Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-08 / 1. szám

GYERMEKEKNEK ROZIKA órája Annak a Rozikának, akiről ez a történet szól, olyan nagyon fekete és ragyogó a szeme, mintha valami jókedvű kémény­seprő bácsi először bekormozta, aztán meg kisubickolta volna. Az álom láthatatlan tündérkéjé­nek pedig annyira megtetszett ez a fényes bogárszem, hogy esténként három csepp álom­mézzel mindig többet cseppen­tett bele, mint a többi gyere­­kéébe. És ezek az álommézcsep­­pek olyan erősen leragasztották Rozika szempilláit, hogy regge­lenként sehogyse akartak felpat­tanni. A szomszéd gyerekek már mindannyian vígan óvo­dába készülődtek, Rozika azon­ban jobboldaláról a baloldalára fordult és aludt tovább mint a báránybunda. S hogy az óvodá­ból el ne késsen mégse, anyu­kája minden este odatette az éjjeliszekrényére az üveg arcú, totyakos ébresztőórát. Az óra aztán reggelre kelve csengve, bongva csilingelni kezdett és Ro­zikának ott kellett hagynia a pár­náját, dunnáját gazdátlanul. — Jaj, milyen jó lenne még aluszkálni! Ha az óra hagyna, alhatnék én is. Ugyan mi lenne, ha egyszer elfelejtene felcsilin­gelni. Ha... elszundítana ? — gondolta hát egy sötét, őszi reg­gelen Rozika, és ezen forgatta az esze kerekeit aznap este még lefekvéskor is. — Hm — nézegette az órát töprengve, és törni kezdte a buksiját még erősebben. — El kellene őt altatni valamiképpen. És. .. hopp! Már tudom is, ho­gyan! A Dönci pólyás kis húgát itt a szomszédban ügy altatta el múltkor az anyukája, hogy dajkálta, csucsujgatta, meg rá­­zogatta a karján. És ha a baba elaludt, el kell, hogy aludjon az óra is! — ült fel Rozika nagy­­hirtelen az ágyban és neki is fogott az altatásnak azonmód. Az órát a kezébe fogta és meg­­rázogatta, ahogy csak az erejé­ből tellett. És csodák-csodája! Az üveg arcú ébresztőportéka úgy elaludt, annyira elhallgatott, mintha sose tiktakolt, sose csi­lingelt volna hangosan. — No látod! Holnap nem ke­lünk fel délig se! — bólintott erre elégedetten Rozika és nyu­godtan álomra hunyta korom­­színű szemét. Akkor ébredt csak fel, amikor reggelre kelve anyu ült oda az ágya szélére. — Reggel van már régen, te kis álomtarisznya! Ma én kelte­lek, mert az óránk nem csenge­tett és nem is ketyeg, úgy lát­szik, elromlott szegényke, mond­ta anyu, de Rozika kuncogva rázta meg a fejét: — Nem rom­lott el! Más valami történt vele! Neked el is árulom, hogy mi — mondta Rozika és töviről hegyire elmesélte a tegnap esti óraalta­tást. — Elaltattad az órát? így? Csak azért, hogy ne kelljen fel­kelned? — csapta össze a kezét csodálkozva anyu, de többet nem szólt. Csak felkelt az ágy szélé­ről és hangosan dúdolgatva öl­tözködni kezdett. Rozika lehunyta a szemét, hogy szundítson még egy sort, de a dúdolgatás meg­csiklandozta a fülecskéjét és nem hagyta elaludni semmiképp: Sö 10 tét van itt anyu nagyon. Fel­gyújtom a csillárt — ugrott ki erre hirtelen az ágyból Rozika és megcsavarta a villanykapcsoló porcelángombját. A kapcsoló csattant egyet, kattant kettőt, pattant hármat, de a villanykörte sehogyse akarta ráteríteni barát­ságos, aranyos fényét a szobára. — Nem akar felgyűlni — pil­lantott oda Rozika anyukára, de az felvonta a vállát: — Persze hogy nem, ma reggel sötétben maradunk. És nem tudjuk meg­­melegíteni a tejecskédet se. Hi­szen hallhattad, mit kattogott a kapcsoló. Megmondta ő neked elég hangosan, hogy kacskarin­­gós drőtágyban a villanyáram is még javában alszik. Nem volt, aki felkeltse. Mert az óra el­aludt, mondta anyu csendesen. Rozika visszamászott hát az ágyába és megpróbált újra el­aludni. Am a gyomrocskája nem hagyta. Ha már meleg tejecskét nem kaphatott, vajaskiflit kért reggelire. Anyu leszaladt hát a közeli péküzletbe kifliért, de amikor kisvártatva hazajött, egy pirosra sült, ropogós kifli se illa­tozott a kosarában. — Miért nincs a pék bácsi­nak kiflije? — kérdezte Rozika és anyu vállat vont újra: — Csak! Nincs! A pék bácsi kemen­céjében a tüzet az ébresztőóránk csilingelőse szokta felkelteni. Mert az ablakon keresztül elhal­­latszik egész oda. Ma azonban ... hiszen tudod. Az óra elaludt s alszik még a tűz is. Nincs, aki a kiflit megsüsse — válaszolta. — Alszik ... nem süti... üres marad a gyomrocskám! — gör­bült le ekkor már Rozika szája­­széle nagypanaszosan és a szeme egyszeriben telefutott ezüstszínű könnyharmattal. A kislány felült az ágyban és ölbevette az elcsen­desedett ébresztőórát: — Ébredj fel! Ne aludj már, órácska! Csengess egy kicsit! Keltsd fel a tüzet... meg a villanyt! Majd inkább felkelek én is ... — su­sogta neki kérve, de az üveg arcú jószág csak nem akart szótfogadni neki. Anyuka azon­ban meghallotta a könnyesen suttogó hangocskát és kivette az órát szepegő-szipogó kislánya öléből: — Látod, látod, Rozika! Bajt csináltál. Olyan mélyen elaltattad az órát, hogy magától most már nem ébredne fel soha többet. Csak az órás bácsinak lesz olyan csodaszere, amivel felébreszti — mondta Rozikának s ahogy mond­ta, úgy is lett. Az órás bácsi nagy üggyel-bájjal felébresztette az elaltatott órát s másnap reg­gelre kelve olyan vidáman csilin­gelt, hogy a villanyáram egysze­riben felébredt és a tüzecske huncut, piros lángnyelveket öltve sütni kezdte a kemencében a kif­liket. És nem maradt szégyenben Rozika se! A csengetésre gyorsan kitörölte szeméből a három fe­lesleges álommézcseppet, amit az álomtündérke előző este bele­cseppentett, és frissen kiugrott az ágyból, megitta a tejecskéjét, megette a kiflit és elindult anyu­val az óvodába. Oda, ahol már várták őt a játszőpajtások. Egy pirosvirágos, kedves nagy labda gurult elébe és köszönésképpen egy aranykantárú hintaló meg­­himbálta sörényes fejét. RÉNYI MAGDA a Férjemmel utaztam fürdőbe és ez volt a baj. János bácsi, a húsfeldolgozó üzem kapuőre egész­séges érzékkel és pajkosan meg is jegyezte, amikor elbúcsúztam tőle. — Nem bánja meg? — kacsintott a szemembe. — Dehogy bánom meg. Szeretem a férjem, örülök, ha mellettem van nyugtattam meg. Olyan arcot vágott, hogy vonásai­ból határozottan arra kellett követ­keztetnem: — Mondja a kutyájának, de ne nekem. Én már sokszor voltam für­dőben, oszt nyitva tartottam a sze­mem. Nem vitatkoztam vele. Boldog voltam, hogy megkaptam a beutalót. Az emberek fiatalos, üde arcomat és nagy, hosszú, vállamra omló ha­jamat látják s nem érzik a hasogató reumát a tomporomban. Férjemmel vonatra szálltam és a fürdőben bejelentettem érkezésün­ket a hotelportásnak. János bácsi­hoz hasonló éltesebb ember volt. Bajuszát és fekete ruháját leszá­mítva. Férjem elugrott cigarettáért, ma­gam intéztem mindkettőnk bejelen­tését. — Az igazolványát — mondta a portás. — Tessék — helyeztem előzéke­nyen eléje. Kiírta belőle a szükséges adato­kat. Nem volt semmilyen megjegy­zése. Nem is pislantott fel rám, csak amikor a ceruzáját nyálazgatta. Hanem a férjem igazolványa már jobban érdekelte. Észrevette, hogy azonos a vezetéknevünk és ez nem tetszett neki. — Kié az igazolvány? — fürkészte az arcom. — A férjemé. — Nekem megmondhatja, titok­­tartó vagyok — hunyorított rám. — A férjemé — ismételtem meg. — Itt jó helyen van, nem kell félnie — okoskodott a portás —, de ha úgy akarja, beírhatom az illetőt a férjének. Legyen a férje, nem bánom. Nekem mindegy. Ahogy magának jobb, — írja be akkor a férjemnek — kértem a portást és élveztem a be­szélgetést. — Valóban a férje? — Az igazolványból megállapít­hatja. — No jó, nem firtatom tovább a dolgot. Legyen a férje, ha magá­nak úgy jobban tetszik. Különös asszony. Biztosan tudja, hogy ide & 1% ШШ kz asszonyok nem a férjükkel jár- Hak, a férfiak sem a feleségükkel, különcködni akar, nemde ? — Gondolja, ahogy akarja. Kérem kulcsot. Leemelte a szögről és ravaszkás Jillantással átnyújtotta. Közben hegjött a férjem, belém karolt és 'elvonultunk az első emeleti szobá­ja. Kipakoltunk a bőröndökből, le­­hostuk arcunkról az út porát, aztán ementünk a kávéházba egy feke­tére. Zsúfolt volt a kávéház. A füstöt lágni lehetett volna. Az asztalok törül kettecskén és négyesben ül­­fögéltek a vendégek. Nem sokat örődtünk másokkal, helyet foglal­junk egy kettes asztalnál és beszél­gettünk. Arról, hogy tizenöt évi há­zasság után se únjuk egymást. Ügy Szórakozunk, olyan szépen, mint általában a fiatal házasok. Talán a háborúval, a több éves fogsággal thagyarázhatő ez. Mikor hazajött az uram, meg­fogadtuk, soha nem lesznek külön {ltjaink és ehhez becsülettel tartjuk magunkat. Látogatóba, vásárolni és kirándulni is együtt megyünk. Együtt keressük fel szakiskolában tanuló fiúnkat is. Észre sem vettük, hogy nagyot Ugrott előre az óra mutatója. Az Uram intett a főpincérnek, aki több­ször rajtunk felejtette a szemét, kifizette a feketekávét. A főpincér előzékeny volt, felse­gítette rám a kabátomat és míg a férjem a ruhatári számlát egyenlí­tette ki, halkan megjegyezte: — Az úr is fürdővendég ? — Igen — mondtam. — Miért érdekli? — Semmiség az egész. Szépen el-Tavasszal ismerkedtünk össze. A férfi magas és vaskos volt, mint egy oszlop, tele erővel és harsogó vi­dámsággal, mint a hegyekről futó szelek. Jó volt megbújni mellette, érezni a biz­tonság nyugalmát. Keveset szólt, nagy markát lóbálta, mintha azt mutatta volna: ebben van minden erőm! Olykor megállt sétálás közben, ránézett, sokalmondóan mosolygott. — Szerettem volna valami szépet mon­dani. De hiába! Nem vagyok a szavak embere! Heteken belül megvolt az eljegyzés. A férfiban tervek érlelődtek, ez már beszé­desebbé tette. — Szerzünk egy telket, itt, a hegy­oldalban! Télre meglesz a ház! Esténkint végigjárták a réti utakat, vá­logattak. Napok teltek, amikor végre meg­állapodtak egy helyen. Aztán a készülődés napjai következtek. A férfi munka után a ház ügyében futko­sott, néha a kelleténél is több lendülettel. Építőanyagot hordott össze, s amikor már halomban állt, büszkén mutogatta a ba­rátainak. Egyikük, aki ács volt, megka­parta a máglyába rakott gerendákat. Bontottból Vetted? Persze! Sokkal olcsóbb! — Azt hiszem, gombás! Nem tenném fejem fölé! — Miről beszéltek? — jött oda a meny­asszonya. Belekarolt, vállrának támasztotta Л A fejét, a kiegyensúlyozott nő biztonsá­gával nézett a másik férfira. — Jó, hogy Géza mindenben ilyen len­dületes! — nevetett az ács és hörbemu­­tott az összehordott anyagon. Nem győzöm fékezni — mondta lány. Megindult az építkezés. A menyasszo­nya akarta, hogy segítséget hívjanak, de Géza tiltakozott. — Magam akarom felépíteni! Mint ma­dár a fészkét, amibe párját viszi! A gondolat szép volt, s a nyár még szépítette. Géza sokat dolgozott. A lány is segí­tett, amit tudott. Ha nem volt dolga, ült a téglarakáson, onnan nézte a férfit. — Honnan értesz te ehhez? — kérdez­te tőle. — Mindenhez érteni kell! — kiáltotta magabiztosan. A szabadságát is az építkezésre áldozta. Aztán felhúzódtak a falak, hogy már ár­nyékot is adtak. A lány sokáig elnézte a csupaszon emelkedő falakat, Géza igyekezetét látta benne, s ettől meghatódott. Hosszabb idő múlva aztán elmúlt ez az érzése, s akkor Inár a férfi folytonos kapkodása is sze­mébe ütközött. — Mintha görbe lenne a fal! — mond­ta ijedten. Géza nem vette észre. Kicsit megsértő­dött, látni lehetett rajta. A lány odahúzó­dott hozzá, vigasztalta.

Next

/
Thumbnails
Contents