Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-05 / 5. szám
— Hát mégsem Ford-mű létesült itt! Nem. Pedig, aki látta a romokat, azt mondta, nem érdemes foglalkozni vele, inkább valahol újat kell felépíteni. Ugyanakkor beszélték, hogy a kevésbé sérült részeket Ford autójavítónak építi majd ki. Voltak, akik ezt az amerikai imperializmus nagylelkű gesztusaként fogták el. Veszedelmes volt ez a mese, különösen ott, ahol alkalmas volt a hit felkeltésére, hogy a háború utáni CSR meglehet olyan hatalmas gépipari egység nélkül, mint a plzefíi Skodovka. Ma, elektromos mozdonyokon és gőzturbinákon kívül (ez a két fő gyártmány) már atomtechnikai készülékeket is gyártanak a bohunicei atomreaktor részére. Éppen mostanában szállították le a hatalmas vasgyűrűket. A nyomóedényt, amely az egyik legbonyolultabb készülék, olyan új, technikai eljárással tökéletesítették, amely az égés? műszaki világ csodálatát váltotta ki. 5X5 Hadd szólaljon meg egy asszony is, bár én a fiát kerestem, akit nem találtam odahaza, mert most éppen katonai szolgálatát tölti. Miért épp őt kerestem a plzefíi fiatalok közül? Mert akkor született, mikor Plzefí felszabadult, 1945. május 5-én. — Azt a szorongást, amit akkor éreztem, nagyon nehéz elmondani —, kezdi Mestl mama. Reggel, mikor felébredtem, mindjárt erős előérzet fogott el, hogy számomra a mai nap nagyon is jelentős lesz. Mondtam is az uramnak: „meglátod, ma történik velem valami, de a nemzettel is“. Tudta jól, mire célzok, mikor azt mondtam, hogy 11-én Plzenben találkoztak a szovjet éá amerikai hadsereg képviselői, ahol kölcsönösen kitüntették egymás vitéz harcosait „velem“, de azt eleresztette a füle mellett, mert őt akkor csak az érdekelte, hogy a nemzettel mi fog történni. Rosszul is esett nekem, de meg is értettem őt, hiszen a szabadságra hét évig kellett várni, a babára pedig csak annyi Ideig, amíg ... hát amennyi idő alatt egy kisbaba rendesen megérkezik. A téren már mozgott a nép, csak attól remegtem, hogy vérontás lesz. A felkelésből az uram sem akart hiányozni, hozzám elhozta a bábaasszonyt, aztán otthagyott vele. De a bába is, mint minden épkézláb ember, a felkelőkhöz akart csatlakozni. Bizony nem volt elég türelmes hozzám, mindenáron a kórházba akart szállítani. Én meg kézzel-lábbal tiltakoztam, hiszen ott még német orvosok voltak, s jaj, dehogy akartam én pont most oda kerülni! Féltem, talán oktalanul, de féltem. A szülésznő meg csak szaladgált, hogy megnézi, mi ott a helyzet, talán meg tud győzni, és én az aggodalomtól, az izgalmaktól, fájdalmaktól szinte magamon kívül, egyedül megszültem a kisfiút. Utána valahogy eltűnt a félelmem, nyugodt lettem, s mikor a szülésznő befutott és rendbetette a kis embert, meg engem is, tudtam, hogy minden jóra fordul. Elsiet, hogy megkeresse a katbnafiú arcképét. — Hát megnőtt azóta... mennyit mókáztunk, mikor előzőleg nevet kerestünk neki. Ügy állapodtunk meg az urammal, hogy ha előbb a szovjet katonaság vonul be a városba, Oszipnak fogják hívni, ha az amerikaiak jönnek előbb, legyen a neve Jack. A felszabadítókat akartuk ezzel megtisztelni, dehát aztán persze hogy a hazafias érzés győzött bennünk és Miroslav lett, mert ő hozta a békét. Nem mindennapi körülmények között született, az biztos, ezt még egy érdekes dolog Is tetézi. Az ötös szám nagy szerepet játszik a születésénél. 1945 ötödik hó 5-én 5 órakor született, s 6 volt az ötödik gyermekem. Mestl mama ölében most megint egy kisgyermek ül, néhány hónapos, de ez már az unoka. Lányának a kis gyermeke. A nagypapa is jelen van, aki a Lenin-műveknél dolgozik, és mindketten egyszerre néznek a kedves kis unokára, de valahogy az az érzésem, hogy most nem is rá, hanem arra a régi húsz év előtti kis Miroslavra gondolnak, aki együtt született a békével. Szerelem, ól A Korandova utcán egy harmadik emeleti lakásban nagy szeretettel dédelgeti egyetlen kislánya emlékét a Kadlec házaspár. Fényképei a falon, albumokból mosolyog, no és persze a szívben, a szülői szívben élő a képe leginkább. Mi történt vele, csak nem a háború vitte el a mosolygós barna szemű Annyt? De bizony valahogy így van, habár Anny él, csak nagyon, nagyon messze innét a szülői háztól, a kedves, meghitt várostól, túl az óperencián, az Egyesült Államokban. Edward Robert Lucas, Indiana! farmer, mint az amerikai hadsereg katonája egy ideig Plzeöben időzött. Ismerkedett a várossal, járta az üzleteket és az egyikben meglátta Annyt, aki ott dolgozott. Egyre gyakrabban járt oda és úgy érezte, ha beszélni nem is tudnak egymással, de ez a kislány éppen neki való. A rokonszenv kölcsönös volt, mégis, mikor egyszer két katona állított be Annyhoz és az egyik — meglepetésére — szlovákul szólalt meg: „Kisasszony, a barátom azt mondja, vagy maga lesz a felesége, vagy senki“ — a lány tréfának vette és úgy is felelt: „Benne vagyok.“ A szlovák származású amerikai katona aztán olyankor, ha ráért tolmácsolt. Ha pedig nem ért rá, előkerültek a szótárok. Anny angolul tanult, mert úgy érezte, az a tréfa most már nagyon Is komollyá vélt. De hát baj volt. Annyéknál pem nézték jó szemmel a barátságot. — Kifelé — mutat erélyes mozdulattal Kadlec mama az ajtó felé, de ez a kiutasítás nem nekem szólt, csak azt beszélte el, hogy fogadta a messziről jött udvarlót, mikor Anny egyszer hazahozta. A Kadlec házaspár messzire szakadt lányi ról beszél — Semmiféle katonát nem hozol a házba, szidtam Annykát. Ö meg azt kérdezte, hogy hát mindig csak az utcán sétáljanak? Ebben igaza volt, de én a katona-barátságoktól semmi jót sem vártam. Annyt rendes lánynak neveltem, az is volt mindig, megtiltottam hát neki az ismeretség folytatását. Nem akartam, hogy együtt emlegessék azzal a pár lánnyal, amilyenek mindenhol akadnak. De egyszeresek bekopogtatott a szlovák származású katona, akivel szót értettünk, és ő kezdett beszélni a barátja érdekében. Elmondotta, hogy ismeri Ed családját, tisztességes, dolgos, rendes emberek, és hogy Ed még soha senkinek nem udvarolt, mióta bevonultak ... annyit, annyit beszélt ... mit mondjak? A fiatalok, ha valóban komolyan szeretik egymást, úgyis legyőzik a szülők ellenkezését. Aztán magunk is meggyőződtünk, hogy ez nem csak olyan „katona-szerelem“, mert Edét egy évre Franciaországba vitték és onnét is visszajött Annyhoz, Annyért. Tavaly voltunk náluk látogatóban. Micsoda izgalmakkal járt az is! Az elutazásra adott idő utolsó határnapján kaptuk csak meg a beutazási engedélyt. Azért volt a sok huza-vona, mert a kérdőíven a férjem, (aki egyébként a Lenínművek egyik külföldön működő szerelője), a valóságnak megfelelően feltüntette, hogy a Kommunista Párt tagja. Nagy öröm volt viszontlátni Annykát és megismerkedni a két szép unokával. A fiú már az idén érettségizik. Mindenki nagyon kedves volt hozzánk, meglátogattak olyan emberek, akik húsz év előtt mint katonák jártak nálunk és szeretettel emlékeztek országunkra, népünkre. De bizony azt is meg kell mondanom, hogy a mai Csehszlovákiáról nagyon sok téves nézetük van. Eleget magyaráztam aztán, hogy ezeket kiigazítsam. A hivatalos propaganda hamis fényben állít be minket. Mestl mama az unokával A fényképek elkerülnek az asztalról, az albumokat egy kis sóhajjal visszateszik a fiókba. — Ed nagyon derék ember, s megszerettük a családját Is, csak az mégis fáj azért, hogy Annykánkat olyan messzi, más világba vitte. A jelenben mindig él a múlt Egy-egy város nagysága, jelentősége sohasem lehet véletlen, mindig a múltban gyökerezik. Hogy Plzefí az, ami ma, annak okát talán ott kell keresnünk, hogy itt már a réges-régi időkben fontos kereskedelmi utak kereszteződtek, s ennek előnyeit felismerve, a cseh fejedelmek egyike már 976-ban várat épített ide. Szokás szerint kézművesei a vár aló telepedtek. II. Vencel már királyi várossá akarta tenni, és sok kiváltsággal ruházta fel. Plzefí büszkesége, hogy itt létesült az első cseh nyomda is. A gondolkodás, az eszmeiség, műveltség itt mindig otthonra talált. A városnak ma is olyan színvonalú nyilvános tudományos könyvtára van, amely párját ritkítja. A város a husziták alatt is nagy szerepet játszott, innét származik a husziták híres nagy papja Koranda is, akinek nevét ma is utca őrzi. A husziták Plzefít a nap városának hívták, mert mindig számíthattak polgáraira. Szerintük a világ végén csak öt város marad, és közöttük lesz Plzefí is. A történelem folyamán sok háborún, nyomorúságon mentek át a város lakói, de talán soha olyan erősen nem gyűlölték meg a háborút és még annál Is inkább a rabságot, mint a fasiszta megszállás idején. A város azért vissza is fizetett az ellenségnek valamit. К. H. Frank, a nemzet kegyetlen elnyomója és a cseh koronázási ékszerek tolvaja Plzefí közelében, Rokycanyban került hurokra és a városban utolérte büntetése, kivégezték. Henleint is a plzefíi hadifoglyok között ismerték fel, de ő elkerülte sorsát, eltörte szemüvegét, annak szilánkjával felvágta ereit és elvérzett. Húsz év után ez még mind ott él a plzefílek tudatában, mert felejteni csak annyira szabad, hogy a keserű múlt ne vethessen árnyékot a békés építés és élet szép emberi örömeire és a jövőre. Mégsem Ford-mű létesült