Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-05 / 3. szám
A HADAK ÚTJÁN JÖTT EL A Sí A téli ködben, decemberi hófúvásban, amikor a kutya is gyorsan visszahúzódik vackára, ha véletlenül előbújik onnan, Ilyenkor nehéz egy várost felfedezni. Arra van utalva az ember amit hall, amit mesélnek, ami az emlékekben él .. . egyszer volt, hol nem volt, alig röpke húsz esztendeje, hogy egy decemberi napon, talán éppen hasonló hófúvásban, megérkezett Lévára is a szabadság. Ladány felől jött. Egy asszony várta az országúton, fehér kendőt lengetve. A szabadság megállt egy percre az asszony előtt és hírvivői megkérdezték: KI vagy? — Hóiba Istvánná vagyok, Itt lakom a tizedik utcában és nagyon várunk benneteket... a házamban rejtőző tizenhárom kommunista, meg én Is . .. — Honnan kerülsz Ide? Kijevből, Moszkvából, hogy olyan jól beszéled a nyelvünket? — Se Kijevből, se Moszkvából elvtársak, idevalósi, lévai vagyok én. De él nálam egy orosz partlzánasszony, attól tanultam meg azt, amit tudok. A felszabadítók felvették Hóiba Istvánnét egy LÉVA .. . Húsz esztendeje gépkocsira és Margit asszony mutatta az utat. A szabadság vele együtt vonult be a városba. Húsz esztendő múlt el azóta, Hóiba Istvánná kicsit megőszült, kicsit meggömbölyödött, de a szemében a régi tüzek forrősága izzik, a régi elszántság hite acélosodlk ... — A kabátom alatt hordoztam a fegyvereket akkor a nálam rejtőző embereknek ... derekamra kötöztem a kézigránátokat, a kabátra azután felvettem egy nagykendőt. A parancsnokunk, illetve az összekötőnk, Makovecz András, régi lévai kommunista volt, akinek sikerült megszöknie a szegedi Csillagbörtönből. Az ő utasításaihoz tartottuk magunkat. Oda mentünk, ahová ő küldött, azt tettük, amit mondott. Egyszer a dohányfelvásárló előtt tördeltem kezeimet és keseregve mondogattam: „Szegény, szegény, szegény ... Szegény, szegény, szegény ..Mire előlépett valahonnan egy ember, és azt válaszolta. . . Elemér! Aztán ideadta amiért mentem. Máskor a kertek alatt sétálgattam dudolgatva. Piros, piros, piros... Piros, piros, piros. Erre azt válaszolta valaki egy fa mögül: Rózsa! Hát, így dolgoztunk akkoriban iZán IRTA: DÁVID TERÉZ Az orosz asszonyt egy Bencsík nevű elvtárs hozta hozzánk valamelyik odesszai kórházból. Ápolónő volt. Saját élete kockáztatásával mentette még a súlyosan sebesült Bencsíket. Feleségül akarta venni, azért hozta magával, de nem tehette, mert a németek elfogták és kivégezték. Ivanovna Hala Lukiánova azután nálunk maradt, velünk várta bs honfitársait és tovább ment velük. Margit asszonynak könnyek peregnek végig az arcán, a megbántottság könnyei. — Harminckettő óta vagyok a pártban — magyarázza — a magyar megszállás alatt sztrájkra lázítottam a munkásokat, éhbérért ne kapáljanak hajnali négy órától este kilencig — mondtam nekik. Két évi börtön várt akkoriban rám... és ha nem jön közbe a háború, meg a felszabadulás, ki se bújok alóla. Éltem én már cselédsorban is, dolgoztam konzervgyárban, mostam a kommunális üzemnél és álltam ruhatárban is ... Most decemberben csak messziről néztem, hogyan veszik át mások a kitüntetéseket, összeszorult a szívem ... rólam megfeledkeztek. — Nem egészen így van — vigasztaljuk — hiszen minket is a Nemzeti Tanácstól küldtek ide. — Annál jobban fáj — válaszolja könnyeit törölgetve Hóiba Istvánná, — míg a férje, harcos társa, csupán megindultan bólogat: — így történt, így bizony ... Egy kis ideig mindnyájan hallgatunk ... Gondolkodunk, mit mondhatnánk ennek az asszonynak, aki valamikor a teste körül kézigránátokat hordozott... valami olyasmit, hogy megértse, hogy nem volt hiábavaló áldozat... Dehát úgy érezzük, e bátor asszony könnyeivel szemben nincs ereje a szónak. Hisszük azonban, hogy nem bánt meg semmit, és ha a szükség úgy hozná, mindent éppen úgy csinálna mint húsz évvel ezelőtt ... A kanyargó Perec partján a félig lebontott „Tabán“ körül, a régi házacskák, szántóföldek között — leharapva a régi Schöller-parkból is egy darabkát — immár neonfényben ragyogó, széles út vezet az állomásra. Az évszázadok viharától edzett, ősrégi várfalak méltőságos némaságba burkolózva, sok mindenről hallgatnak. Pedig ha megszólalnának ... Mesélnének Dobó István, II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós dicső cselekedeteiről. Koháry István várparancsnok hősi haláláról. Balassi Bá Lévai utcarészlet
