Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-08 / 1. szám
A HADAK ÚTJÁN JÖTT EL Nevek, évek, életek „1945. január 19-én a IV. ukrán hadseregcsoport harcosai Petrov tábornok vezénylete alatt felszabadították Kelet- Szlovákia fővárosát — Kosicét.“ (A krónikából) RASZUL GAMZATOV: Az én családom Világot láttam, És most mégis Csak nézek, mint az ostoba, De válaszolnom kell. A „Külföldön él-e rokona?“ Hegyi falumból messzi ködbe Merengek házam tetején, Sztambulra látok, egy törökre, Sí- mint apám, úgy néz felém. Szegénynegyed sikátorában, Zajos nap csöndes alkonyán Találkoztunk, s 6 mint fiára, Reménységgel nézett reám. A nap hatalmas nagy korongja Egy csepp vízben, fénylő titok ... Emlékszem Caprin egy asszonyra, Anyámra úgy hasonlított! A parton állva búcsút intett Felénk azon a reggelen, Midőn hajúnk elindult s minket Oj útra vitt a tengeren. Az őszi Párizs rámmosolygott, De úgy került hozzám közel, Hogy egy piroslú szegfűcsokrot Nyújtott felém egy mademoiselle. A háborút végigharcolta E lány, tehát — nem titkolom — Az anyakönyvekkel dacolva, Édes húgomnak szólítom. Enyéim ők! Ezért siettem Hozzájuk tűzön-vízen át: Hogy Afrikában átöleljem Azt, ki lerázta az igát. Hazám! Hogy köszönjem ezt meg, Hogy hozzátartozóim oly Sokan vannak! S ha megkérdeznek: „Te nem voltál hadifogoly?“ Ezt mondom: — Testvér országába Lelkem kitárva sietek, Űrök barátság fogságába Ejtettek engem a csehek. Kazanliki rózsák a dombon, Orosz katonasírokon — Bulgária! könnyezve mondom: Raboddá tettél, hű rokon. Es büszke öntudattal látom, Hogy a világ ma szélesebb, S e nyugtalan, tágas világon Családom egyre népesebb. RADŐ GYÖRGY fordítása AZT mondják, hogy a Poledniak-gépgyárat a németek aláaknázták — újságolta Józsi és várta a nagy hatást, mint minden szenzáció után, amit az utcáról hozott. — Egy gombnyomás és repül az egész... — Különösen apjára sandított kérdőn, mert tudta, hogy szenzációi csak az „öreg“ jóváhagyásával érvényesek. Ismét csalódnia kellett. Apja nem dőlt be akárminek. Varga János nemcsak tapasztalt kassai polgár volt, hanem munkásember is. Igaz, hogy „csak" a POLIO-gyárban főzte a szappant, de a POLIO-beli szappanfőzők és gyertyaöntők a Masaryk-köztársaság idején is szervezett munkások voltak és sok keserű napot szereztek nemcsak Pocsátko és Friedmann tulajdonos uraknak, hanem magának a főkapitány úrnak is. Varga Jánost megkeményitették a szappanfőzés mostoha évei. Nem szerette a sok beszédet, utálta a „szenzációkat“. — Mi az, hogy mondják? — korholta tekintetével a fiát.. — Ki mondta, hol hallottad? — Az utcán... — Üres duma — legyintett az „öreg“. — Mit rémíted az asszonynépet?! — fejével a sarokba intett, ahol felesége és Anna lánya fázósan meghúzódott. A mosókonyha sötét volt, nyirkos és lúgszagú. Az apró petróleumlámpa fénye beteges sápadtságot varázsolt az arcokra, pedig a jelenlévők közül senki sem volt beteg. A gyerekek — Annus és Józsi — talán éhesek voltak. A város élelmiszer-készletei már hónapokkal azelőtt elfogytak. Ami még található volt itt-ott, némely üzletben, vendéglőben, kávéházban, azt felfalták a nyilasok, meg a városon unos-untalan átvonuló éhes, lerongyolódott német csapatok. Hiszen fő teendőjük immár csak kettő volt: a „Rückzug“, azaz sajtóirodájuk hadijelentései szerint „Rugalmas elszakadás" az ellenségtől, meg az éhségtől korgó hasuk. Annak a városszéli utcának ez a mosőkonyha volt az egyetlen földalatti menedékhelye, melyet a nyilas hatóság „légó“ rangra emelt. Senki sem tudta, miért. Volt a környéken elég pincelakás, melyek nyirokban, penészben felvehették volna a versenyt Vargáék mosókonyhájával, az illetékesek választása mégis a mosókonyhára esett, talán éppen a falaiból áradó lúgbüz miatt, melylyel a szomszédos pincelakások nem dicsekedhettek. A légvédelmi szirénák hetek óta úgyszólván reggeltől estig vijjogtak, így hát a mosókonyha-óvóhely az oda beutalt hat család tulajdonképpeni lakóhelyévé vált. Ezen a fagyos januári napon valami szokatlan, fura csend volt a városban. A szirénák nem vonítottak, kívülről furcsa hírek szivárogtak a mosókonyhába. Úgy bizony, csak szivárogtak, mert felnőtt embernek nem volt tanácsos az utcán járni. A nyilasok utolsó dührohamukban vonaglottak. A Fő utca platánfáinak csupasz ágairól Vízkereszt táján ugyan eltávolították az akasztott emberek széllóbálta sorfalát, de az „elrettentő példa“ nem hozta meg részükre a nyugalmat. Mindenkitől féltek, aki még élt s kifüggesztették utolsó falragaszaikat: Általános szigorított mozgósítás. Mindenki köteles elhagyni a város területét. A város kiürítése hazafias kötelesség. Senki sem maradhat az „oroszok martalékául". Aki a rendelkezések ellen vét, a helyszínen felkoncolják. Az ellenség délben kezdi a várost bombázni. Akit rajtakapnak, hogy a bombázást a lakóhelyén bevárja, azt á helyszínen kivégzik. Rég elmúlt a dél, már esteledett és csend volt. A szalánci hegyek irányából hatalmas erővel dongott a Katyusák kórusa, de estére az is megszűnt. — Általános pucolás... — jelentette Mardovics szomszéd a délutáni órákban. Bucskóné, aki élelemszerzés céljából megkockáztatta az állomás körüli csellengést, viszszajövet egy csomó rossz magyarsággal megírt, Kosice egyik új városrésze, a gyorsvasút modern villamosaival. s még rosszabb orosz nyelvű nyomtatott röplapot szedett fel a Masaryk körút járdájáról. A magyar nyelvű röplapok figyelmeztették a lakosságot, nehogy segítségére legyen az oroszoknak, mert a „front visszatér", s akkor ... akkor mindenki a helyszínen felkoncoltatík. Az orosz röplap igyekezett meggyőzni a IV. ukrán hadseregcsoport katonáit, hogy ez az egész izé... ez az ellenségtől való rugalmas elszakadás — csak taktika, ezért adják meg magukat, mert különben... Szóval, mindenki a helyszínen felkoncoltatik. Ilyen jóízűen még nem kacagtak Vargáék mosókonyhájában, mint aznap délután. — Hát szóval... adják meg magukat. De ki a fenének, mikor úgy iszkolnak előlük, mint a nyulak. Meg kell pukkadni a röhögéstől... — verte a térdét Kozák fater, a villamoskalauz. Később Magyar Zsuzsi néni, a takarítónő, egy darab sózott szalonnával jött be. — A némettűi vettem, ni csak... — mutogatta örömmel a szalonnát. — Boldogult uram zsebtükrét kérte érte a Hanzi, tudomisén, minek vót neki? Meg egy darab cukorspárgát, avval kötötte át a köpenyét, mert már íbersung-szíjja sem vót a Hanzinak... Meg kék pirítnyi... A szalonnát
