Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-06 / 18. szám

Somogyi Tóth Sándor

(SMeRNI

H

J I

edves Magda! Én maradok. A telefonbari nem akartalak leégetni, anyád melletted állt és hallgatódzott. Megállapodásaink, személytelenül pedig nem bírtunk élni egymással. Tegyük fel, bennem a hiba. De mi az. hogy hiba? Én úgy akartam élni —■ nagyjából, mint a házasságunk előtt. Te pedig másként. Ezen csak sajnálkozni tudok, segíteni nem.

Szétmegy az agyam! Mindegyikünknek külön szobája volt, tnielőtt összeházasodtunk. Itt van például az öreged . . . harminc éve asztmás, vohítva húzza a levegőt és még 6 prédikál az alkalmazkodásról, öt magát nem okolhatom, de hogy flótázik a tüdeje, azt hallgatni kell. Az értelmem megértő egészen a romantikáig, de az idegeim . . . Húzok egy vonalat, az öreg rohamot kap, szív egy keserveset a levegőből, a ceruzám rögtön beletörik a lakmuszba, beletörik, Édeském, egy bombatölcsér a lakmuszom . . . Kezdhetem elölről. .Édeském“. .. Ez is jó. Legalább ne mondaná kilencvenötször naponta, magamra vagyok dühös, mert idegesít, hogy anyád tök tartalmatlanul szólít meg bennünket, becsületemre a gépek már rég nem olyan gépiesek, mint az emberek, a beidegzett szólamaikkal. Ettől nekem szétmegy az agyam. És az egész rohadt kispolgári társaság, amelyik ott összegyűlik majd minden este! Elhatároztam, hogy visszafogottan írok Neked, de ez most már nem megy. Veled mégis valamilyen rendes, emberi viszonyom van. Mai fiatalok így meg úgy ... ezt nem tudjuk. Mit nem tudunk? És egyáltalán: miért érdekes ez? Régen nyomor volt, aztán a háború borzalmai, és a Rákosi rezsim, amikor muszáj volt tapsolni. Beleznek, bogarásznak, az idő fut. Szétmegy az agyam. Elképzelem a sok őskori hülyét, ahogy riadt pofával tapsol, mert muszáj. Mi az, hogy muszáj? Tapsolni? A francba ezekkel a penészes

marhaságokkal. A százkilencvennyolcadik ismétlésnél fölordítottam, emlékszel. És kitört a botrány, mint mindig, ha megszólalok. Te is úgy néztél rám, mint egy gyilkosra, apád rohamot kapott, anyád kotkodált, az őslények rámrohantak, vicsorítva oktattak az igazságra — jó volt —, végül elbúcsúztak hirtelen. Mert bocsánatkérés helyett röhögtem. Mit csináljak? Azt hiszik, én valami nevelési probléma vagyok a huszonhárom évemmel. Az egyik nem idő. Különben több könyvet olvastam, mint a család meg a baráti társaság együtt, kivéve a bátyádat . . . Pont. Vége. Prolongáljanak ők, nekik az idő nem számít. Te: szándékosan prolongálnak örökké, hogy ne kelljen gondolkodni, mert a gondolkodás mégiscsak jó arra, hogy kiugorjon egynéhány alapvető hülyeség. Szerencsére az időt nem lehet tetszés szerint forgatni. Rögtön kiderítenék, hogy az összes világháborúért a mai fiatalság a felelős. Ezt a témát befejeztem.

Három éve járunk együtt, három hónapja rendezték a Nagy ceremóniát, a Körúton, ezzel engedélyezték, hogy továbbra is legyen köztünk, ami addig volt. Na, megfér a többi hülyeség közt, de én itt kezdtem figyelni. Túl nagy volt az öröm. Jó, örüljenek. De a nagy öröm ürügyén alattomosan összezártak bennünket egy vacak szobába, közös ágyba, közös villany alá. Együtt ébren, együtt alva, együtt álmatlanul. Egyikünk lázas, vele izzad a másik. És Te mindig forró vagy, Magda, én pedig — hülyén hangzik, nem baj — nem bírok egy forró test mellett aludni. Aztán a villany. Pihenéshez sötétség kell, munkához fény. Közhely? Igen, de nem lehet módosítani. Én rajzolok, te hánykolódsz az ágyon', mert mi házasok vagyunk . . . Engem zavar, ha mást zavarok. Morogtam, külön ágyat kértem — prédikációt kaptam az alkalmazkodásról, meg a zagyva „fészek“ — elméletet, aminek az a lényege, hogy külön lakni-hálni egyenlő az erkölcstelenséggel. Hja, persze. Így

könnyebb az ellenőrzés. Jó kis családi igazságok. Szétmegy az agyam. Szerintem a szeméremöv sokkal értelmesebb volt . . . Hát igen, Magda. Nélküled nem gyűlt volna össze ez a hülyeség-halmaz. Te is „fészek“-nek minősítetted a cellát. Már a fiókákat is megrendeltétek, pontosan százötven célzás hangzott el: apád szörcsögéséhez, meg a hánykolódásodhoz még a gyereksírás hiányzik. Fő a biztonság. Mindenki azon dolgozott, hogy a „fészek“ csapdává alakuljon. Te is. Goromba leszek, lehet, de biztos lehetsz, pont azt mondom, amit gondolok. Nem ez a pár őslény a vitapartnerem, hanem Te. Sohase mondtál ellent a „fészek“-koncepciónak. Szeretem, mikor megnémulnak az emberek. Nyilván arra gondoltál, az élet majd félre-állít engem. A kész helyzet. A gyerek. Nem ismersz, Magda, még mindig nem ismersz. Engem nem lehet ilyen antik érzelmekkel leütni. Látom a sok sánta krapekot, aki mind nagy-menő akart lenni. És mi lett belőlük? Futkározó, ideges moegalmár, vagy a Család kulija. Esetleg mind a kettő egyszerre. Például a bátyád. Tíz évet adtam a mozgalomnak, tíz évet a családnak — és nem bántam meg. Nézz rá a gyűrött pofájára, szemeiben üldöztetési mánia, idegei ronggyá tépve, már dolgozni sem bír. Na igen, a nyomorékok öntudata is tiszteletre méltó, én ezen nem vitatkozom, tiszteljék csak őket. Én viszont hadd menjek a magam útján. Igen? Itt nincs morál, kedvesem. Vagy a cél felé húzol minden erőddel, vagy idióta rabságba mégy, Mózes-kosárral, bölcsőde-szaggal, beteg gyerekkel. És otthon állat leszel, mert nincs már erőd embernek maradni. Ne mondd, hogy kihagytam az örömet. Te is tudod, ismered: az örömnek a hajszában nemigen jut hely, idő, ideg. De minek is nyúzom az agyam! Otthagytalak, semmiben se akarsz majd megérteni.

Nem vagyunk egymáshoz valók, hidd el. Téged nem vettek■ fel az egyetemre, és nem is csoda. Harmadszor változtatsz „szakmát“ — legutóbb a gyógypedagógiát vetted a fejedbe. Azt hiszem, végül is családanya szeretnél lenni. Főhivatású. Rendben. Enyhe érzelgősséged és kispolgári lustaságok összhangban lesz hivatásoddal. És legyek még őszintébb? Nemcsak arról van szó, hogy nem bírsz velem jönni. Egvszerűen untam azt a környezetet. Téged is, a szentimentalizmusoddai. Ez pont elég ok, nem akarom, kész. És megállapodtunk, emlékezz! Ha menni akarok, megyek, ha menni akarsz, Te is mégy.

Laktam három hónapig az Alma utcában. Majd elfelejtem. Lakott valaki három hónapig az Alma utcában. Majd Te is elfelejted.

A válás részleteit nyugodtabb időkben beszéljük meg.

Ottmaradt könyveimet, légy szíves küldd utánam. L.

aci! Elhinni is nehéz, hogy ez a nyomorult okoskodás a te

fejedben született. Szégyellem magam, de nem azért, mert szégyenben maradtam, de persze ez is itt van, anyám földúltan szaladgál a lakásban, apám pedig egyszerűen nem

j akarja elhinni ... és a lányok röhögni fognak ... De hát mi Яш történt, Lacikám, az istenért?

I Nem bírok fölocsúdni, rémisztő álomnak tűnik a szökésed, ez az aljas, igenis aljas levél, ami talán hazug is.

Valamit titkolsz, ez nem a Te arcod, hisz el vagy torzulva! Nem, mégsem, egészen megzavarodtam, vad gorombaságod teljes garancia. Ha nőd lenne, azt is bevallottad volna, szemrebbenés nélkül. Kétségbeejtő, hogy mindent komolyan kell venni, amit borzalmas leveledben írsz, és mégis valahogyan minden mást jelent . . . Meg kell próbálnom összeszedni magam és megérteni, ami történt. Megőrültem, most

hirtelen az jutott eszembe, hogy majd megbeszélem Veled, mi a Te véleményed . . . odafordultam az íróasztal felé, ahol ülni szoktál. Sírás fojtogat, de nem akarok sírni. Egy idegen ült itt az esküvőnk óta és én egy idegennel találkoztam a Tabán oldalában négy éven át. Négy, halld, nem három, egy évet elsikkasztottál! Március 2-án lesz négy éve.

Ezek a hűvös falak, reszkető kezeim, nem is én ülök itt, tépdesve a papírt, hamis és hülye minden. Ki ez a durva képű, begerjedt pacák? Órák óta csinálom, és szörnyű, hogy egyedül kell, hisz tizenhat éves korom óta megszoktam, hogy a szemeddel látok, a fejeddel igyekszem gondolkodni — ennek vége. Megpróbálok emlékezni. Igen, úgy rémlik, akkor is ismertelek, amikor reggel vagy este találkoztunk a Hegyalja úton, a Csaba utcán, Ismertem, de — képzeld! — szerettem az ideges rángást az álladón, ami akkor tűnik fel, ha nem érdekel valami. Nem titkoltad: „Ez, spéciéi nem érdekel“ — és most iszonyodva hallok valamit a hangodban, a terror recsegett benne, igen. Néhányszor mertem még mondani: „Azért csak hallgasd, engem érdekel.“ Később elnémultam és passzív hallgatód lettem, ezt a szerepet osztottad rám. Milyen furcsának, érthetetlennek látszik most az a hegyoldal, a naplemente, a kavicsos út, a pad, ahol csókolóztunk, a fehér Erzsébet-híd: csupa giccses díszlet és jobb a szürkületre gondolni, amiben eltűnt a két idegen, aki azt hitte, hogy egymáshoz tartozik.

Igen. Napokig hallgatásra kényszerítettél. Nem a munkád miatt, hanem mert rosszkedved volt. Unatkoztam. Parancsra unatkoztam — és nem akartam észrevenni. Sírni sem volt szabad, te nem fogadod el, hogy az idegfeszültséget nem csupán dúvad dühökkel lehet lereagálni, hanem más természetes módon is, például

Wolfgang Borchert (1921—1947)

A fiatalon elhunyt író a háború utáni Németország legtehetségesebb írói közé tartozik.

Tulajdonképpen a második világháború áldozata. Fiatalon, alig húsz éves korában kikerül a frontra és amikor onnét sebesülten hazakerül, a Gestapo elfogja. Régebben írt leveleiben ugyanis élceket faragott a „Harmadik birodalom“ hőseiről. Ismét a frontra megy, ahonnét 1945 májusában tér vissza. De a frontszolgálat, a börtön testileg lelkileg annyira megviselik, hogy hazatérte után két évvel meghal.

De ez alatt a két év alatt írásaiban a világba kiáltja és mindenkinek eszébe juttatja a háború rémségeit.

О

ж

í

a

ф

ф

•Ы

ч

H

ac

ы

X

и

at

О

cs

О

2

<

Ü

Цч

nj

О

£

fRofanská rajza)

Két ember egy lyukat vájt a földbe. Egészen tágas volt ez a lyuk, csakhogy nem kényelmes. Mint egy sír. Szóval, ki lehetett benne bírni.

A két ember előtt egy puska volt. Ezt a szerszámot azért találta fel valaki, hogy emberekre lehessen vele lőni. Még hozzá általában olyan emberekre, akiket a lövők nem is ismertek, nem értették a nyelvüket és soha nem vétettek ellenük semmit. De hát, lőni kellett, mert ezt valaki elrendelte.

És hogy a hatás még nagyobb legyen, valaki feltalált egy olyan puskát, amely több •mint hatvanszor lőtt percenként. Ezért ez a valaki nagy jutalmat kapott.

Kicsit odébb egy másik lyuk volt. Innét egy emberfej kandikált ki. Volt rajta egy orr, egy közönséges orr, amely élvezhette a rózsák illatát, szem, amely gyönyörködni tudott a virágba szökkenő tavasz láttán, egy száj, amely élvezhette a kenyeret, vagy azt mondhatta, hogy Inge, vagy. Anyám.

— Ezt a fejet a másik lyukból mindkét ember látta.

— Lőj! — mondta az egyik. És az lőtt.

Szétroncsolódott a fej. Nem érezhette többé a virágok illatát, nem láthatott több tavaszt, nem mondhatta már, hogy Inge. Soha többé.

Teltek a hónapok. És a puskagolyó nap mint nap roncsolta a fejeket. És ezek a fejek mindig olyan embereké voltak, akiket a két férfi nem ismert, nem bántották ezek őket soha sem, még csak a beszédüket sem értették. De valaki feltalálta a fegyvert, amely több mint hatvanszor lőtt percenként. És valaki a lövést elrendelte!

Végül is a szétroncsolt fejek száma úgy megnövekedett, hogy hegyet lehetett volna belőlük építeni. És amikor a két ember elaludt, a fejek halk dübörgéssel gördülni kezdtek a hegylejtőn. Akárcsak a golyók a tekepályán. Ettől mindketten felébredtek.

— De hiszen megparancsolták — suttogta az egyik.

— De mi hajtottuk végre — jajdult fel a másik.

De förtelmes volt — suttogta az első.

De néha mulattató is volt — nevetett fel a másik.

— Nem! — ordítja a suttogó.

De igen — súgja ismét a másik, né-