Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-05 / 3. szám

<

о

_l

Э

О

се.

О

LL

>

<

7

<

<

I—

(Л

<

_l

c/>-Ш

<

*

Z

Ш

>

О-I

in

<

*.

О

Z

ЧЭ

N

О

о-I

о

о

<

шшШЬ

(ff EMLÉKKÖNYVÉBE

Naplólapok — húsz év előtt

Neked és társaidnak ajánlom kislányom e néhány naplólapot, amely húsz évvel ezelőtt beleíródott a telkembe. Szeretném, ha emlékezetedbe vésnéd e sorokat, hogy segítségedre legyen, ha valamikor az élet értelmét kétségbe vonod.

Gyűlölöm a napot az égen! Ez nem lehet ugyanaz a napfény, ami tavaly nyáron az uszodában végigcirógatta hideg víztől lúdbőrös hátamat. Ez nem lehet az a napsugár, ami reggelenként belopózott az ablakon és incselkedve pont az orromhegyét csiklandozta meg. Most már egyszerűen nem hiszem, hogy ez ugyanaz a nyári nap, ami az otthoni szántókon megérlelte a búzát és a szőlőhegyen cukorédességet varázsolt a szőlőszemekbe. Nem hiszem, mert itt, Auschwitzban még a napsugár is cinkosául szegődött a gyilkosoknak!

Alattomosan gyilkol, mint a nem túl gyorsan ölő méreg. Amikor órák hosszat, mozdulatlanná dermedve, ötös sorokban kell állnunk lángnyilai zuhogásában, agyonszúr. Hiszen azokat, akik tegnap ájultan omlottak össze a kegyetlen sugárverésben, újra meg újra kikergetik a barakkokból a forróságba. És ha nem a napszúrás végez velük, akkor támolygó, bizonytalan léptük mindenképpen feltűnik valamelyik SS-felügyelőnőnek. Az eredmény persze mindig egyforma: gázhalál! Akiknek pedig nem tudja felforralni az agyát, azokba a bőrükön keresztül csempészi a pusztulást.

Gyűlölöm a napot az égen! Nemcsak azért gyűlölöm, mert szúr és éget. Ha az agy és a bőr ellenáll, szomjan veszejti ártatlan áldozatait. Mert hiszen meddig bírhatja ki az ember egy ital friss víz nélkül? Számoljunk csak! Három napig tartott az út ide. Júniusi hőségben, zsúfolt tehervagonban. Ez hetvenkét óra. Nyolc napja múlt, hogy itt vagyunk már. Hetvenkettő meg százkilencvenkettő az több, mint kétszázhatvan. Pontosan ennyi órája nem láttunk vizet. A reggelire kapott pár korty (van, akinek ez se jut) pótkávé — lötty, az ebédet jelentő ugyanennyi marharépalé vagy fűleves bennefőtt kaviccsal — mennyei ambrózia! És a mozdulatlanul álló, kopaszra nyírt, tikkadt asszonyseregre órákon át zuhognak a tüzes sugarak.

Gyűlölöm a napot az égen! Hiába mondta Márta, hogy nincs igazam. Márta költő volt és még itt se tudta megtagadni őt — a tavaszhozót, búzaérlelőt. Még itt is verset írt róla. Úgy kezdődött,

hogy: Nagy kék tenyéren arany ostya , .

Tegnap reggel a szomjúságtól felrepedezett sebes száját néztem. Verssorokat formált gördülő egymásutánban. Délután pedig, amikor a többi kivezényelt ötven asszony között mélyebbre próbálta nyomni a kicsorbult, ócska ásót a szikkadt agyagföldbe, reménykedett:

— Ne félj, pajtikám! Rögvest kész a gödör! Egy méter mély és hat-hat méter hosszú meg széles. Minden második barakk mögött ilyen lesz. Mihelyst elkészülünk vele, a ciszterna-autók megtöltik vízzel. Tudod, mennyit kortyolok ki egyszerre? Egy egész litert! Csudát egyet! Kettőt vagy hármat is! Ámbár... azt hallottam, hogy a tábornak csak ebben a kis részében több mint tízezren vagyunk. Elég lehet három-négy ilyen teli gödör víz tízezer agyonszomjaztatott asszonynak? Hiszen csak nekem egymagámnak egy kisebbfajta Duna kellene most — mondta, s míg a többiek lassanként szétszéledtek, 6 -leült a gödör szélére. Várta a vizet.

Az első ciszterna-kocsi halk zúgással érkezett meg. Mire az első húsz-harminc asszony köréje csoportosult volna, az SS-sofőr már el is fordította a tartály csapját. A víz bőséges sugárban zuhogott a gödörbe. Ömlött, hogy a gödör alján bugyborékoló, sáros pocsolyává váljék. Az asszonycsoport néhány lépésnyi távolságból, földbe gyökerezett lábbal, érthetetlenül nézte a zavaros, kávészín lőrét. Közel menni az autóhoz senki se mert. Hisz a katona kezében vésztjóslóan méteres forma deszkadarab himbálózott. És különben is! Nem tartani be az SS-ek és foglyok közötti három lépés távolságot: halálos bűn!

Az első pillanatok után azonban mégis megmozdult valaki. Márta. Az ő pillantása nem a gödör aljára tapadt, hanem a csobogó, tiszta vízsugárra. Alvajáróként indult meg a csap felé, de az autó motorházánál álló sofőr elhessentette. Márta ekkor gyorsan megkerülte a kocsit és odafutott a katonához. Két összetett, kehellyé formált tenyerét elébetárta és rossz németséggel, esdekelve tört ki belőle a szó:

— Ennyit! Csak ennyit, Herr Soldat! Amennyi a tenyerembe belefér! Egy kortyot csak, de onnan, a csap alól... — A két összetett tenyér szétvált és az ujjak hegye egy szempillantásig kérőn, majdhogynem becézve simult oda a katona karjára.

Az SS úgy hőkölt hátra, mintha vipera mart volna belé.

— Te!? Te merészeltél?! Te hozzám merészeltél érni!

A deszkadarab a magasba lendült s aztán lecsapott. Csapása nyomán halk reccsenéssel repedt meg az agy biztos fészke és a vékonyka leánytest odazuhant az autó elé. A két könyörgő tenyér élettelenül hullt le a gödör szélére

Ezerkilencszáznegyvcnnégy június vége. Amikor elhurcoltak hazulról, a Vörös Hadsereg már kiűzte a Krymről a németeket. Észak-Franciaországban partra szálltak az amerikaiak és az angolok. RÉNYI MAGDA

A lapterjesztők tolmácsolták az olvasók kérését és észrevételét.

Köszönjük !

Szerkesztőségünk ja nuár elején értékelte és ajándékkal jutalmazta azokat, akik az 1964-es év őszi idényében szép eredményt értek el lapunk terjesztésében.

Ezúttal is köszönjük fáradozásukat és igyekezetüket, hogy lapunk, a Dolgozó Nő minden magyar nemzetiségű családba eljusson. Reméljük, továbbra is segítségünkre lesznek lapunk terjesztésében. Lapterjesztőinket a következő jutalomban részesítettük.

Karórát kaptak: Ratimorszky Gyula, Takács László. Festmény-reprodukciót: Pápay László. Ötvösmüvű dobozt: Alapfokú Kilencéves Iskola, Perbete. Iparművészet! tálat és vázát: Csömör Mária, Mikiás Irma, Lackó Ferencné, Varga Béla, Kovács Katalin, Kőműves Margit, Danczí Johanna, Erdélyi Zsuzsanna.

Iparművészeti tárgyat: Bernáth Cecilia, Száraz Mária, Bábics Auréllá, VI- linszky Éva, Vendel Elvira.

Könyvjutalmat: Szűcs László, KlobuSnik Jaroslavné, Pásztor Sarolta, Gajdos Károlyné, Jahoda Erzsébet, Mókusz Erzsébet, Jankó Károly, Kertész Sarolta, Biró Géza, Almásy Mária, Gelniczky Erzsébet, Illés Paulina, Tóth László.

EGY FAKANÁLLAL

A battyáni EFSZ tagsága a múlt évben úgy döntött, hogy csatlakoznak a Királyhelmeci Állami Gazdasághoz. Eleinte találgatások, mindenféle hírek keringtek a magasabb gazdasági szervezési forma körül. Néhányan még a közös konyhával is ijesztgették a népet. Nemsokára tényleg az a hír járta a faluban, hogy a gazdasági udvar közelében lévő helyiségben valamiféle üzemi konyhát létesítenek. A falubeliek eleinte csak félszemmel tekintgettek az alacsony épület felé, míg végül egészen az ajtóig vitt a kíváncsiság. Aztán jött a nagy dologidő. A konyhába, a mindenki által jól ismert Ripcsu Jánosné került.

Nemsokára hírleni kezdett: ez is, az is a gazdaság üzemi konyhájában ebédel. Később annyian lettek, hogy kicsinek bizonyult az ebédlőféle helyiség és váltaniuk kellett egymást a kosztosoknak.

Eltelt a nyár, a szorgos napok s legtöbben úgy gondolták, télire bezárhat a konyha. Tévedtek, mert mostanában is 20—25-en eszik naponta az ügyes kezű gazdasszony főztjét.

Aki először lépi át az üzemi konyha küszöbét és széttekint, aligha hinné, hogy nagyon elégedett, jóllakott emberek távoznak naponta onnan. Az ebédlőben hosszú asztalsor és mellette durván ácsolt deszkapadok. A konyha felszerelése sem korszerűbb, mint a falusi házakban. Szóval nem lehet azt mondani, hogy ideális körülmények között dolgozik a mindig szerényen mosolygó, őszülő hajú asszonyka.

A szorgos kezű, emberbecsülő szakácsnő a mostoha körülmények között sem panaszkodik. Olyan ő ott is, mint otthon, szépszámú családja körében, ahol mindig azon igyekezett, hogy mindenki elégedetten álljon fel az asztaltól. Ezerannyi a munkája, s mégsem várja,' hogy az emberek sorakozzanak, mindenkit otthoniasan kiszolgál. Ha lehetne.

Ratimorszky Gyula, komáromi tanító, az új lakótelepen szerzett lapunknak sok előfizetőt

Laczkó Ferencné Fürről jött be az ajándékért. Elmondta az olvasók további kívánságát is .

azt csinálná a legszívesebben, hogy ne csak a levesből, hanem a húsfélékből is mindenki kedvére szedhessen. Sajnos, ezt nem teheti, nem futja az 5,20 koronából.

Az asztalnál csak egy pirospozsgás arcú menyecske szeleteli a keményre alvadt kocsonyát. Fedor Jolán, a tyúkfarm vezetője ebédel, aki olykor-olykor segédkezik is a szakácsnőnek. Nemrégiben, közös öszszefogásuknak az eredménye volt, hogy az állami gazdaság művelődési otthonának megnyitásakor mind a tíz Ujjúkat megnyalták a vendégek és a gazdaság dolgozói.

A battyáni kezdetleges kis üzemi konyha is azt igazolja, hogy a falusi emberek, ha szájízük szerint főznek s otthonosan szolgálják ki őket, nem idegenkednek a közös étkezéstől. Nyáridőben különösen jól jön az étkezde. Egy-kettőre megebédelnek, megisszák, a sörüket és tovább végzik munkájukat.

A röpke néhány hónap tapasztalatai azonban feladat elé állítják az állami gazdaság vezetőit is. Ha ilyen nagy az érdeklődés az üzemi konyha iránt, akkor korszerűsíteni, bővíteni kell azt, hogy még többen étkezhessenek ott, az asszonyoknak ne kelljen otthon főzőcskéim. A mezőgazdaságban tavasztól őszig minden perc drága és szükség van a szorgos asszonykezekre is. Az állami gazdaságban is csak úgy jut nagyobb darab kenyér az asztalra, ha a családfő mellett a feleség is részt vállal a munka dandárjában. Ezért kell könnyíteni az életükön. Hiszen egy fakanál több ételt is megkavar.

Tóth Dezső

Fedor Jolán baromfigondozónő A szerző felvétele