányszor kellett megálljt parancsolni buggyanni vágyó könnyeinek, mert egy kohóban nem lehet sírni, egy kohóban dolgozó nő nem lehet nebáncsvirág. Egy kohóban dolgozó nő, 120 — 150 férfi felettese, csak akkor érhet el eredményt, ha megszokja az érdesebb szavakat, a vaskosabb tréfákat is. Karkt otthon hagyta a rúzst és a feketét is kantínban itta munkatársai között. Amikor először találkoztunk, csak hat hét választotta el őket a kísérleti üzemeltetés időpontjától és még nagyon sok volt a tennivaló. De az adagoló-állomás szinte óráról órára vált teljesebbé, pontosabbá, üzemképesebbé. Megalakult a szocialista munkabrigád, amely a koksztartály mérőberendezésére vonatkozó újításával 40 ezer márkát takarított meg az üzemnek. Minden tett újabb tetteket Szült, a fiatal mérnöknő akarata lelkesített és irányított minden cselekedetet. Ma már elmondhatják, hogy győztek: Mindenki izgatott, ideges: először vizsgálják az automatika gerjesztőjét (jobbraj lomás egész vezérlő és mérőberendezéséért egy nő felelős! Karint hirtelen felfedezte az üzemi bizottság, a társadalmi szervezetek, tiszteségeket akartak ráruházni, ő azonban csak egyet fogadott el, az adagoló-állomás nőbizottságának elnöki funkcióját. Amikor Karin Heinrich 1965. április 1-én elfoglalta új beosztási helyét, sokan úgy vélték, hogy ez csak olyan „áprilisi tréfa“, hiszen „ezzel a feladattal úgy sem tud megbirkózni“ és még az igazgatósági épületben is kijelentették, hogy „szabad úszó még nem lehet ez a Karin, hanem irányítani kell — bár igaz, hogy eddig még mindent jól csinált“. Az adagoló-állomáson találkoztunk Karinnal. Néhány lámpa vetett sápadt fényt a falakra és a rajzokra, a levegő nehéz volt a cigaretták füstjétől és valami izgalom, idegesség vibrált a tekintetekben. Akkor indult el először a szállítószalag, amely a nagyolvasztókba juttatja a nyers-Katjá Dumke felvételei a kísérleti üzemeltetés megindult, a gépek hibátlanul működnek és Karin, aki hat hónapon át a munkaruhán kívül nem ismert más ruhadarabokat, néha már azt is megengedheti magának, hogy nőiesebb öltözékben induljon a kisváros tavaszi fényben úszó terei felé. — Mi az Karin? De csudamód kícsípted magad! Az egyik szerelő csipkelődő szavaira azonnal felcsattan a válasz: — Mondd csak, a feleségeden is észreveszed az új ruhát? A férfi szó nélkül elsompolyog, de magában azért elismeri: „Irtó rendes srác ez a Karin“. Persze a munkásnapok mindig újabb és újabb kérdés elé állítják a jövőt építő embert, de Karin nem fél a problémáktól, az élet által feltett kérdésektől, mert harcát megharcolta — és győzött! HORST W. LUKAS Fordította: LP
