Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-19 / 6. szám

Fényes kis lángok. oj o „ 4D a iS e £ vffl <0 X Ъ ff) о ачЯ £ > Ű « о и 3 я sät с.. я _ х» 2. а ►> 5 « 2 ж Domantnská LibuSe asszony sa­­játkezűleg hozza el a két csésze feketéi a büié pultjáról. A prágai Nemzeti Színház üzemi klubjában ülünk egy tenyérnyi asztalnál. Fél órára tervezett beszélgetésünk már jó órája folyik. A művésznőnek ko­moly szakmai tárgyalása lenne, de úgy látszik, szívesen búvárkodik a régi emlékek és a friss élmé­nyek mélyén. Európa csaknem minden orszá­gának legnagyobb operaszínpadain felcsendült szárnyaló, kulturált szopránja, de 6 megmaradt Janá­­őek művészi jegyesének, és sike­reit, a felzúgó tapsok mámorító örömét hazahozza. — Gyermekkoromban Kassán él­tem — emlékezik. — Tulajdonkép­pen már akkor szerepeltem színpa­don. A szüleim műkedvelő színját­szók voltak és ötéves koromban már engem is felléptettek. Nyolc­éves voltam, amikor a kassal rá­dióban énekeltem. Elemi iskolás énektanítóm, Kóstolnif volt az első, aki biztatott és jövőt jósolt nekem. A háború alatt Brnóban éltem a szüleimmel. Ott kerültem a zene­művészeti főiskolára és ott lángolt fel bennem a máig Is olthatatlan nagy szerelem Leóé Janáőek művel iránt. Közben férjhez mentem. Ta­nulmányaimat azonban meg kellett szakítanom — a németek gyári munkára hurcoltak el Ausztriába. Onnan elszöktem és az osztrák ha­táron át gyalog jöttem haza a csa­ládomhoz. A háború után azonnal szerződ­tettek a brnol janáőek színházhoz. Közben tovább tanultam, két évfo­lyamot végeztem el egy év alatt. Tíz évig énekeltem Brnoban, Sme­tana összes szoprán nőalakja mel­lett természetesen a legszívesebben fanáőeket: fenufát, Kátyát és a töb­bit. fenufa egyébként is közel áll a szívemhez — teszi hozzá elgon­dolkozva — mert a szülei a mor­va Haná-vidékröl, Domantnból valók, Innen származik a művész­nevem is Domaninská. Prágába 1955-ben jöttem — foly­tatja élénken a művésznő. Itt még gazdagabb repertoárt láttam el. a Faust Margitját, a Carmen Mí­­chaeláfát, a Pillangókisasszonyt, a Bohémek Mimijét, az Anyegin Tat­jánáját, Aidát és még sok más gyö­nyörű szerepet daloltam életre. Mondhatom, hogy állandóan fog­lalt vagyok. Szeretek hangversenyen énekel­ni. Az otthoni szereplések mellett például szerződés köt Bécshez, ahol 1957 óta 100-szor énekeltem Verdi Nabucco-jának Abigél-jét, három hangversenyen énekeltem Janáőek Glagol miséjét. Azonkívül felléptem a Szovjetunióban, Kelet- és Nyugat-Németországban, Finn­országban, Hollandiában, Belgium­ban, Olaszországban, Angliában, Skóciában f Edinburghban), leg­utóbb pedig a spanyolországi Bar­celonában három héten át, mint az első fenufa. Óriási siker volt, a Janáőek opera tökéletes diadalt aratott, hatalmas tömegek látták, mert a barcelonai opera a legna­gyobb minden eddig ismert közül, nagyobb, mint a milánói Scala. — Milyen szerepre készül a mű­vésznő az új színházi évadban? — Thein mester rendezésében Verdi Othelló-ját visszük színre. Én éneklem Desdemonát. A part­nerem Benő Blachut. A bemutatót márciusra tervezik, nem is tudom, mi lesz, mert akkor éppen Bécs­­ben kellene fellépnem. Ilyen haj­­szás az életem — teszi hozzá só­hajtva, de a szeme nem panasz­kodik. — Talán már haragudni is fognak rám itt a színháznál, amiért annyi meghívást elfogadok, mert bizony Románia és Jugoszlá­via ts szerepel a jövő tervében ... — A szerepeit mindig csehül énekli, külföldön is? — Nem mindig. Sok szerepet tu­dok olaszul és németül is. De ez különben sem számít, hiszen a ze­ne nyelve nemzetközi. Szeretek világot látni, de azért mindig szívesen jövök haza, az otthonomba és a konyhámba. A fő­zés ugyanis a második szenvedé­lyem. A férjemZ Az ö rábeszélésére folytattam a tanulmányaimat a há­ború után, ő akarta, hoqy énekes­nő legyek, tudta, hogy mit vállal. Igen, Domantnská LibuSe művész­nő is tudja, hogy mit vállalt ma­gára, amikor kivételes tehetségét a nagy „bálvány" — a zene szol­gálatába állította. Húsz éve énekel, húsz éve gyújtogatja az emberek szívében a fényes kis lángokat, melyeket Kátya Kabanova és a töb­bi nagyszerű nőalakban tolmácsol. Fontos, hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Akkor nem sok az áldozat érte. A közönség vissz­hangja, hálája mindenért kárpótol. De a művészetet nem lehet meg­csalni. Azonnal észrevehető, hogy lelket adunk-e bele. GÄLY OLGA A „Pygmalion“-ból készül somos Agnes Első rész WA 1956 nyarán a New York-i Broadway egyik előkelő színházában, a Theatre Mark Hellinger-ben, délutáni előadás­ra gyülekezett a közönség. Az autó­sok kétségbeesetten próbáltak helyet szorítani maguknak a parkolóban, a megerősített jegyszedő gárda árgus szemekkel figyelt, nehogy a „My fair lady“ előadására besurranjon egy-két hívatlan potyanéző. A nézőtér percek alatt megtelt, csak az első sor egy zsöllyéje maradt üresen. Az egyik néző nem bírta ki szó nélkül a gazdátlanul maradt hely látványát, s így szólt széken túli szom­szédnőjéhez: — öné ez a hely, asszonyom? — A férjemé! — válaszolt a kérde­zett, s felsóhajtott. Az ismeretlen együttérzően mondta: — Milyen kár, hogy drága jegyét nem tudta átadni valamelyik ismerő­süknek ... — Sajnos az teljesen lehetetlen! felelt az asszony. — Minden isme­rősünk és barátunk a férjem temeté­sére ment... Fantasztikus, hátborzongató, kegyet­len ez a történet? Valóban az. De a „My fair lady“ születésének története még sokkal fantasztikusabb... S ha bepillantunk abba a tömeghisztérikus hangulatba, ami a bemutató napja óta töményen körülfogja ezt a musical-t, ha felmentést nem is, de némi enyhe magyarázatot találunk a fenti törté­netre. A „My fair lady“ története olyan mint egy detektívregény. Előadásaira nehezebb jegyet kapni, mint uránércet lelni a föld mélyén AKIBEN MÉG SHAW IS MEGBÍZOTT 1948-ban George Bernard Shaw, az agg, ír származású drámaíró, a szín­pad szakállas, szókimondó, örök csip­kelődő mestere, levelet kapott az angol légierők egyik kiképzőtáborá­nak parancsnokától. A levél katoná­san engedélyt kért arra, hogy a tá­bor karácsonyi programjában előad­hassák a „Pygmalion“ zenés válto­zatát. Az író nem maradt rest a gyors válaszadással: „Ha a Pygmalion szavainak zenéje önnek és barátainak nem elég, úgy az Önök tehetsége valóban rendkívüli lehet. A válaszom: nem! G. B. S.“ Ki volt mégis az az ember, akit Shaw barátjának fogadott, akiben megbízott, s akinek — még életé­ben — engedélyt adott arra, hogy műveit filmre vigye? Cukor György, a magyar származású filmren­dező elhatározta: filmre viszi a „My fair lady“-t . . .

Next

/
Thumbnails
Contents