Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-19 / 6. szám
Beszéd közben az idő is gyorsabban теше. — Vár valakit? — kérdezte a másik asszony. — Janikát várom. — No, tán hazajön? ■ Úgy írta. — Egyszerre nagy fiú lett! — mondta a szomszédasszony. — Még a múltkor körülöttem csetlett-botlott! — Régen volt, öregszünk! — Ez a forróság is égeti az embert! ■ Én meg sütöttem is, képzelje! Mit? ■ Almáslepényt! Az a legjobb! — Megkóstolja? — Minek bontaná meg? A fiának sütötte, nem? — De. A szomszédasszony locsolt, a föld egyszerre beitta. A fák tövében rövid életű tócsák maradtak, tetejükön fonnyadt levelek táncoltak. Aztán a szomszédasszony is elment, kúszott utána a cső, néha megakadt egy göröngyben, és ficánkolt. Újra csend lett az utcában. Akkor valaki befordult. Nehezen látott odáig, sokáig kellett néznie, amíg felfogta, hogy nem a fia. Valaki ismerős, ahogy az ablak alatt elhalad, köszön is. — Talán vőlegényt vár, néni? — azt kérdezi. — Janikát. várom. Lehet, hogy már vőlegény! Ettől a tréfásnak szánt megjegyzéstől megkeseredik a szája. Az ember annyi mindent hall a fiatalokról. Még az is előfordult, hogy a szülőknek nem is szóltak, csak összeházasodtak. Lassú szél támadt, a föld közelében kavarta a port. Az ablakból elhúzódott a nap, hűsítő árnyak érkeztek. Egy kicsit mozognia kellett, mert a lába elzsibbadt. Rakosgatott a szobában, a térítőkét igazgatta. Az órára nézett, s hirtelen azt hitte, megállt. De az óra ketyegett. Visszament az ablakhoz. Távolból hallotta a vonatok dübörgését. Vajon melyikkel érkezik? Valaki megint befordult. Homályosan látta, de ha igaz... az alakja ugyanolyan. Meg aztán: fél év alatt egy ilyen fiatal sokat változhat! Ö lesz az! Jani! Ki is szólt: — Jani! A közeledő kibontakozott a félhomályból, megállt, csodálkozva nézett. „Nem Jani" — gondolta csalódottan, s a torkába kúszó szívdobogás csaknem megfojtotta. — Np haragudjon — mondta az idegennek. — Rosszul látok, azt hittem, a fiam. — Semmi baj, néni! ö is az építkezésről jön? — Onnan. Több, mint egy éve, hogy ott dolgozik. — Én is. Mára ígérte, hogy hazajön, de eddig nem jött. Pedig még sütöttem is neki! Az idegen lehajtotta a fejét. — Milyen jó neki! — mondta. — Engen senki sem vár! Itt lakom albérletben, néha eljövök tiszta holmiért. A háziasszonyom kimossa. Most már úgy érezte, hogy az idegen szakasztott olyan, akár a fia. Kicsit szégyenlősen azt kérdezte tőle: — Egy kis almáslepényt nem enne? — Almás? — kérdezte az idegen és elmosolyodott.- Az! Talán szereti? — Nagyon! — mondta az idegen és még nyelt is. — Jöjjön be! — mondta az aszszony. — Négyes ajtó. Az idegen bement, s amikor a konyhába lépett, zavart lett, akár egy kisfiú. — A néni olyan, mint mama volt — mondta csöndesen. Aztán jóízűen falatozott. Az aszszony biztatta. — Köszönöm, többet igazán nem kérek — mondta elhárítóan. — Ha a fia megjön, mit eszik? Ahogy az üres tányért elvette, reszketett a keze. Nem hiszem, hogy megjön mondta szomorúan. — De még süthetek is, megvan a hozzávalóm! Amikor az idegen elbúcsúzott, kezet akart csókolni, de ő nem hagyta. Aztán csak ült az üres konyhában, a megmaradt lepényeket rendezgette. Akkor kezdte sejteni, hogy a fiatalok már őtőle távol vannak. Útjaikat nem ismeri, nem is hívják, hogy ismerje. Sötétedett. A háza kőfala ontotta a meleget, akár a kemence. Még a könnyet is kiszárította a szeméből. FEKETE ZONGORA hogy öröm nézni. Mi mindenre képes egy ilyen hosszú ujjú, csinos művészember! Felrázza, fellobogtatja az egyformaságba zárt szépasszonyok lelkét . . . Éjfél felé jár az idő, mikor a férj újabb üvegért megy s az asszony a művésszel marad. Egymásra néznek: forró, vágyakozó a pillantásuk. A fiatalasszony meghatódik; kissé meg is ijed az őszinte nagy szemektől, melyek sugarai orrát, száját és kivágásba duzzadt mellét tapogatják. Szemérmesen lesüti szemét . . . Belép a férj és mindjárt észreveszi felesége zavarát; egyszeriben megérti, hogy amíg borért ment, ezek itt némán szerelmet vallottak egymásnak. Leült, átöleli az asszonyt és megcsókolja. Ez a csók figyelmeztetés: tudja meg a művész, hogy ő az úr a házban! Ehhez az asszonyhoz csak neki van joga, — senki másnak! Ez a csók féltékenység, tiltakozás, parancs, fenyegetés, és tehetetlenség is egyben. A fiatalasszonynak kedve volna elhúzódni férjétől, csupa tiltakozás a lelke, egyszeriben úgy érzi, sajnálja és kissé utálja is. . . Milyen bosszantóan kényelmes .. . Milyen tokája van! Mint egy hüllő . . . Télen olyan vastag alsónadrágokat visel, hogy kész kiábrándulás ránézni. És egyáltalán! A zongorista! Ez aztán a férfi: Előzékeny! Finom! Csinos! Megértő! És az a frakk! ő . ..! Azok a mozdulatok! És milyen pazarul élhet ott a nagyvárosban Beszéljen kérem magáról! — szól a fiatalasszony. — Nagyon érdekel, vajon mennyit gyakorol naponta és . . . és . . . önnek bizonyára öt-hatszobás lakása van Pesten ... És ... gazdag ruhatára. A zongorista megigazítja homlokába csüngő, hosszú haját és fölényesen, kissé keserűen elmosolyodik. — Két ruhám van asszonyom. . . A frakkot, amiben feléptem kölcsön kaptam. Tréfál? Nem én! Különben egy kis albérleti szobában lakom ... A zongora használatáért csaknem annyit fizetek, mint magáért a szobáért. A gesztenyehajúnak olyasféle érzése van, mint mikor valakinek azt mondják, hogy meghalt az anyja, s ő azt hiszi, ilyen ostoba módon járatják vele a bolondját. De a nagy fekete szemekből úgy sugárzik az őszinteség, hogy lehetetlen nem hinni nekik. Az ilyen ember nem is igen hazudhat, mert a szeme elárulja . . . A gesztenyehajúnak anyja egykori szavai jutnak eszébe. Mikor új ember vetődött a kisvárosba, anyja néhány hét múltán megállapította ki fia, ki borja. Akit gyakran látott ugyanabban a ruhában, arról azt mondta: — Ez egy senki! Ennek csak egy-két ruhája van!. . . Hogy is tudott rajongani ezért az emberért? Arcába fut a vér, kissé szégyelli magát. A zongorista figyeli az asszony vonásait és olvas belőlük: megsajnálták . .. Most már csak azért is belelovalja magát ebbe a ,.panaszkodásba“, szinte élvezet nézni, ahogy változik, savanyodik az asszony arca. Ingerkedő mosoly rajzolódik szája köré: — Naponta csak kétszer eszem, s egész életemben mindössze csak tizenkétszer laktam jól úgy istenigazában. Hát így! A gesztenyehajú férjébe karol. Kissé bűnösnek érzi magát, s most igen jó tudni, hogy derék, gondos férje van . . . Visszabillen a mérleg ... de nem teljesen! A csintalan, kacér gondolatok még mindig ott ágaskodnak az asszonyban: Csakugyan el lehetne tréfálni ezzel a forrószemű sápadt, lányos arcú zongoristával. Vajon hogyan csókol egy ilyen törékeny zenész? . . . Mikor a művész elmegy, a gesztenyehajú eloltja a villanyt, megszorítja férje karját s mindketten az ablakhoz mennek. Hosszan néznek a távolodó alak után: elnyűtt, fekete kabátja van; hosszú, dús hajával bolondosán játszik a szél — cibálja, borzolja. A gyéren világított utcán menetelő katonák. Énekelnek: Diófából sej haj, diófából nem csinálnak koporsót. A bakának sej, haj, a bakának nem fújnak búcsúztatót. Ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója, barna kislány sej haj, barna kislány lesz a megsiratója. Hideg, nedves az éjszaka. A katonákon nagy ormótlan bakancs és lábtekercs. Idebenn polgári meleg duruzsol. . . A kintről jövő fény megcsillan a tükörsirry2 bútoron, — úgy csillog a bútor, mint a fekete zongora. Sződy Viktor Zs. Nagy Lajos 1935-ben született Szklabonyán. Volt tanító, rádió-riporter, újságíró. Jelenleg a Hét c. hetilap szerkesztőségében dolgozik. Első verskötete, az „Ének a tisztaságról", 1964- ben jelent meg. •___ Temiattad Kilenc kávéházat telefüstöltem Temiattad. Homlokomon nikotin-tulipánok, Percenként százhúszat ver a szífvem, Percenként kihajítnak az égből Temiattad. Meghalhatnék, Homlokomon szétzúzhatnám a villágot, Élnem kell Temiattad. Ismerd meg végre a sorsom! Dérfedte mezőkön, Lompos házak közt, Füstorkánba hajítva, Kémények tetején, Iszapos mocsarak mélyén Élek temiattad. Számon átok a szú, Koponyám döngeti öklöm, Tehetetlen dühvei rágom a nyelvem, Szemeim kiguvadnak Temiattad. Gép lettem, Olajos, gyáva kereplő, Barbár mozdony, Rozsdás gőzverkli Temiattad. Meghalhatnék, Homlokomon szétzúzhatnám a világot. Ténfergek, Kúszok, Kígyőzok át a világon, Hüllőként Játszom az embert: Temiattad, Temiattad. Purgatorium Tűrhető tüzekben pörkölődünk, Angyalaink Bocsánatkérő arccal ütlegelnek, Finom csipesszel, Ajtatos hümmögéssel Tépik a nyelvünk. Fájdalmunk Kivirágzik, Mint az epería, S mézédes, Fürtös Szitkokat terem. 11
