Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-08 / 1. szám

A HADAK ÚTJÁN JÖTT EL Nevek, évek, életek „1945. január 19-én a IV. ukrán hadseregcsoport harco­sai Petrov tábornok vezénylete alatt felszabadították Kelet- Szlovákia fővárosát — Kosicét.“ (A krónikából) RASZUL GAMZATOV: Az én családom Világot láttam, És most mégis Csak nézek, mint az ostoba, De válaszolnom kell. A „Külföldön él-e rokona?“ Hegyi falumból messzi ködbe Merengek házam tetején, Sztambulra látok, egy törökre, Sí- mint apám, úgy néz felém. Szegénynegyed sikátorában, Zajos nap csöndes alkonyán Találkoztunk, s 6 mint fiára, Reménységgel nézett reám. A nap hatalmas nagy korongja Egy csepp vízben, fénylő titok ... Emlékszem Caprin egy asszonyra, Anyámra úgy hasonlított! A parton állva búcsút intett Felénk azon a reggelen, Midőn hajúnk elindult s minket Oj útra vitt a tengeren. Az őszi Párizs rámmosolygott, De úgy került hozzám közel, Hogy egy piroslú szegfűcsokrot Nyújtott felém egy mademoiselle. A háborút végigharcolta E lány, tehát — nem titkolom — Az anyakönyvekkel dacolva, Édes húgomnak szólítom. Enyéim ők! Ezért siettem Hozzájuk tűzön-vízen át: Hogy Afrikában átöleljem Azt, ki lerázta az igát. Hazám! Hogy köszönjem ezt meg, Hogy hozzátartozóim oly Sokan vannak! S ha megkérdeznek: „Te nem voltál hadifogoly?“ Ezt mondom: — Testvér országába Lelkem kitárva sietek, Űrök barátság fogságába Ejtettek engem a csehek. Kazanliki rózsák a dombon, Orosz katonasírokon — Bulgária! könnyezve mondom: Raboddá tettél, hű rokon. Es büszke öntudattal látom, Hogy a világ ma szélesebb, S e nyugtalan, tágas világon Családom egyre népesebb. RADŐ GYÖRGY fordítása AZT mondják, hogy a Poledniak-gépgyárat a németek aláaknázták — újságolta Józsi és várta a nagy hatást, mint minden szen­záció után, amit az utcáról hozott. — Egy gombnyomás és repül az egész... — Különösen apjára sandított kérdőn, mert tudta, hogy szen­zációi csak az „öreg“ jóváhagyásával érvénye­sek. Ismét csalódnia kellett. Apja nem dőlt be akárminek. Varga János nemcsak tapasztalt kassai polgár volt, hanem munkásember is. Igaz, hogy „csak" a POLIO-gyárban főzte a szappant, de a POLIO-beli szappanfőzők és gyertyaöntők a Masaryk-köztársaság idején is szervezett mun­kások voltak és sok keserű napot szereztek nemcsak Pocsátko és Friedmann tulajdonos uraknak, hanem magának a főkapitány úrnak is. Varga Jánost megkeményitették a szappanfőzés mostoha évei. Nem szerette a sok beszédet, utálta a „szenzációkat“. — Mi az, hogy mondják? — korholta tekin­tetével a fiát.. — Ki mondta, hol hallottad? — Az utcán... — Üres duma — legyintett az „öreg“. — Mit rémíted az asszonynépet?! — fejével a sarokba intett, ahol felesége és Anna lánya fázósan meghúzódott. A mosókonyha sötét volt, nyirkos és lúg­­szagú. Az apró petróleumlámpa fénye beteges sápadtságot varázsolt az arcokra, pedig a jelen­lévők közül senki sem volt beteg. A gyerekek — Annus és Józsi — talán éhesek voltak. A vá­ros élelmiszer-készletei már hónapokkal azelőtt elfogytak. Ami még található volt itt-ott, némely üzletben, vendéglőben, kávéházban, azt felfalták a nyilasok, meg a városon unos-untalan átvo­nuló éhes, lerongyolódott német csapatok. Hiszen fő teendőjük immár csak kettő volt: a „Rück­zug“, azaz sajtóirodájuk hadijelentései szerint „Rugalmas elszakadás" az ellenségtől, meg az éhségtől korgó hasuk. Annak a városszéli utcának ez a mosőkonyha volt az egyetlen földalatti menedékhelye, melyet a nyilas hatóság „légó“ rangra emelt. Senki sem tudta, miért. Volt a környéken elég pince­lakás, melyek nyirokban, penészben felvehették volna a versenyt Vargáék mosókonyhájával, az illetékesek választása mégis a mosókonyhára esett, talán éppen a falaiból áradó lúgbüz miatt, mely­­lyel a szomszédos pincelakások nem dicseked­hettek. A légvédelmi szirénák hetek óta úgy­szólván reggeltől estig vijjogtak, így hát a mo­sókonyha-óvóhely az oda beutalt hat család tu­lajdonképpeni lakóhelyévé vált. Ezen a fagyos januári napon valami szokatlan, fura csend volt a városban. A szirénák nem vonítottak, kívülről furcsa hírek szivárogtak a mosókonyhába. Úgy bizony, csak szivárogtak, mert felnőtt embernek nem volt tanácsos az utcán járni. A nyilasok utolsó dührohamukban vonaglottak. A Fő utca platánfáinak csupasz ágairól Víz­kereszt táján ugyan eltávolították az akasztott emberek széllóbálta sorfalát, de az „elrettentő példa“ nem hozta meg részükre a nyugalmat. Mindenkitől féltek, aki még élt s kifüggesztették utolsó falragaszaikat: Általános szigorított moz­gósítás. Mindenki köteles elhagyni a város terü­letét. A város kiürítése hazafias kötelesség. Senki sem maradhat az „oroszok martalékául". Aki a rendelkezések ellen vét, a helyszínen fel­koncolják. Az ellenség délben kezdi a várost bombázni. Akit rajtakapnak, hogy a bombázást a lakóhelyén bevárja, azt á helyszínen kivégzik. Rég elmúlt a dél, már esteledett és csend volt. A szalánci hegyek irányából hatalmas erő­vel dongott a Katyusák kórusa, de estére az is megszűnt. — Általános pucolás... — jelentette Mardo­­vics szomszéd a délutáni órákban. Bucskóné, aki élelemszerzés céljából meg­kockáztatta az állomás körüli csellengést, visz­­szajövet egy csomó rossz magyarsággal megírt, Kosice egyik új városrésze, a gyorsvasút modern vil­lamosaival. s még rosszabb orosz nyelvű nyomtatott röplapot szedett fel a Masaryk körút járdájáról. A ma­gyar nyelvű röplapok figyelmeztették a lakos­ságot, nehogy segítségére legyen az oroszok­nak, mert a „front visszatér", s akkor ... akkor mindenki a helyszínen felkoncoltatík. Az orosz röplap igyekezett meggyőzni a IV. ukrán had­seregcsoport katonáit, hogy ez az egész izé... ez az ellenségtől való rugalmas elszakadás — csak taktika, ezért adják meg magukat, mert különben... Szóval, mindenki a helyszínen fel­­koncoltatik. Ilyen jóízűen még nem kacagtak Vargáék mosókonyhájában, mint aznap délután. — Hát szóval... adják meg magukat. De ki a fenének, mikor úgy iszkolnak előlük, mint a nyulak. Meg kell pukkadni a röhögéstől... — verte a térdét Kozák fater, a villamoskalauz. Később Magyar Zsuzsi néni, a takarítónő, egy darab sózott szalonnával jött be. — A némettűi vettem, ni csak... — muto­gatta örömmel a szalonnát. — Boldogult uram zsebtükrét kérte érte a Hanzi, tudomisén, mi­nek vót neki? Meg egy darab cukorspárgát, avval kötötte át a köpenyét, mert már íbersung-szíjja sem vót a Hanzinak... Meg kék pirítnyi... A szalonnát

Next

/
Thumbnails
Contents