Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-11 / 10. szám
„Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fáj jobban és jobban Az eljátszott öregség.' I" V* Látogatás a nyugdíjasok klubjában öregkor — öregség, a gondolatoknak hány billentyűjét nyomta le ez az Időt borzoló két szó. Gyerekkoromban egy kicsit a Piroska és a farkas mesebeli Nagyanyőját Idézte és hosszú szakállú kedves öreg manókat, később azután egyre riasztóbb oktávokat csendített a magunkba pillantó percek csendessége. Ml Is az öregség, az öregkor? Az értelmező szótárban mindössze ennyit találunk róla: az ember életében a késő, az átlagos életkor végéhez közel eső szakasz. A Nyugdíjasok Klubjában szembe Pingvin Péter esete ott-.1 Л L l ~ találkoztunk magával az élő öregséggel, amelyet nem lehet Ilyen egyszerű címszavakba gyúrni, hiszen magába foglalja a fiatalságot. A volt ifjúságot és az öregséggé váló jelen fiatalságát Is... Szemben a Városi Művelődési Otthon modern bérpalotájával, egy szűkén kanyargó kis utcából lépünk egyenesen a klubhelyiségbe, amelyben asztal asztal mellett sorakozik és minden asztal körül legalább nyolcan-tlzen ülnek. Körben a fal mellett vitrlnes könyvszekrény, a könyvek tetején gramofonlemezek, a szekrényen TV készülék, az egyik sarokban írógép, a kis asztal alatt villanyrezsó, távolabb magnetofon... Minden van Itt, de a nagy zsúfoltság annyira ránehezedik a belépőre, hogy félve néz körül, nehogy valakibe vagy valamibe belebotoljon, vagy esetleg ne lépjen be egyenesen a klub kis konyhájába, ahol naponta több száz feketekávét és teát főznek ... A helyiségben nemcsak a fűtőtestek, de a félcslllanó szempárok közelsége is melegít. Az egyik ilyen fénypárnak kis vézna világítótorony a gazdája, ű hozza a finom kávét és hozzáteszi: „Ilyet még a presszóban sem adnak“ és valóban a kávé kitűnő. Amíg megiszom, kapkodva, sietősen beszél. Úgy rakja egymás mellé a képeket, a múlt emlékeit, mint ahogy a kávét, a teát, a limonádét rakja sorban egymás után az asztalokra. — Két gyerekem volt, 1932-ben elhagyott a férjem. Kilenc hónapig voltam bezárva. Harmincnégyben Bratislavában, harmincötben Ilaván. Amikor kiengedtek, a gyerekek Prágában voltak a nővéremnél. Még szerencse ... Se lakásom nem volt, se állásom ... Itt a téren fogtak el először ... Amíg ezt mondja, hüvelykujjával kifelé mutat és csak úgy mondja: Itt a téren ... Nem fűz hozzá magyarázatot, mert hiszen mindenki tudja, hogy hol találkozott ő akkor az elvtársakkal. Nem kell ezt részletezni, mert az illegalitásban töltött tíz esztendő értelmet adott az életének és olyan közel van minden mozzanata, mintha tegnap lett volna. — Sándor fiam Charkovban él, orosz nő a felesége. Elég gyakran meglátogat, mert olyan a beosztása, hogy sokat utazik ... A másik fiam hat éve mint géplakatos kiment valahová Közép-Azsiába. öt éve nem hallottam felőle. Azt sem tudom, él-e még ... Azt mondom én, most már csak meghalni ... Hitetlenkedve nézek rá. Ha bárki más mondja ezt, nem csodálnám, de éppen ő, akiről ma is úgy beszélnek a klub tagjai: ő a mi aktivistánk. — Szoják néni egy párszor már Igen közel volt a halálhoz. Tudja nagyon Jól, hogy nem lehet olyan könynyen meghalni és főképpen nem akár mikor. Különben Is ki főzné akkor itt ezt a finom feketét — teszem hozzá kényszerített mosollyal, mert Szőjék néni tényleg szomorúan néz maga elé. — Én azért szenvedtem, hogy Jobb élet legyen. A mai fiatalok könnyelműen veszik az életet, pedig nem volna szabad. Mindig vigyázni kell! Én elértem, amit akartam ... Most meghalhatok, mert most jó nekem. A pillanatnyi csendet Hermln néni töri meg. Szinte tánclépésekkel közeledik felénk. — Nekem mindegy, hogy milyen nyelven beszélünk. Tudok szlovákul is meg németül Is. — De legjobban táncolni tudsz jegyzi meg valaki. — Hát szeretek, annyi bizonyos. Minek búsulni. Éltem én már eleget roszszul. Dolgoztam gyárakban, voltam szolgáló, legutóbb EFSZ-ben disznókat etettem. Most már a lányomnál lakom és ide járok. — Mióta jár a .klubba, Hermln néni? — Hat éve, amióta megvan. Mondtam Is az elnöknőnknek, hogy ha lehetne oda a szekrény mögé betenni az ágyat, akkor itt is aludnék. De hát nem lehet. Fancsi néni lép hozzánk és vele kénytelenek vagyunk egyenesen Amerikába utazni. — Mindenemet eladtam és elmentem ... A fiam 1956-ban ment ki Magyarországról egy sikertelen házasság után. Talán ez volt életem legszomorúbb napja, amikor megtudtam, hogy elment. Rajta kívül senkim sincsen... Féltem, hogy soha többet nem találkozunk! Kint amerikai, nőtt vett feleségül. Jól élnek. A fiam autómechanikus, nagyon szép háza és garázsa van Floridában. Egy pillanat alatt halomban áll az asztalon a sok színes felvétel. — Ez itt a teraszukon van... ez meg az új kocsija. Mindene megvan, de sokat dolgozik. A menyem réggé' hétkor megy munkába, harminchat kilométert utazik oda-vissza, nap mint nap, de ő nem rabja a háztartásnak, mint nálunk az asszonyok. Ott konzervek vannak, meg minden gépesített. A nők többet szórakoznak és jobban élnek, mint nálunk. Ápoltak. Igaz a menyem este jön haza, de fodrászra mindig van ideje. A klubtagok ismerik a felvételeket, de velem még egyszer megnézik. Az egyik képen Fancsi néni sugárzó arccal nevet a tengerparton. Hirtelen megkérdem: — Miért jött vissza? Fancsi néni életvidám arca egyszerre hamuszínű lesz. Olyan hirtelen, mintha láthatatlan varázsló pálcája érintette volna meg. — Nagyon egyedül voltam és minden idegen volt... Még az egyetlen fiam is ... Angolul beszélnek a feleségével. Valamit én is megtanultam, mert egy évig voltam kint. A nagy lakásban csak egy kis kutya volt, azzal barátkoztam... Ha már nagyon hiányzott az emberi sző, felhívtam a fiamat a garázsban és pár percet beszélgettünk ... őszintén és egyszerűen mondja mindezt Fancsi néni, aki a múlt év májusában amerikai látogató útlevéllel hazajött és Itthon maradt. Most nincs lakása, férje után nyugdíjat sem kap, mert kivándorlása előtt megkapta a végkielégítést. — Majd csak lesz valahogy. Most töltöm be 65. életévemet, akkor valamit kapok az államtól, addig a fiam gondoskodik rólam. Itt a klubban nagy szeretettel fogadtak, amikor visszajöttem ... Hiába, az nem a mi életünk... a menyem nem ismeri a havat... el sem tudja képzelni, hogy milyen... Nem ismeri a havat? És az öregséget? Azt se... Azt csak az öregek ismerik... és éppen erről felejtettem el kifaggatni őket. MONOSZLŐY ÉVA
