Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-03-11 / 10. szám

о gyári lett operaénekesnő — A zenét gimnáziumban kezdődött — kezdi emlékezéseit Moldován Stefánia, a mai magyar operaénekes-generáció egyik élenjáró képviselője. — Felvételt vizsgára igyekeztem, és a zongorát választottam főtantárgynak. A portás azonban tévedésből egy emelettel följebb küldött és így az énektanszak felvételt vizsgáinak helyiségébe kerültem. Beléptem a terembe, ahol csupa szigorú arcot láttam és az Izgalomtól nem is tudtam mit tegyek. Odatessékeltek a zongora mellé és nagy meglepetésemre skálákat kellett énekelni. Nem baj, gondoltam magamban, ahány ház annyi szo­kás, úgy látszik itt mindent kell tudni. A skálázás után félve megkérdeztem, mit játszhatok mosl zongorán Chovánt vagy Díabelllt? Óriási nevetés tört ki a szigorú tanárok körében és kiderült, hogy énekre felvételiztem. Mind a két szakra felvettek, úgyhogy énekre és zongorára ts jártam. Sorsom fölött drága jó tanárom, dr. László Géza döntött. Kijelentette, hogy hagyjam abba a zongorázást, mert azt nem kötik hangi adottságokhoz, és nagy kár lenne ilyen szép hangot nem képezni. Így kezdődött tehát Moldován Stefánia énekes­női karrierje. Es azt hiszem ml is hálásak lehetünk dr. László Gézának, hogy ilyen bölcsen irányította a kiváló magyar operaénekesnő útját. A művésznő 1953—54-ben Szegeden kezdte pályafutását, mint a Bohémélet Mimije. A múlt évben a Szegedi Sza­badtéri Játékokon Bánk bán Melindájaként hallot­tam őt. A művésznő nagy szeretettel emlékezett vissza Szegedre, ahol az említett Bohémélet után, egy egész sor fontos szerep következett. Tatjána, Amélia, Manón Lescaut, Leonóra, Agátha, Aida, Donna Elvira. A szegedi operában, Vaszy Viktor vezetése alatt a fiatal énekesnő nagyszerű alapra tett szert. Csakhamar meg ts látszott ennek a munkának a gyümölcse, mivel Moldován Stefániát Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki Fidelto Leonórájá­nak alakításáért. 1961 óta a művésznő a Budapesti Operaház magánénekesnöje és az igényes fővárosi közönség ts szívébe zárta a csodálatosan szép hangú, rokonszenves Moldován Stefániát. A sikeres hazai indulás után a külföldi turnék következtek. Eddig Varsó, Moszkva, Leningrád, Bécs, Párizs, London, Bern, Genf tapsolt a magyar operaénekesnőnek. Megkérdeztük Moldován Stefániát, milyen sze­repre készül jelenleg? — A Budapesti Operaház felújította Puccini — Nyugat leánya című operáját. A Mlnnlet nagyon igényes női főszerepét éneklem. Ezt Erna Destin­­nová a híres cseh énekesnő énekelte először, az opera New York-i premierjén. A Mínníet olyan szerep, amely mind a három felvonásban nagy erő­kifejtést követel, már azért is, mert állandóan a színpadon kell lenni. A nagyon igényes szerep Puccini Manón Lescaut ja legslkeruiteoo ala­kításai közé tartozik. Moldován Stefánia a Bánk bán Melindája szerepében lépett (el tavaly a Szegedi Sza­badtéri Játékokon. betanulása miatt tudtam csupán részben eleget tenni a kedves csehszlovák meghívásoknak, és csak Bratislavába tudok jönni. Áprilisban a premier után, remélem fel tudok lépni az új Brnol Opera­házban, melyet csak fényképről volt módomban megcsodálni. Persze sokat szeretnék énekelni Bra­­tislavában is, ahol értő, lelkes operaközönséggel állok majd szemben és ez kellemessé, izgalmassá teszi fellépésemet. Nekünk operabarátoknak is az a vágyunk, hogy a kiváló magyar énekesnő gazdag szerepkörét minél jobban megismerjük, és minél gyakrabban látogasson el hozzánk. RORÁROS JÓZSEF SAJNOS, MÁR HÁROMSZOR HÚSZÉVES VAGYOK! A múlt emlékeit idéző szentimentális ének utolsó akkordjai elhaltak az ujjongó, tapsoló közönség lármájában. A rivalda­fényben csillogó vörös ruhás mulatt éne­kesnő megköszöni a tapsot, szót kér, a tömeg elcsendesül és ő meghatottságá­ban csak ennyit mond: „Köszönöm, hogy még nem felejtettek el. Talán néha meg­feledkezem arról, hogy háromszor húsz az hatvan. Öreg vagyok már, de nem gazdag.“ Aztán hirtelen elfordul és elsiet, hogy a közönség ne lássa kibuggyanó könnyeit. Így végződött Josephine Baker hangversenye Havannában, amelyet a tri­kontinentális értekezlet résztvevői tisztele­tére adott . . . Mikor a mosolygó, nagyszemű, karcsú, mulatt táncoló énekesnő 1925-ben, elóször lépett fel Párizsban, feltűnést keltett. A merész öltözék — pár fügefalevél kihangsúlyozta fekete teste gyönyörű vo­nalait. Erotikus tánca magával ragadta Európa közönségét. A párizsi bemutatót világbemutató követte. Az akkori társada­lom a háború szenvedései után szórakozni vágyott, nap mint nap megtöltötte a mu­latókat, ahol Josephine temperamentumos, extázisba ejtő néger táncait adta elő. Azután újra jött a háború. Szürke SS egyenruhások terpeszkedtek Párizs mula­tóiban. Josephine abbahagyja az éneklést és a francia légierők hadnagyaként részt vesz az ellenállási mozgalomban. A nácik kiűzése után a Legion d'honneur kitün­tetést kapja. Továbbra is részt vesz a politikai élet­ben. Harcol az amerikai négerek polgár­jogainak elismeréséért a faji megkülön­böztetés ellen. Hogy nézetét tüntetőleg tettel bizonyítsa be, tizenegy árvát fogad örökbe, Így létesül a híres Les Milandes otthon, Josephine Baker a 11 örökbefogadott árvával. CTK felvétel a nagy parkkal körülvett kastély a Dor­dogne folyó partján, Dél-Franciaország­­ban. Josephine, aki gyermektelen, a világ minden részéből, vallásra, és fajra való tekintet nélkül örökbefogad tizenegy gye­reket: a finn Jarrit, a japán Akiót, a zsidó Mózest, a ghanai néger Kaffit, a fekete Luisát, aki Dél-Amerikában látta meg a napvilágot, az egyetlen francia kislányt, Claudiát, egy tibeti kisembert, még máso­kat, és a legfiatalabbat Noéit, akit a rongyszedő talált meg a szemétben, elha­gyatva, karácsony éjszakáján. Hogy tizenegy gyereke nevelésével törőd­hessen, 1947-ben otthagyja a kabaré­színpadot. Idővel eladósodik, a hitelezők kikapcsol­ják nála a gázt, vizet, villanyt. Josephine Baker, akitől közben férje elvált, felhívás­sal fordul a nyilvánossághoz: „Meg aka­rom menteni gyermekeimet, segítsetek raj­tam!“ Az adományok segítik ki a bajból Josephinét, akinek a kegyeiért a harmin­cas években kígyóbőrrel bevont autót és lakatlan szigetet adományoztak. Hogy javítson tarthatatlan helyzetén, elhatározza: újra fellép. Ojra énekli szen­timentális dalait, de a mai Josephine Ba­ker már csak szerény visszhangja az egy­kori népszerű csillagnak, és így inkább mint kuriozitás kelt feltűnést. Helyzete változatlanul kellemetlen. A nagy család minden reggel közösen megy vízért, meg­reggelizik és együtt indul a külön az ő szá­mukra létesített iskolába. Este gyertya­fénynél készülődnek alváshoz. „Nem vagyok üzletember, egyedüli álmom az, ami minden anyáé.“ Ezért kényszerül Josephine Baker meg­feledkezni arról, hogy háromszor húsz az hatvan- KVCS -

Next

/
Thumbnails
Contents