Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-06 / 18. szám

sírással. Te nem szoktál sírni, sírás nincs. A táncos helyeket mind fel kell robbanta­ni, mert azokat te nem szereted. Ami ne­ked nem jó, az rossz általában, minden­kinek, tehát pusztuljon azonnal, különben neked „szétmegy az agyad“. Persze, nem pusztulnak a dolgok parancsszóra és most rémülten emlékszem lissza, hogy éjszakán­ként a csöndben recsegve csikordultak össze a fogaid, simogattalak, hogy ébredj, ne marcangoljon a düh álmodban. Mindezt átéltem, furcsa. Most mégis gyötrődve vá­logatom ki düheidet, hiúságodat, erőszakos­ságodat az időből. Eltévedtem valahol benned egyszerűen azért, mert ... de ezt nem írom le, nincs értelme. És most se azért kutatok, hogy bünlistát csináljak — bár a bűnösök igazán megérdemlik, hogy felsorolják bűneiket, én is megérdemlem, hogy szerelmemet szentimentalizmusnak nevezd, boldog érzéseimet pedig tunyaság­nak. Rossz és megalázó, hogy tépelődésre tudsz kényszeríteni. Forgatom ezt a hülye, önző, méltatlan — emberhez méltatlan levelet, amely alacsony ságával, modern­nek képzelt alacsonyságával ... De hát mért is tépelődöm. Szökésed meg a levél egyformán valószínűtlenek, de valahogy mégis mindegyik valószínűsíti a másikat. Kezdek megnyugodni. Olyasmit vesz­tettem, ami nem is volt, nem lehetett az enyém, egyszerűen azért, mert nem tartok rá igényt. Azt kellene szégyellnem csupán, hogy későn, csak most tudtam meg. Vedd tudo­másul, viselkedésed szennyes — és vala­hogy föl is kavarja a szennyet. Én anyá­mat nagyon szeretem. De amikor azt taná­csolta, írjam neked azt, hogy háromhóna­pos terhes vagyok, — kedvem lett volna a tíz körmömmel nekiesni az arcának. De neki mégis vannak mentségei. Hanem Te, te modern őslény, hogy sápadoznál, ha ezt a fenyegetést elküldeném a címedre! Ne nyugtalankodj! Ha én egyszer viselős lennék, nem fegyvert hordanék a hasam­ban, hanem egy igazi kisgyereket. Mert a gyerek nem „koncepció“ ■ Te mondtad egyszer, a Hűvösvölgyben, egy eperfa alatt rámhajolva: Szeretnék egy kicsi mintát belőled, a hajadból, a szemedből ... és folytatást: a bölcsesség folytatását. Termé­szetesen a Te bölcsességed folytatását. Én most már ezt nem szeretném. Fáradt vagyok, és nem tagadom, kicsit üres a világ. De Te nem fogsz hiányozni, aki vagy, legfeljebb kicsit az, aki voltál, akinek képzeltelek. Azt írod, a céltudatosságnak bizonyos fokán megszűnik az erkölcs. Ne hízelegj magadnak. Ez nem céltudatosság, szimpla kis egyetemista vagy, akit elfogott a kar­rieridegesség. S a karierféltésnek ezen a fokán megszűnik az ember ... de hagyjuk már ezt. Könyveidet még ma postára adom. Magda ha mulattató is volt. Igen, ez az! Tényleg mulattató. Örákhosszat ülnek a sötétben. Azután lassan újra megszólal az egyik: de Isten ilyennek teremtett bennünket. Az igaz. Feleli a másik. De Istennek van egy remek kifogása. Az, hogy egyál­talán nem létezik. — Nem létezik? — csodálkozik az egyik. — Ez az egyetlen mentsége — suttogja a másik. — De mi, mi létezünk, — teszi hozzá lassan az első. A parancsot végrehajtó két ember álmat­lanul bámul bele az éjszakába. Mert a fejek lassú dübörgéssel tovább gördültek a hegylejtőn. És ez ébren tartja őket. Ismét megszólal az egyik: — Most aztán abbahagyjuk. — Igen, — visszhangozza a másik, — abbahagyjuk. De valaki a sötétben ezt kiáltja: — Fel­készülni! Üjra kezdődik. És a két ember feláll, veszi a fegyvert. És valahányszor embert látnak, lőnek. Nem ismerik, nem vétett ellenük. De lő­nek. Ezért találta fel valaki a fegyvert. És ezgrt ez a valaki nagy jutalmat kapott. — És valaki, valaki elrendelte a lövést. Casanova UTOLSÓ RÓZSÁJA Krska rendező filmje nyomán feldolgozta: Kovács Antal Fényképezte: Alena Cervená BÁL VALÉRIA TISZTELETÉRE Megszólalnak a harsonák. A kíván­csi tekintetek a bejárat felé fordulnak, ahol Valéria jelenik meg, férje kísére­tében. A vendégeken a meglepetés mo­raja fut végig. Valéria ragyogó arccal köszöni a bókokat. Waldstejn drága­kövekkel kirakott nyakékkel ajándékoz­za meg Valériát. Utolsónak Casanova lép eléje: „Grófnő, . . . csak egyszerű velencei polgár vagyok, egy hazátlan ember. Költő és filozófus létemre so­sem bővelkedtem a földi javakban. Fantáziám azonban megengedi, hogy azt képzeljem, a kegyeibe fogadott. Ön ma húszéves . . . Kívánjon bármit, teljesítem ezer kívánságát is . . . fogad­ja ezt a kicsiséget . .4 talán beteljesül egy ki nem mondott kívánsága — és egy kulcsot nyújt át Valériának. Rejtélyes szekrénykét hoznak be, Va­léria felnyitja a zárat és a vendégek nagy meglepetésére inasgyerek-figura ugrik ki belőle. — Grófnő . . . szánkója készenlétben áll . . . — Valéria az ablakhoz szalad; lent a behavazott udvaron a fáklyák fényében csillog az a szánkó, amellyel Casanova megszöktette Valériát . . . — „ . . . о luna bellissima . . . amore . . . amore“ emlékszik vissza Valéria. Köszönöm de Seingalt úr. (50) Megszólal a zene. Valéria és Ferenc a keringő lágy dallamára megnyitja a táncot (51) Körülöttük a vendégek kört alkotnak. Valéria lehunyt szemmel táncol. A boldog pár Casanova előtt abbahagyja a táncot, Ferenc meghajol és átadja a hölgyét Casanovának. — Ez lesz aztán a felsülés! Casanova nem tud keringőzni... — jegyzi meg kárörvendően az orvos, de torkán akad a szó, mert Casanova bravúros táncba kezd Valériával. — Ezt csak az ön kedvéért tanultam meg. — Be kell valamit vallanom önnek — szól hirtelen Valéria és elkomolyo­dik az arca. Megfontolta, hogy mit beszél? — Nincs min gondolkodnom ... — néz kihívóan Casanova szemébe. (52) Vérvörös borral telt pohárral koccin­tott Casanova Waldstejnnel. — Miért szomorkodik? Valami nem sikerült? — Sajnos: Épp azért vagyok szomo­rú, mert mindig sikerült. . . Ma éjfélig megnyerem a fogadást. A grófnő talál­kára hívott . . . :x Casanova megáll a tükör előtt. Kö­zelebb húzza arcához a gyertyát és ujjaival a mély ráncokat simítgatja. Halkan ide hallatszik a zene. A tükör­ben rejtelmes alakok jelennek meg: Casanova volt szeretői. Egymást félbe­szakítva szóáradatot zúdítanak Casa­novára: — Szépségedet elvitte az idő, csak az ifjú szív és a ráncos arc maradt! — Amilyen vagyok, olyan vagyok! Ki hívott ide benneteket? — Ne légy olyan ingerült. Eljöttünk hattyúdalodat meghallgatni. Elfelejtet­ted, hogy csak a ruhát lehet levetni, az emberi természetet nem . . . nem tu­dod, hogy mi a szerelem . . . most kár­­örvendők vagyunk. Fő dolog, hogy akadt egy nő, aki megbosszulja a mi csalódásainkat, féltékenységünket, ha­ragunkat . . . — Mit hánytorgattok fel tulajdon­képpen? — Azt, hogy egész szerelmünket kí­vántad, de amit cserébe adtál, az csak látszat és játék volt. Szíved mindig hideg maradt. Mosolyogva tudtál bú­csúzni, úgy, hogy sosem tudtunk hara­gudni, és, hogy nem róttad le tartozá­sod az élettel szemben — De Seingalt úr . . . — rázta fel Casanovát kellemetlen merengéséből Valéria csengő hangja . . . Casanova titokban körülnéz, nincs-e jelen valaki a látomásból és tétován elindul Valéria elé: — Hölgyem, vár­tam önre . . . (53) Waldstejn karonfogja unokaöccsét és félrehúzza egy csendes sarokba: — Csak a Te nyugalmad miatt . . . tudsz mindenről...? Arról is, hogy most találkájuk . . . kettesben? — kérdi bi­zonyos hangsúllyal. — Ki? Kivel? Miért? — Csak azt tanácsolom, hogy jól vigyázz rá! — De bátyám . . . hiszen mindez meg van beszélve! — nevet fel Fe­renc. (54) A kandalló előtt Valéria ül szemben Casanovával, aki figyelmesen mozdu latlanul hallgatja ... — Mindezt az ön híre okozta. Bevallom . . . első este felháborított . . . haragudtam önre még ha nevettem is. De ez nem azért volt . . . csak azért, mert buta voltam Ma, mikor azt az ajándékot adta majdnem elsírtam magam. Tulajdon képpen nagyon hálás vagyok. Felnyi tóttá a szememet, és még valamit meg értettem. Rájöttem, hogy mi a szere lem és, hogy milyen szörnyű, ha az ember egyedül van, egészen egyedül — Hölgyem megengedi . . . hogy ma csak ma este így szólítsam: Valéria? — Igen — bólintott mosolyogva Va léria: — Szinte hihetetlen, de ön egé­szen más, mint amilyen a híre. Ön életében nem ismerte az igazi szerel met. Az ön számára mindez csak játék volt. Varázslatos, izgató, vadregényes... — Ezerszer eljátszott szerep, mecha nikus, . . . egész életemben csak kapni szerettem és soha sem adni . . . Ma már tudom, hogy ezt a felismerést már sosem hallgathatom el. . . Drágám, legdrágább Valériám! Valéria hirtelen felállt, szemében az ijedség fénye csillogott: — Ön diktál ta Ferencnek azt a levelet? Miért? — Azért, mert én önt nagyon . . . — Nem! Hallgasson... az istenért hallgasson! Valéria szemét elöntötte a könny és elszaladt Valéria szemében még mindig könny csillogott, mikor félrehúzta nagybácsi­ját: — Képzelje, szerelmes belém! — Miért sírsz? — Sajnálom őt . . . mit mondjak neki? Hogy szintén szereted . . . — De mikor alighanem igazán sze­ret. Ferencnek ezt nem szabad meg­tudnia ! — Várj! Hogy szeret téged? Hol van Ferenc? No várj csak, kizavarom én innét! De hiszen semmiről nem tehet. . . — Valéria, te hittél neki? Hisz bo­­londá tett!- Ez nem igaz. — Hát mondok valamit! Velem fo­gadott kétszáz aranyba, hogy ma éj­félig meghódít. Ahogy hallgatlak, már azt kell mondanom, hogy meg is nyerte — Bácsi, miket beszélsz? — ször­ny űlködik Valéria. — Becsületszavamra! Kétszáz arany­ba! (55) — Legyen szíves küldje a könyv­tárba Ferencet ... — igyekszik Valé­ria nyugalmat erőszakolni magára és a könyvtárba indul... 50 Következik: Búcsúzás 55 52 5 4

Next

/
Thumbnails
Contents