Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-05 / 5. szám
Plzeä főtere madártávlatból ORDŐDY KATALIN jet generális mély sajnálkozását fejezte ki, hogy Roosewelt, a nagy demokrata már nem érhette meg az egyesült fegyverek diadalát. Leszögezték, hogy szoros barátságuk nem engedi meg, hogy a fasizmus valaha is bármilyen formában felüsse még a fejét a világon. Azóta húsz év telt el Számok nélkül A Skoda Emil báró alapította Skoda, ma Leninművek, nemcsak Plzeiinek, de az egész országnak büszkesége. Nem célom beszámolni a gyár kapacitásáról-s nem is az utolsó húsz év alatt tett fejlődésről akarok.képet nyújtani, erről a napilapok1 időről időre részletesen tájékoztatnak. A gyár első nagy fejlődési szakaszához a 14-es világháború járult hozzá, a hadiipari cikkek túlhajszolt gyártása. Az első republikában ezt a betegen túldimenzionált üzemet a franciák mentették meg a hirtelen átállítás okozta összeroppanás veszélyétől és a francia tőkeérdekeltség folytán konszernné alakult át. A második világháborúban természetesen a német hadigépezet egyik fontos bázisa lett. Különös módon az angolamerikai bombázók a háború végéig érintetlenül hagyták termelni. A németek minden módon igyekeztek álcázni a gyárat, azt is megtették, hogy kulisszákból Potemkln-várat építettek a repülők megtévesztésére, bombázzák azt. Bombázták is, de minthogy jó humoruk volt, ők is csak fából készült Potemkin-bombákkal. Bebizonyították, hogy naivitás volt feltételezni kémszolgálatuk és felderltőik megbízhatatlanságát. a Karel Kajer géplakatos már régen ott dolgozott teherautók karosszériáinak szerelésénél. Ma О '< СО Q < СО < N со < ш J— КО —л Z '< н* о < о < л < Plzefí, a nyugat-csehországi kerület metropolisa, a világszerte kedvelt söréről híres város, éli forgalmas, zsongó, a mindennapi munka megszokott medrében folyó, nyugodt életét. Most, hogy a környező völgykatlanban eltünedeznek a hó utolsó nyomai Is, és a város határában összefolyó Radbuza, Úhlava, Oslava, M2e partjain a csörgedező vízben sárga gólyahír nézegeti magát, egyre többen gondolnak arra, a húsz év előtti tavaszra, amely nem nyújtott ugyan ilyen békés, idillikus képet, de az a tavasz mégis már a remény, a pattanásig feszült türelmetlen várakozás tavasza volt. Az emberek tudták, hogy a világrészek felett dúló viharnak utolsó kitörése ez. Bénultságuk felengedett, mozgolódni, szervezkedni kezdtek, lázas tanácskozások nyomán tervek születtek, intézkedések, és a megszállók talpa alatt itt is megindult a föld. Megalakult a Forradalmi Nemzeti Tanács, a kommunista sajtó katonái készen álltak, hogy a 6-ra tervezett felkelést minden erejükkel, eszmeileg Is, fegyverekkel is támogassák. A keletről közeledő Vörös hadsereggel sikerült kapcsolatot teremteniük, a szovjet katonaságtól légi úton fegyvereket kaptak, pedig azoknak is kemény küzdelmet kellett folytatniok minden hídfőért. A németek számára ugyan már csak visszaút maradt, de utolsó erejük dühével a Vörös hadsereg győzelmes előrenyomulását akarták megakadályozni. Nyugatról rohamléptekben közeledtek a szövetséges amerikai csapatok, ők már akkor régen nem ütköztek német ellenállásba. 1945. május 5-én, tehát a megszervezett felkelésnél egy nappal korábban, Plzefí valamennyi hazafias érzelmű polgára ott nyüzsgött a gyönyörű reneszánsz és barokk palotáktól övezett főtéren a dóm körül s mázolták, tépték a német feliratokat. Összetörték a dölyfös és hazug propagandatáblát, amely szemérmetlenül még akkor is azt hirdette: „Führer befehl, wir folgenl“ A Köztársaság-téren máglyát raktak az ehhez hasonló táblákból s míg a lángok a magasba kígyózva hirdették, hogy a zsarnokságot végül is eltapossák, a titkos nyomdában már szedték a plzeiíi Pravda első számát. A házak ablakaiban itt is, ott is megjelent a nemzeti zászló, s vidám színei csakhamar ott lobogtak az egész városban. A Plzeftben állomásozó német katonaság már nem avatkozott a dolgokba, megállapodás szerint lefegyverezve, a kaszárnyákban tartózkodott. A nép május 5-én nyíltan szembeszegült a megszállókkal és föléjük kerekedett. Ezt a napot ünnepük azóta is mint a város felszabadulásának napját. Másnap nem került sor a környékre is kiterjedő felkelésre. Reggel a Nemzeti Tanács kiadásában megjelent a Nová Svoboda, 8,15-kor pedig a Köztársaság terére befutottak az első amerikai tankok. Virágeső hullott rájuk, s a nap helyett, melyet sűrű tavaszi esőfelhők takartak, az arcok ragyogtak, mosoly, nevetés, öröm sugárzott róluk: a hét éves keserves megpróbáltatás visszavonhatatlanul véget ért. A tengeren túlról jött katonák arcán visszfényt vert a mosoly, hiszen viszontagságos, hosszú útjuk után most érkeztek először olyan földre, ahol nem fegyverdörgés, nem ellenség, de virág, bizalom fogadta őket. A béke napjai Az anyakönyvi hivatalban megszűntek a német nyelvű bejegyzések, Johannából Jena, Ludwigből Ludevít, és Pilsenből Plzefí lett. A város tele volt tetterővel, nem az ünneplés mámorában akart élni, hanem minden szentimentaüzmus nélkül hozzálátott az újjáépítéshez. Sok-sok férfi úgy érezte, még fegyvert kell fognia, hiszen a prágai rádió egyre sugározta a drámai felhívásokat a már felszabadult országrészeknek: „Jöjjetek a prágai felkelők segítségére!“ Mi sem természetesebb, minthogy a fővárosba siessenek, ezt azonban az amerikai katonai parancsnokság „a pillanatnyilag alkalmatlan helyzetire hivatkozva megakadályozta. A felkelő cseh katonákat lefegyverezték, a frissen megindult szabad sajtótermékeket letiltották. A Nemzeti Tanácsok megalakulása is nehézségekbe ütközött, az amerikai parancsnokság a közigazgatást csak a saját módszerei szerint tudta elképzelni. 11-én Rokycanynál találkozott a szovjet és az amerikai hadsereg. Boldog találkozás volt ez, a katonák összeölelkeztek, barátkoztak, hiszen már a teljes győzelem és a béke küszöbén álltak. Másnap aztán a két hadsereg képviselői Plzeftben hivatalos jellegű katonai találkozón vettek részt, amelyen csupán egy civil volt jelen, Plzefí város akkori főbírájénak, Ullrlchnak személyében. Poharat emeltek a három nemzet barátságára, bár erre amerikai részről már néhány barátságtalan intézkedés árnya borult. A Főtéren nyilvánosan, kölcsönösen kitüntették egymás legvitézebb tiszteit és katonáit, akik hosszú időn át az élen harcoltak. Poharat emeltek a győzelemre, a szovmár nyugdíjas, de csökkent munkaidővel még dolgozik, nem tudja, nem akarja otthagyni a „Skodovkát“, hiszen annyi jót és annyi rosszat éltek meg már együtt. — Minden szirénázásra kifutottunk — emlékezik — ki az óvóhelyekre, ki a szabadba. Nagyon sokan egy nem túl távoli nyírfaligetet választottunk menedéknek, onnét lestük dobogó szívvel, robban-e, lángol-e a gyár. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Ha tönkreteszik az üzemet, nagyon fájt volna a szívem az „én“ Skodovkámért, másrészt meg azt gondoltam, jöjjön az a bomba, nagy érvágás lesz a németeken. A bombák azonban nem jöttek, vagy csak „mellé“, jelentéktelen kárt okozva csak. Lassan meg is szoktuk, hogy nincs veszély, bár ez később akaratlanul is furcsa gondolatsort indított meg az ember fejében. A-háború vége felé, 45 tavaszán aztán megállt a termelés. Nem a kisebb-nagyobb szabotázsok bénították meg, de kifogyott a németek nyersanyagja, s a szétbombázott vasúti vonalakon a szállítás is lehetetlen volt. Csak lézengtünk. Annál óriásibb meglepetést jelentett az angol rádió bejelentése, hogy vigyázat, mert április 25-én lebombázzák a gyárat. Ez a figyelmeztetés gentlemanlike volt, csak éppen azt nem tudtuk felfogni, hogy mi szükség most tönkretenni mindent, mikor a németeknek már úgysem dolgozik és nemsokára megint a miénk lesz. Karel Kajer arcán élénken tükröződik mindaz az érzés, ami visszaemlékezés közben ismét meglepi. Kemény és sötét lesz az arca. — Az ígéretet beváltották, a gyár olyan volt bombázás után, hogy csak sírni lehetett rajta. Ténferegtünk a romok között, tele voltunk keserűséggel. Aztán egy szép nap megértettem, miért kellett ennek így lennie. Egy amerikai generális — talán Harmon — a romokat szemlélve kijelentette, hogy ez a legszebb látvány az ő öreg szemének s a helyén majd felépítik a Ford gyárat. És ésszel azt sem lehetett felfogni, mikor nagy textilkészleteket égettek el. Rettenetes volt tétlenül nézni, amint komoly értékek mennek veszendőbe, s amikor kérdezgették: „De hát miért csinálják ezt?“, az amerikaiak barátságosan legyintgetve nyugtattak: „Tőlünk majd kaptok többet, különbet.“ Az öreg Kajer elhallgat, aztán elmosolyodik, egy pillantással végigfutja a hatalmas szerelőcsarnokot.
