Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-05 / 3. szám
A FIATALOK ÉS A HÁZI MUNKA Nálunk így szokás. Már tizennégy éve férjnél vagyok, de még nem történt meg nálunk, hogy ne ositottuk volna meg a házi munkát. Sokszor előfordul, hogy a férjem hamarább ér haza, mint én, s azon igyekszik, hogy minél nagyobb legyen a rend és hogy készen várjon a vacsora. Hogyan tanult meg főzni? Vannak jó szakácskönyvek, egyszerű receptek. Mindent meg lehet tanulni, csak akarni kell. Ha a férj tiszteletben tartja és értékeli felesége munkáját, természetes, hogy segít neki. Van két fiam. Az egyik tizenegy, a másik hatéves. Örülnek, ha segíthetnek valamit a háztartásban. A nagyobbíkat már megbízom kisebb bevásárlásokkal, a kicsi eltörli a tányérokat Néha kárral jár ez a segítség, de megéri a későbbi jó munkabeosztás, a közösen vállalt gondok érdekében. Ha minden család így élne, több idejük lenne a szórakozásra, tanulásra, kevesebb arra, hogy a váláson gondolkozzanak. Gádor Mária, Znojmo Szeretem az otthonomat, szívesen mosok, főzök, takarítok. Aztán gyönyörködöm a rendben. Sajnos, nem dolgozom sehol, mert van egy kis gyermekem és a másikat most várom. De úgy érzem, ha dolgoznék, akkor is be tudnám osztani a házi munkát. A férjemmel még sosem vitatkoztunk ilyesmin, mert mindketten jól beosztjuk az időt és gyermekeink boldogságát tartjuk a legfontosabbnak. M. M Én is tizennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem. Sajnos, főzni éppúgy nem tudtam, mint Sárika. Dolgozni nem jártam, csak a házi munka várt rám, de eleinte bizony nekem is nehéz volt. Édesanyámtól messze laktunk, tőle nem kérhettem tanácsot. így ha valamilyen problémám akadt, a szakácskönyvekhez és a kezdő háziasszonyoknak írt jótanácsokhoz fordulhattam csak. Bizony, én is úgy voltam eleinte, mint Sárika. Sokszor magamnak sem ízlett, amit főztem. De a férjem sosem tett szemrehányást. Biztatott: ne félj, majd belejössz. Fél év múlva hazaköltöztünk a szüléimhez. Itt azonban még több munka várt rám. Kert, háziállatok, főzés. Férjem közben bevonult katonának, édesanyám dolgozni járt, és megszületett a kicsi is. Eleinte sírtam ij, nem tudtam mit kezdeni a rengeteg munkával, de lassan-lassan mindenbe belejöttem, mert mindannyiunk érdekében dolgoztam és nem csüggedtem el. Férjem nemsokára leszerel. Már nem azon kell majd vitatkoznunk, hogy a lencselevesbe mi kell, fokhagyma-e vagy vöröshagyma, hanem azon, hogyan osztjuk meg a mosogatást, törülgetést. Azt hiszem azonban, hogy ez sem lesz probléma. A válni akaró házaspároknak is több türelemmel és megértéssel kell közös életüket elrendezni. H. Lászlóné Én sem főztem lánykoromban. Amikor a kislányom megszületett, minden este az anyósom fürösztötte. Nem azért, mert én nem akartam, hanem azért, mert öröme telt benne. De egy este anyósom rosszul lett és elvitték a kórházba. Másnap nekem kellett gondoskodni négy felnőtt férfiról és egy egyhónapos kisgyermekről. Nem volt könnyű, jó munkabeosztás és erős akarat kellett hozzá, hogy az ebédfőzéstől kezdve a mosásig minden sikerüljön. A házi munkában segítettek a férfiak. Kedves B. Sára! Ha Ön is igyekezne és megkérné a férjét, hogy segítsen, még minden jóra fordulna. J. Mária Klárikája pedig kárát látja még, hogy annyira irtózik a konyhától. A. Teréz (Spécii felvétele) Kétgyermekes anya, dolgozó nő és háziasszony vagyok. Egyedüli támaszom a férjem „ Nagyobbik“ fiúnk két éves, ő már óvodába jár — kivételesen felvették, a kisebbik egy éves. Én délelőtt dolgozom, férjem pedig csak vacsorára ér haza — a falutól nyolc kilométerre dolgozik. Estére annyit főzök, hogy a gyerekeknek és nekem jusson belőle másnapi ebéd is. Ha férjem hazaér, nem azzal köszönt be, hogy mit főztél, hozdd a vacsorát, hanem szétnéz a lakásban, milyen elvégezni való munka akad még. Csak amikor már mindent elvégeztünk, akkor látunk a vacsorázáshoz. Ha például mosás napja van — elég gyakran, hiszen két kisgyermeknek sok ruha kell —, akkor minden kérés nélkül segít — ha én dolgozom és neki van ideje, akkor egyedül kimos, kiöblít — természetesen mosógépünk van. De nemcsak ebben segít. Kivasalja a heti ruhát — a férfiingek kivételével, ha kell, felsúrol, megeteti az állatokat, takarít. Nincs olyan munka, amire azt mondaná: ezt csináld meg te, ez „női“ munka. Egy vasárnap délelőtt nálunk: Reggel, amíg én a gyermekeket öltöztetem, addig férjem kitisztítja a tűzhelyet, tüzet rak. Elkészítem a reggelit, megreggelizünk. Ö a szobába megy takarítani, én hozzálátok az ebédfőzéshez. Ha végez a takarítással, megkérdezi, segíthet-e még. Ebéd után elmosogat, én törülgetek. Csak azután öltözik fel, hogy elmenjen sörözni, mert hétközben nélkülem sehová el nem megy. Egyedüli szórakozásunk a televízió — természetesen az olvasáson kívül — és este is úgy igyekszünk, hogy mindketten nézhessük. Biztosan lesz, aki írásomat elolvasva azt fogja mondani: no, ez egy papucsférj! De nincs igaza. Az én férjem modern gondolkodású, megértő ember, jó családapa, aki feleségét nem szolgálónak, hanem élettársnak tekinti. Végül annyit szeretnék tanácsolni: vonja be minden édesanya gyermekét a házi munkába, legyen az fiú, vagy lány! A fiatalasszony vagy ifjú férj hálával és szeretettel gondol majd vissza édesanyjára, ha nyugodt, kényelmes és meleg otthont tud családjának teremteni, mert már a szülői házban megtanulta a pontosan beosztott házi munkát. Sikúr Sándorné, Licce UUUowvOfuUc tűket Ez is Újév napján történt Erzsiké rendes kislány. Szeptember elsején megkapta a könyveket és másodikén már szépen, papírba csomagolva hozta őket az iskolába. A füzetei is mindig tiszták voltak. De egy szeptember végi napon összetépett füzettel jött az Iskolába. — KI tépte össze? — kérdeztem. De Erzsiké lehajtotta a fejét és csak zokogott. Békítgettem, nyugtattam és újra kérdeztem. Végül nagyon halkan azt mondta: — A kistestvérem volt. Űj füzetet adtam neki, de ő csak zokogott tovább. — Ne sírj, jól tetted, hogy megmondtad az igazat. De máskor jobban vigyázz a dolgaidra — mondtam és azt hittem, ezzel minden befejeződött. Csak néhány nap telt el és Erzsiké összetépett könyvet vett elő a táskájából. Felelősségre vontam, miért nem vigyázott rá, hiszen a könyvet meg kell fizetni. Kitört belőle a zokogás és védelmezni kezdte a kistestvérét, hogy nem ő tette. — Hát akkor ki? Pénzt vett elő a táskájából és a kezembe adta: — Édesapám küldi. — Miért? A könyvért. Tanítás után aztán bevallotta, hogy édesapja este berúgva jött haza, ő éppen tanult. — A füzetet is édesapád tépte el. Megígértem Erzsikének, hogy beszélek az édesapjával. Nem volt könnyű beszélgetés. De végül is azzal váltunk el, hogy ez többé nem fordul elő. Néhány hónap elteltével a reménység már bizonyossággá kezdett válni bennem, hogy sikerült meggyőzni a részeges édesapát. Az új évben először jöttek a gyerekek az Iskolába. Végignéztem rajtuk és Erzsikén állt meg a szemem. Az arcát nagy kék folt éktelenítette. — Leestél a szánkóról? — kérdeztem. — Nem — Ingatta a fejét és sírni kezdett. Nem kellett találgatnom. Az új esztendő első napján, amikor minden ember boldogságot, erőt és egészséget kíván egymásnak, amikor, ha két idegen találkozik, szemükből akkor Is szeretet árad egymás felé, ezen a napon egy édesapa az asztalhoz lökte a kislányát. Presinszky József, Nagycétény A feseníky hegyek alatt Albrechticén, mely a krnovl járáshoz tartozik, az erdészlak előtt gyakran megállnak az emberek, hogy szót váltsanak FrantiSek Wolfschütz kertjének lakójával, Komisz szál. Komisz nagyon értelmes szemű és agyú lény. De nemcsak értélmes, jólnevelt ts. Honnét kapta hát a Komisz nevet? — Tavaly télen, — kezdi az erdőigazgatóság alkalmazottja, Wolfschütz erdész, — január vége felé, amikor a legistentelenebb hideg járta, akkor találtam rá. Jókor regcjel indultam aznap az erdő felé. A madarak úgy hullottak le a fáról a lábam elé, mint az érett szilva. Jól bent jártunk az erdőben, amikor Fritzi kutyám gyanús nyüszítéssel előre szaladt. Csakhamar rátaláltunk a hidegtől és az éhségtől egészen elcsigázott hét éves szarvasbikára. Szegény állatban alig volt élet, csak a szemével könyörgött, hogy mentsem meg az életét. Ne nevessen ki, az állatoknak nagyon érdekes külön világuk van, de ezt nagyobbára csak a vadászok ismerik. A legközelebbi faluból lovas szánt hoztam s jó puha szénába fektettük. Itthon sokat bajlódtam vele. jó idő eltelt, amíg talpra állítottam. Sok forró tejet, mézet, tojást, almát, és zöldségfélét öntöttem belé, amíg remélhettem, hogy lesz belőle valami. Közben meg ts szelídült, jó barátok lettünk. Ha valaki bántalmazni merne, ledöfné. Van egy magyar ember ismerősöm a faluban, aki a felszabadulás utáni években került ide a határvidékre. Néha eljön hozzám és elsörözgetünk. Tavaly ilyenkor is beállított, mert hírét vette új és váratlan vendégünknek. Csakhogy az már közben erőre kapott és úgy oldalba lökte, hogy alig bírtam kihúzni a kerítés melletti hókupacból. Nagyokat káromkodott az öreg és egyre azt hajtogatta: — komisz! — Azóta maradt az én kertem lakóján a Komisz név, pedig már olyan szelíd, hogy meg sem illeti. Valóban. Ahogy pár perccel később a már nyolc éves szarvasftú bemutatkozik, az az érzésünk, mintha soha nem lett volna az erdő vadja. Százötven kilójával nagyon kecsesen, nagyon sudáran lépked a frissen hullt havon és amint gazdáját észreveszi, néhány könnyed szökkenéssel mellette terem és baráti puszival üdvözli. Nagyon szereti az almát, amelyet két lábra ágaskodva kér a gazdájától, s amikor távozunk, filozóftkus gondolataiba mélyedve néz a távoli hegyek felé. M. I.