Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-19 / 6. szám
4 Я П В GALAMBOS LAJOS: nyűtt ruhájú parasztok, kis, városi alkalmazottak, de mindenképpen szegényebb sorsú emberek ültek ott. Tíz órakor vette kezdetét Rédel Sándor bűnügyének törvényszéki tárgyalása. Katalinék előtt huszonhét embert hallgattak ki. Ebéd ideje jóval elmúlt, amikor Mirki Ambrusra sor került. Talán jobban telt volna az idő, ha a bíróság megengedi, hogy elejétől részt vehetnek a tárgyaláson. De az egész zárt ajtók mögött folyt, tekintettel Rédel Sándor volt beesztására. Mirkitől a személyazonosság megállapítása és az Igazmondásra való figyelmeztetés után egyenesen azt kérték: — Mondja el, hogyan történt az eset. Milyen eset, kérem? A bíró Rédel Sándorra mutatott: — Ismeri ezt az embert? Az öreg tanítónőnek fia. Mikor beszélt vele utoljára? Nem szoktam én azt észben tartani. A bíró már fáradt volt a hosszúra nyúló tanúkihallgatásoktól, s kissé ingerülten olvasott a vénember fejére: Mirki Ambrus — mondta —, ön az eljáró ügyész előtt azt vallotta, hogy az unokája középiskolai felvételéért Rédei Sándor kétezer forintot kért. Mirki sóhajtott egy kicsit, aztán hallgatott: — Így volt? — Nem emlékszem én ilyesmire, kérem. A bíró odafordult az ügyészhez: — Hát ne bolonduljon meg az ember? Ha egyszer az eljáró ügyész előtt azt vallották, most mért vonják vissza? — Ki emlékszik elmúlt időkre? mondta vén Mirki Ambrus. Végigsimított a bekecsén, hogy vajon be van-e gombolva minden gomb, aztán megvizsgálta a jó kalapját is. — Kért magától, vagy nem: erre feleljen. Mirki Rédeire sandított. Rédei Sándor lehajtott fejjel ült a vádlottak padján. — Hivatkozott a vádlott ön előtt arra, hogy ő nagy ember, sőt túlságosan Is nagy, és ha ő el akarja, el Is tudja intézni, hogy felvegyék az unokáját? Mirki nem szólt. — Hallgasson ide — mondta a bíró. — A vádlott visszaélt hivatali hatalmával. Egyetemi és középiskolai felvételeket árusított. Erre a bíróságnak bizonyítékai vannak. Mitől fél? Kérte magától a kétezer forintot? Mirki odanézett Rédeire. — Én tudom — mondta —, hogy a Rédei elvtárs nagy ember. Mindenki tudja azt nálunk. Arra pediglen, ki emlékezhet már, hogy miről beszélgettünk. — Fantasztikus — mondta a bíró. Keményen szólt rá a vénemberre: — Mitől fél? Mirki nem válaszolt. Csak gyűrögette a kalapját, világos, nagy homloka meggyöngyözött, s nem szólt. A bíró sóhajtott, és azt mondta: — Molnár Katalin. A tanítónő előrébb lépett. — Jelen volt ön azon az inkriminált estén? — igen — mondta Katalin. önnek a vádlott hivatali felettese volt? Igen. Közölje a bírósággal, ha el akar tekinteni a tanúvallomástól. — Miért akarnék? — mondta Katalin. Amióta Katalinék bent voltak, Rédel 12 XXIV. folytatás: Sándor most pillantott fel először. Nézte a lányt. Most nem volt duzzadt sem az arca, sem az ajka, sem a szemhéja. Egy riadt tekintetű, szánalmas bűnöző ült ott. — Molnár Katalin — mondta a bíró. — ön ment el azon az estén idős Mirki Ambrusért? Igen. Hogyan történt? — Előzőleg Szentjánoson filmesek voltak. Miután a film elkészült, az alkotók ezt bemutatták odalent és itt a városban, de itt csupán néhány meghívott előtt. Mint később megtudtam, a film után a megyebizottság tárgyalásra ült össze. Itt azonnali határozatok születtek. S még ezen a napon lejött a tanyavilágba Rédel Sándor. Már nem volt józan. Szó esett arról, kiket kellene ebből az elmaradott világból iskolára küldeni. Mire ő kérte, hogy hívjuk át hozzá Mirki Ambrust. Én elmentem érte, aztán Rédei bezárkózott vele az anyja szobájába. Minthogy azonban a viselkedése nem tetszett nekem, egy kancsó borral benyitottam hozzájuk. S ekkor a következőket hallottam: — Kétezer, Igen — mondta Rédei. — Na és, sok? Hát mi az? És akkor el van intézve. Ugye? És akkor slussz. Rédei szavaira Mirki Ambrus felemelkedett. — Hogy mennyien jelentkeznek? — tette fel akkor a kérdést Rédei Sándor. — Há, a kereskedelmibe is négyszázan. És mennyit veszünk föl? Negyvenet. Igen. Velem lehet beszélni. S el van intézve. Katalin megállt, majd folytatta: — Ekkor vittem oda az asztalhoz a bort. Mirki Ambrus, gondolván, hogy én is benne vagyok ebben az ügyben, kiköpött előttem, s azt mondta: — Gyönyörű emberek maguk, gyönyörűen szép emberek. És még maga beszél ország-világ előtt. Az isten verje meg a bandájukat. Csend volt. Mirki nem nézett senkire. — így történt — mondta Katalin. — S később, félve a következményektől, Rédei felkínált az esetleges pénzből nekem Is. — Mire ön? — Közöltem vele, hogy fel fogom jelenteni. — Miért nem tette meg? — Gyakorlatilag nem tudok rá válaszolni — mondta Katalin. — Tény, hogy a tanyavilágban nem egyszerű a helyzet. A bizalom megszerzésének ezer és egy módja és akadálya van. Amikor meg erre lelkiállapotom szerint sor kerülhetett volna, már az eljáró ügyész kihallgatásra hívatott. — Rendben van — mondta a bíró. londja a vallomását Rédei Sándor ■ M szem Ka Ré c Lr ÖV talin odament a férfihoz, így történt — mondta, del szemében kígyúlt a gyűlölet: Hazudik — mondta. — Hazudik. S miért hazudna? Mert nem fogadtam el szeretőmTiOA. Katalinnak bíborra gyűlt az arca. De a bíró megkérdezte Rédeltől: — Mióta ismeri Molnár Katalint? — Hogyis. Ismerem. — Akkor este Ismerte meg? Nem tesz semmit — mondta Réde i. — És ő azonnal felajánlkozott magának? Egy részeg embernek egy ilyen fiatal nő? Nem gondolja, hogy ez sántít, Rédei? A vádlott vlsszazöttyent a székre. A bíró újra Katalinhoz fordult: — Mondja a vallomást a szemébe Mirki Ambrusnak is. Katalin megfogta az Öreg kezét: — így történt, Ambrus bácsi. Miért nem mondja el az igazat? Nem olyan ember maga, aki félne az igazságtól. De az öreg mellre ejtett fejjel állt. — Nincs mondanivalója, Mirki? — kérdezte a bíró. Az öreg hallgatott. Amikor a tárgyalást felfüggesztették, elbocsátották a tanúkat. Vén Mirki Ambrus a lejárati lépcső falához dőlve várta meg Katalint. A szégyen meg a gyámoltalanság megszínezte az arcát. A lány mégsem volt hozzá elnéző, amint a közelébe ért, azt mondta neki: — Nem gondoltam volna én ezt, Ambrus bácsi. Az öreg magyarázatot keresett s megreszketett a hangja: — Tessék belegondolni: én hetven év alatt megtanultam, a hivataloktól félni kell. Az ember mit érez? Csak az ütéseket. Az ostor vajon kin csattan? Mindig rajtunk csattan, akik lent vagyunk. így volt ez mindig. így van ez. Ami meg még nekem az életből hátra van, szeretném békésen leélni. — így most békében van? — Kívülről én már békében vagyok, biztos. — És belülről? Az öreg lehajtotta a fejét, és csendesen lépkedett Katalin mellett. Katalin sietett. Nem ügyelt többé a vénemberre. Nem érdekelte már, hogy Mirki Ambrus lépést tart-e vele vagy sem. Most újra érezte, hogy jó lenne betérni a régi Koronába. Bemenni a különterembe, ami valójában nem különterem, csak ők nevezték el annak, amikor asztalt rendeltek az összejövetelükre. Jó lenne bemenni, és jó, forró kávét inni, és talán egy kis konyakot is. De emlékezett, hogy a konyak csak akkor esett Jól, amikor a testi és lelki fáradtság annyira elborította, hogy már nem érzett semmit. S ahogy elgondolta, bement a hajdani Koronába. Leült az egyik asztalhoz, és feketét rendelt. Kézbe vette az újságot, ami ott hevert az asztalon. Rédel Sándorról és az ügyéről nem volt benne semmi. A megyei lap Afrikáról cikkezett, s kötelességének tartotta, hogy tudósítást közöljön a zanzibári műhold-kísérő állomásról. Árnyék esett a lapra, Katalin azt gondolta, már a feketéjét hozzák. — Megengeded, hogy leüljek? Katalin felnézett. Trepsánszky volt ott. Szervusz — mondta a fiú. — Szervusz. — Régen láttalak. — Nahát most láthatsz. Katalin figyelte magát, s tapasztalnia kellett, hogy legalábbis úgy, ahogyan régen, vérének egyetlen cseppje sem rezdült meg. Szánalmas kisszerű ember volt az a Trepsánszky. Jól ment a tárgyalás? Miért nem voltál ott? — Gondoltam rá, hogy elmegyek — mondta Trepsánszky —, de tudod, hogy nem szeretem a feltűnő históriákat. Apám is mondta: — Minek mennél? Kell az neked, hogy mutogasd magad? — Te meg nem szereted mutogatni magad, igaz? — Mire való az — mondta Trepsánszky. Katalin látta rajta, hogy azt szeretné a fiú, ha higgadt, megállapodott, komoly férfi benyomását kelthetné. De Igyekezetét felborította szüntelenül ugráló, nyugtalan és zavart pillantása. Kedveskedni akart a lánynak: — Tudod, hogy üresedés van nálunk? Honnan tudnám? — Hát kérlek, Rédel ugye, lebukott. Ezáltal most az osztályon mindenki előrébb lépett egy fokozatot. Többek között én is. Így aztán egy hely üresen maradt. Katalin csak most kapta meg a kávét. ni? Nem lenne kedved hozzánk jön-Mit kell fizetni érte? Ne marháskodj már — mondta Trepsánszky, — Netalán feküdjek le veled, hogy eldicsekedhess velem a feletteseidnek? Hogy képzeled, Kata. Nézz csak a szemembe nyugodtan, Trepsánszky. — Na és mért ne néznék? — mondta Trepsánszky. — Remek kislány vagy te, jól tudod. Katalin elhúzta a száját: Azt hiszem, tudom. Akkor meg? Trepsánszky őszibaracklét kért a pincértől. — Tulajdonképpen tudnom kellett volna idejében — mondta a lány —, hogy merre tartasz te. — S merre? — Most vagy a Rédei útjának legelején. — Finom kis társalgó vagy — mondta a fiú. — Még jó, hogy nem ígértem neked házasságot. Nem szeretnék a jövendő férjed bőrében lenni. Kellemetlen házastárs lennél. — Egy disznóhoz nem is illene egy ember. Trepsánszkynak kicsire húzódott a szeme egészen. — Jó ott a tanyán? — kérdezte. — Jó. — Egy évre? Két évre? ötven évre? Hogy számolod? Katalin a pimasz arcába nézett: — Remélem, te Is megkóstolod egyszer. Tíz évre vagy ötven esztendőre, egyszer majd mindenkinek kijut. Még evett Katalin valami süteményt, s csak aztán fizetett. Trepsánszky, mint áldozatától a bűnös, nem tudott elválni tőle. Azt mondta, majd ő kifizeti az egészet. — Nem szükséges — mondta Katalin. Nem sietett a lány egyáltalán. Trepsánszkynak már nagyon melege volt, s Katalin élvezte ezt. — Végre persze elmegyek, ne félj - mondta aztán a fiúnak. — Nem foglak soká izzasztani. —- Ugyan kérlek, kellett már egyszer találkoznunk — Persze. Felvette a kabátját, s odabiccentett neki: — Hát, szervus. — Ne legyen rossz véleményed rólam — mondta a fiú. — Csak amilyen van — mondta a lány. Amikor kilépett az ajtón, látta, hogy Mirki Ambrus ott vár rá az étterem falához dőlve. — Maga még nem ment haza? Az öreg nagy levegőt vett: — Kérem szépen, egyedül most már hogyan menjek én haza? Nem nézett a lányra, várta, hogy az mit szól. Katalin sajnálta őt, éppúgy, mint Gaál Imrét egyszer, amikor az nem mert a filmesek közelébe jönni. A sajnálat a szívéig ért. — Menjünk — mondta az öregembernek. S megfogta vén Mirki Ambrus kezét, s úgy vitte a nagy embert az autóbuszállamás felé, mint valami gyereket. Az öreg engedelmesen követte. Talán ez tette, hogy amikor az iskolában belenézett Katalin a gyerekek szemébe, mintha ott is bizakodó fényeket látott volna. Még nem rügyeztek ki a fák, amikorra az új iskola felépült teljesen. Két tanterem volt benne. Fényes, tiszta padokkal rendezték be. A falon csigán járó, kettős tábla volt. A műanyagpadló szürkéscirmos színekben játszott. A széles, nagy ablakokon betódult a napfény. A bizottság, amely a falusi tanácselnökből, a benti iskolaigazgatóból, az itteni szövetkezeti elnökből, Zsögön Bélából, Katalinból és az építővállalat igazgatójából állott, sorba járta a helyiségeket. Hibák hogyne lettek volna? A falak nem voltak tökéletesen kiszáradva, hiába, hogy az egész építkezés folyamán kokszkályhákkal tüzeltek. Kívülről még nem volt bevakolva az épület, a vállalat igazgatója azt mondta, nem is fogják bevakolni csak ősszel, hadd süsse addig a nap. A szövetkezeti elnök szinte szédülve csetlett-botlott a bizottságban. (Folytatjuk.)
