Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-06 / 18. szám
sírással. Te nem szoktál sírni, sírás nincs. A táncos helyeket mind fel kell robbantani, mert azokat te nem szereted. Ami neked nem jó, az rossz általában, mindenkinek, tehát pusztuljon azonnal, különben neked „szétmegy az agyad“. Persze, nem pusztulnak a dolgok parancsszóra és most rémülten emlékszem lissza, hogy éjszakánként a csöndben recsegve csikordultak össze a fogaid, simogattalak, hogy ébredj, ne marcangoljon a düh álmodban. Mindezt átéltem, furcsa. Most mégis gyötrődve válogatom ki düheidet, hiúságodat, erőszakosságodat az időből. Eltévedtem valahol benned egyszerűen azért, mert ... de ezt nem írom le, nincs értelme. És most se azért kutatok, hogy bünlistát csináljak — bár a bűnösök igazán megérdemlik, hogy felsorolják bűneiket, én is megérdemlem, hogy szerelmemet szentimentalizmusnak nevezd, boldog érzéseimet pedig tunyaságnak. Rossz és megalázó, hogy tépelődésre tudsz kényszeríteni. Forgatom ezt a hülye, önző, méltatlan — emberhez méltatlan levelet, amely alacsony ságával, modernnek képzelt alacsonyságával ... De hát mért is tépelődöm. Szökésed meg a levél egyformán valószínűtlenek, de valahogy mégis mindegyik valószínűsíti a másikat. Kezdek megnyugodni. Olyasmit vesztettem, ami nem is volt, nem lehetett az enyém, egyszerűen azért, mert nem tartok rá igényt. Azt kellene szégyellnem csupán, hogy későn, csak most tudtam meg. Vedd tudomásul, viselkedésed szennyes — és valahogy föl is kavarja a szennyet. Én anyámat nagyon szeretem. De amikor azt tanácsolta, írjam neked azt, hogy háromhónapos terhes vagyok, — kedvem lett volna a tíz körmömmel nekiesni az arcának. De neki mégis vannak mentségei. Hanem Te, te modern őslény, hogy sápadoznál, ha ezt a fenyegetést elküldeném a címedre! Ne nyugtalankodj! Ha én egyszer viselős lennék, nem fegyvert hordanék a hasamban, hanem egy igazi kisgyereket. Mert a gyerek nem „koncepció“ ■ Te mondtad egyszer, a Hűvösvölgyben, egy eperfa alatt rámhajolva: Szeretnék egy kicsi mintát belőled, a hajadból, a szemedből ... és folytatást: a bölcsesség folytatását. Természetesen a Te bölcsességed folytatását. Én most már ezt nem szeretném. Fáradt vagyok, és nem tagadom, kicsit üres a világ. De Te nem fogsz hiányozni, aki vagy, legfeljebb kicsit az, aki voltál, akinek képzeltelek. Azt írod, a céltudatosságnak bizonyos fokán megszűnik az erkölcs. Ne hízelegj magadnak. Ez nem céltudatosság, szimpla kis egyetemista vagy, akit elfogott a karrieridegesség. S a karierféltésnek ezen a fokán megszűnik az ember ... de hagyjuk már ezt. Könyveidet még ma postára adom. Magda ha mulattató is volt. Igen, ez az! Tényleg mulattató. Örákhosszat ülnek a sötétben. Azután lassan újra megszólal az egyik: de Isten ilyennek teremtett bennünket. Az igaz. Feleli a másik. De Istennek van egy remek kifogása. Az, hogy egyáltalán nem létezik. — Nem létezik? — csodálkozik az egyik. — Ez az egyetlen mentsége — suttogja a másik. — De mi, mi létezünk, — teszi hozzá lassan az első. A parancsot végrehajtó két ember álmatlanul bámul bele az éjszakába. Mert a fejek lassú dübörgéssel tovább gördültek a hegylejtőn. És ez ébren tartja őket. Ismét megszólal az egyik: — Most aztán abbahagyjuk. — Igen, — visszhangozza a másik, — abbahagyjuk. De valaki a sötétben ezt kiáltja: — Felkészülni! Üjra kezdődik. És a két ember feláll, veszi a fegyvert. És valahányszor embert látnak, lőnek. Nem ismerik, nem vétett ellenük. De lőnek. Ezért találta fel valaki a fegyvert. És ezgrt ez a valaki nagy jutalmat kapott. — És valaki, valaki elrendelte a lövést. Casanova UTOLSÓ RÓZSÁJA Krska rendező filmje nyomán feldolgozta: Kovács Antal Fényképezte: Alena Cervená BÁL VALÉRIA TISZTELETÉRE Megszólalnak a harsonák. A kíváncsi tekintetek a bejárat felé fordulnak, ahol Valéria jelenik meg, férje kíséretében. A vendégeken a meglepetés moraja fut végig. Valéria ragyogó arccal köszöni a bókokat. Waldstejn drágakövekkel kirakott nyakékkel ajándékozza meg Valériát. Utolsónak Casanova lép eléje: „Grófnő, . . . csak egyszerű velencei polgár vagyok, egy hazátlan ember. Költő és filozófus létemre sosem bővelkedtem a földi javakban. Fantáziám azonban megengedi, hogy azt képzeljem, a kegyeibe fogadott. Ön ma húszéves . . . Kívánjon bármit, teljesítem ezer kívánságát is . . . fogadja ezt a kicsiséget . .4 talán beteljesül egy ki nem mondott kívánsága — és egy kulcsot nyújt át Valériának. Rejtélyes szekrénykét hoznak be, Valéria felnyitja a zárat és a vendégek nagy meglepetésére inasgyerek-figura ugrik ki belőle. — Grófnő . . . szánkója készenlétben áll . . . — Valéria az ablakhoz szalad; lent a behavazott udvaron a fáklyák fényében csillog az a szánkó, amellyel Casanova megszöktette Valériát . . . — „ . . . о luna bellissima . . . amore . . . amore“ emlékszik vissza Valéria. Köszönöm de Seingalt úr. (50) Megszólal a zene. Valéria és Ferenc a keringő lágy dallamára megnyitja a táncot (51) Körülöttük a vendégek kört alkotnak. Valéria lehunyt szemmel táncol. A boldog pár Casanova előtt abbahagyja a táncot, Ferenc meghajol és átadja a hölgyét Casanovának. — Ez lesz aztán a felsülés! Casanova nem tud keringőzni... — jegyzi meg kárörvendően az orvos, de torkán akad a szó, mert Casanova bravúros táncba kezd Valériával. — Ezt csak az ön kedvéért tanultam meg. — Be kell valamit vallanom önnek — szól hirtelen Valéria és elkomolyodik az arca. Megfontolta, hogy mit beszél? — Nincs min gondolkodnom ... — néz kihívóan Casanova szemébe. (52) Vérvörös borral telt pohárral koccintott Casanova Waldstejnnel. — Miért szomorkodik? Valami nem sikerült? — Sajnos: Épp azért vagyok szomorú, mert mindig sikerült. . . Ma éjfélig megnyerem a fogadást. A grófnő találkára hívott . . . :x Casanova megáll a tükör előtt. Közelebb húzza arcához a gyertyát és ujjaival a mély ráncokat simítgatja. Halkan ide hallatszik a zene. A tükörben rejtelmes alakok jelennek meg: Casanova volt szeretői. Egymást félbeszakítva szóáradatot zúdítanak Casanovára: — Szépségedet elvitte az idő, csak az ifjú szív és a ráncos arc maradt! — Amilyen vagyok, olyan vagyok! Ki hívott ide benneteket? — Ne légy olyan ingerült. Eljöttünk hattyúdalodat meghallgatni. Elfelejtetted, hogy csak a ruhát lehet levetni, az emberi természetet nem . . . nem tudod, hogy mi a szerelem . . . most kárörvendők vagyunk. Fő dolog, hogy akadt egy nő, aki megbosszulja a mi csalódásainkat, féltékenységünket, haragunkat . . . — Mit hánytorgattok fel tulajdonképpen? — Azt, hogy egész szerelmünket kívántad, de amit cserébe adtál, az csak látszat és játék volt. Szíved mindig hideg maradt. Mosolyogva tudtál búcsúzni, úgy, hogy sosem tudtunk haragudni, és, hogy nem róttad le tartozásod az élettel szemben — De Seingalt úr . . . — rázta fel Casanovát kellemetlen merengéséből Valéria csengő hangja . . . Casanova titokban körülnéz, nincs-e jelen valaki a látomásból és tétován elindul Valéria elé: — Hölgyem, vártam önre . . . (53) Waldstejn karonfogja unokaöccsét és félrehúzza egy csendes sarokba: — Csak a Te nyugalmad miatt . . . tudsz mindenről...? Arról is, hogy most találkájuk . . . kettesben? — kérdi bizonyos hangsúllyal. — Ki? Kivel? Miért? — Csak azt tanácsolom, hogy jól vigyázz rá! — De bátyám . . . hiszen mindez meg van beszélve! — nevet fel Ferenc. (54) A kandalló előtt Valéria ül szemben Casanovával, aki figyelmesen mozdu latlanul hallgatja ... — Mindezt az ön híre okozta. Bevallom . . . első este felháborított . . . haragudtam önre még ha nevettem is. De ez nem azért volt . . . csak azért, mert buta voltam Ma, mikor azt az ajándékot adta majdnem elsírtam magam. Tulajdon képpen nagyon hálás vagyok. Felnyi tóttá a szememet, és még valamit meg értettem. Rájöttem, hogy mi a szere lem és, hogy milyen szörnyű, ha az ember egyedül van, egészen egyedül — Hölgyem megengedi . . . hogy ma csak ma este így szólítsam: Valéria? — Igen — bólintott mosolyogva Va léria: — Szinte hihetetlen, de ön egészen más, mint amilyen a híre. Ön életében nem ismerte az igazi szerel met. Az ön számára mindez csak játék volt. Varázslatos, izgató, vadregényes... — Ezerszer eljátszott szerep, mecha nikus, . . . egész életemben csak kapni szerettem és soha sem adni . . . Ma már tudom, hogy ezt a felismerést már sosem hallgathatom el. . . Drágám, legdrágább Valériám! Valéria hirtelen felállt, szemében az ijedség fénye csillogott: — Ön diktál ta Ferencnek azt a levelet? Miért? — Azért, mert én önt nagyon . . . — Nem! Hallgasson... az istenért hallgasson! Valéria szemét elöntötte a könny és elszaladt Valéria szemében még mindig könny csillogott, mikor félrehúzta nagybácsiját: — Képzelje, szerelmes belém! — Miért sírsz? — Sajnálom őt . . . mit mondjak neki? Hogy szintén szereted . . . — De mikor alighanem igazán szeret. Ferencnek ezt nem szabad megtudnia ! — Várj! Hogy szeret téged? Hol van Ferenc? No várj csak, kizavarom én innét! De hiszen semmiről nem tehet. . . — Valéria, te hittél neki? Hisz bolondá tett!- Ez nem igaz. — Hát mondok valamit! Velem fogadott kétszáz aranyba, hogy ma éjfélig meghódít. Ahogy hallgatlak, már azt kell mondanom, hogy meg is nyerte — Bácsi, miket beszélsz? — szörny űlködik Valéria. — Becsületszavamra! Kétszáz aranyba! (55) — Legyen szíves küldje a könyvtárba Ferencet ... — igyekszik Valéria nyugalmat erőszakolni magára és a könyvtárba indul... 50 Következik: Búcsúzás 55 52 5 4
